1059

ennyit a mindennap többször írásról; már kimaradt egy. a gond az hogy nehezen veszem rá magam, tehát a viszony alapvetően nem sokat változott, de ha meg elkezdem, épp ezért nehezen is hagyom abba, így egyenlőre nem igazán az van amit akarok, nade az ember nem azért él, hogy mindig az legyen, amit akar.

tegnap az órával szenvedtünk a kisdáviddal, megnéztük a jankovics féle ember tragédiáját, ami igazán embert próbáló feladat, a végére el is bóbiskoltam egy kicsit, pont a végére, botrány, ebben a formában épp a lényege veszik el így ennek a filmnek, túl sok, mintha egyszerre zúdulna rá egy évezrednyi történelmi utalás és szimbólum az emberre, a kultúra és a szellem csodálata helyett így mindössze levegőért kapkod az ember. ettől függetlenül részleteiben kurvajó ötletek vannak benne, a római szín meg az angliai szín baromi kreatív és ötletes, csak kár hogy egyben és egyszerre majdnem hogy élvezhetetlen, de legalábbis emészthetetlen.

aztán ennek a súlyától holtfáradtan az anett szülinapja a cucuban, játszottam a gipszes djt, ez a legjobb. ma pedig kialvatlanul, holtfáradtan, enyhén másnaposan  a miskolci utcán jöttem ide, azon a miskolci utcán, ahol életekkel, de legalábbis évekkel ezelőtt a kicsivel fulladtam bele a tavaszba. régen biztos ennek is nagy jelentősége lett volna, hogy megint majdnem ugyanott vagyok, ahol egyszer már, de most, ma, ezzel a fejjel ez nem jelentett túlságosan sok mindent, a közöny és a kíváncsiság közötti vékony árokban sétáltam végig az egészet. az viszont jó játék, ha az ember az időt, síkban elképzeli, amit összehajtva össze lehetne érinteni mint egy papírlapot; így az évekkel ezelőtti és a mostani marci szinte találkozhatnának. egy utca van köztük, és talán nyolc év; a változások és elmúlásokat is egymásra lehetne hajtogatni, és egy pillanatra megint érezhetném a mostani fejemmel is azt a május illatot, azt az orgonás, részeg szédülést, amiről ma már tudom hogy nem maga a szerelem volt, csak az odavezető utak egyike. fordítva is igaz, a kis hülye huszonéves kócos marha (istenem, mégiscsak szép volt egyébként, legalábbis ehhez képest, volt haja, foga, reménye és szíve) megláthatná hogy hova vezet ez az utca, megláthatná a begipszelt jövőt, talán megijedne és visszafordulna, talán még jobban esne neki minden pillanat, nemtudom, alig ismerem őt. mindenesetre játéknak jó az ilyeneket elképzelni. ha az idő összehajtható lenne mint egy papírlap, valószínűleg összegyűrném és eldobnám jó messzire, bár az is igaz, hogy az idő gyűrődései mentén mindig maradandó dolgok történnek, jó kis életet csinálnék így magamnak.

ja, az történt még, hogy belezúgtam egy luke vibert számba. sose hittem volna.

5790

van azaz ötlet, hogy akkor negyven napig nem eszünk húst, és akkor tyű de egészségesek leszünk, bár ezen egy vega nyilván csak röhög. a negyven napot  egyébként is el kellett volna már kezdeni, de annyi baj legyen, elég ha ezt a blog hülyeséget naptárhoz igazítottam. tehát itt ma van a torkos péntek, ezt megünnepelendő, és a maradék étkezési utalványt elcseszendő olyan helyre visz az utunk, ahová egyébként nem igen; fridays, ha már péntek, félig nyers hús amerikai módra, király. a hely pang, egyszerre két, első ránézésre diákmunkás szerű felszolgáló döbben meg legalább annyira az érkezésünkre, mint mi magunk. a dizájn pazar, az az elképesztően gagyi, művirágos, manhattan felhőkarcolós sztájl, ami valószínűleg már amerika legeldugottabb helyein is vérciki lehet, de mit nekünk amerika, az oktogonon ettől még nem leszel jófej. a rádióban eurotrance bömböl, de az igazi sokkot a pattanásos kislány unott arccal elénk tett étlapja okozza: egy shake (!) ötezer forint. bocs, négyezer kilencszázkilencven. az persze rendben van, hogy a steak nem egy olcsó mulatság, de ezekben az árakban még így is benne lehet a szakács amerikai repülőjegyének az illetéke; a kétezer ötszáz forintért árult sima, hús nélküli (!) bagett csukatja össze velünk az étlapot, és szégyen, de balkánosan távozunk. 

másik ilyen régi perverzióm a kőleves, csak sose vitt rá a lélek, egyrészt mert, bár ezt sokan nem hiszik el rólam, de annyira nem lelem örömöm jóképű zsidó fiúk nézegetése közben, más igazán érdekességet pedig max a kert tudna felmutatni, jó időben, kellemes társassággal, másrészt a kőleves is azok közé tartozik, ami az úri művész közösség pénztárcáját már inkább felülről súrolja, de legalább megbízhatóan trendi, és sznob pontja a király - dob utca vonzásterének. ehhez képest nagy szemű lány fogad, bár a jóképű zsidó fiú is megérkezik majd a vacsora alatt, hogy a sztereotípiám sokat ne sérüljön. viccesen utána számolok, hogy nagyjából ugyanolyan árfekvésben étkezünk most is, mint pár sarokkal arrébb, amerikában, de itt legalább dübörög a pesti underground; a  csillár poharakból készült, kurvajó ötlet, hasonlóan kreatív a fali lámpa is uborkareszelőből, kellemes downtempo szól, konkrétan a dziahnéktől a drophere, amivel még én is (!) stoppoltam már, minden különösebb cél nélkül, és itt csak majdnem vagyunk egyedül, és jópár asztal le van már foglalva. a kiszolgálás pontos, diszkréten bunkó, benne van a nézésekben hogy nem látszom elég 'kreatív alkotónak' hogy különösebb figyelmet szenteljenek nekem, de legalább a gipszes karom miatt gyanús alaknak tűnők, meg is kérdezik óvatosan, hogy majd mivel szándékozok fizetni, ez jólesik. az étlap igényes, van heti ajánlat is, leírva mindegyik baromi jól hangzik, bár ez még mindig sehol nincs a pár száz méterrel arrébb levő m ötleteihez képest. óvatosan trendi és persze baromi igényes kaják, ahogy illik, kókusztejes halleves királyrákkal és borjú bélszín fehérboros gombamártásban, burgonyatáskákkal a választás, ami elképesztően gyorsan kijön. mikrót szimatolnék, ha nem ilyen ételekről lenne szó, bár így se értem teljesen hogy lett kész ennyi idő alatt. a gyorsaságnál már csak az adag mérete gyanúsabb, a baromi nagy tányéron szinte elveszik ami ehető, ezt se éhező művészeknek szánták. cserébe mindkét fogás tökéletes, belekötni nem lehet semmibe, a rák békésen királykodik a kókuszban, a névre legalább annyira csúnya, mint amennyire ízletes bélszín olyan amilyennek lennie kell, puha, omlós és egyszerre édes és kesernyés, egyedül a burgonyatáskák nem tagadják, hogy bizony már jó ideje kijöttek a tepsiből világot látni, de tőlük legalább hidegen is jóllakik az ember.

nem fogott meg hangulatban annyira mint az m, a mostanában általam annyira viszolyogtató rátarti alterart felfogás nekem a kelleténél jobban lejött, nagyon vagány, nagyon jófej, de egyszer is elég volt ebből; a kaja viszont kurvajó volt, bár aligha fog kitartani negyven napig. a pénteki amerikába meg menjen aki még ilyenkor is bomberdzsekiben harlizik végig az andrássyn.

2760889966649

van e jobb móka, mint egy délelőttöt eltölteni a sürgősségin, kötözésre várva, úgy, hogy közben szanaszét tördelt embereket tolnak eléd, akik mint a partra vetett halak, tátognak csak, és nézik a plafont? bocs de lelövöm a poént: igen, ha mindezt egy olyan könyvel teszed meg, mint amilyen a prímszámok magánya.

nézte, ahogy beszállnak a kocsiba, és viola rápillantott az ablak mögül. nyilván elmondja majd a férjének, hogy ki ő, meg hogy milyen furcsa így összetalálkozni. az osztály anorexiásának fogja beállítani, a sántának, akivel ő sosem volt jóban. a cukorkáról, a buliról és a többiről egy szót se ejt. alice elmosolyodott a  gondolatra, hogy ez lehet a házasságuk első féligazsága, az első hajszálrepedés a kapcsolatukban, ahová az élet előbb vagy utóbb beerőlteti a pajszerét, hogy feszegetni kezdje.

elképesztő élmény volt, a három és fél óra sorban állás alatt majdnem kiolvastam, szinte sajnáltam hogy aztán mégiscsak behívtak végül. utoljára talán az őzzel voltam így, hogy az első pillanattól kezdve megragadott, húzott magával mint valami porszívó, de az eresztékeimet csak lassan, szinte már gyengéden húzogatta ki; az első percekben csak a hátrahőkölés, az iszonyat, a levegő után kapkodás, aztán szép lassan elfelejtettem hogy hol vagyok, majd egy idő után biztos voltam benne, hogy el fogom sírni magam, itt a kurva váróterem, pólyák, gézek és fagyos tekintetű fehér ruhások kellős közepén, és aztán csak arra eszméltem, hogy a könnyek forróak.
régen sírtam utoljára, jelentem, még mindig azok.

begombolta a farmerját, miközben Mattia egy biztató mondaton törte a fejét.
- majd megszokod. észre sem fogod venni - mondta.
- és hogyan? örökre itt lesz a szemem előtt.
- pont ezért - válaszolta mattia. - pont ezért nem fogod látni.

vicces hogy ilyen címe van, mert valami hihetetlenül gyengéd könyv, és kegyetlen egyszerre; és bár van a mondatokban és a leírások szerkezetében valami finom matematika, azaz mindig kijön a végeredmény, és pontosan jön ki, de egyébként nem sok köze van a matekhoz. a szerelemhez, és a sebekhez annál több, úgy tűnik e kettőből lehet a legpontosabb eredményt kapni, ha az ember az élettel akar számolni.
ilyenek vannak benne, asszondja:

kinyitotta a száját, hogy azt válaszolja, az ember sokféle ketrecet építhet magának, de a legrosszabb a vélt különlegességé, de aztán nem szólt semmit. ez a fiú.

a fényképezésből alice inkább a mozdulatokat szerette, mint a végeredményt. (...) a kattanást követő halk zümmögésről mindig az jutott eszébe, amikor kislány korában a hegyi nyaraló kertjében elkapta és két tenyerébe zárta a sáskákat. arra gondolt, hogy ugyanez történik a fényképekkel, most az időt ejti rabul és szögezi oda a celluloidhoz, még félúton, mielőtt átugorhatna a következő pillanatra. ez meg a lány.

elképesztő. és csak 27 éves volt a srác, amikor írta, ráadásul fizikus, sárga vagyok az irigységtől, meg a jódtól.

egyébként, ha már itt tartunk, tök jó parti számot lehetne csinálni a sürgősségi hangjaiból. a nővérhívó bús vijjogása lehetne az alap, a kilencvenes évek közepén a sziréna tökéletes parti kellék volt, hiába, tudtak valamit. a nyekergések, jajongások adnák a ritmust, néha egy két 'orvost!' bekiabálás, vagy 'nagyon fáj', ó je, a kiállásokban meg az olyan slágerszövegeket lehetne nyomatni mint hogy 'engedje el magát, különben fájni fog! ENGEDJE MÁR EL MAGÁT AZ ISTEN ÁLDJA MEG, ÍGY BELE FOG TÖRNI!', meg a 'kérem a következőt', vagy a 'szikét', és társaik, a végére mehetne a kedvencem amikor az orvos diszkréten odasúgja a mentősnek hogy: 'kéne egy erősebb harapófogó...'

25

egyébként elolvastam a pusztai farkast és bár az emberundoromra még inkább rátett egy lapáttal, de a világot nem igazán változtatta meg, viszont még így is a fontos könyveim között fogom számon tartani. egyre inkább úgy tűnik, hogy az, hogy melyik a jobb - fontosabb? - könyv, a demian vagy a pusztai farkas, az attól függ hogy melyiket olvasod el hamarabb.
és az a kellemetlen sejtésem is kezd erősödni, hogy a konyhapszichológia, cipeld fel bár irodalmi - és ez esetben néhol kétségkívül irodalmi, nem holmi hatásvadász giccs - magasságokba is, attól még konyhapszichológia marad. vagyis csak csámcsogni jó, de igazán nem old meg semmit. viszont a pszichológia, mint tudomány, meg annyit ér a legtöbb embernek - mondjuk nekem - mint egy tömbnyi kemény, fagyasztott csokoládé; ebben a formában max agyonüthetnek vele, de mást nem igazán tudunk kezdeni egymással. és annál bosszantóbb, hogy egyébként meg finom is lehetne.
mindenesetre asszondja:

'vágyakozni sokkal könnyebb, mint az elszenvedett tapasztalatokból levonni a tanulságot.'
ciki.

4752

hah, március, gyere már cicus, tavasz, rügy, bimbó, ringó combok, madarak, és influenza minden mennyiségben. ide jön remélhetőleg mellbevágó idézet, a színvonalt javítandó - vagyis attól hogy én nem tudok írni, más még igen-:
'az európai tavaszra mind meggyógyul, vagy meghal.'
na, most találd ki melyik jön. azt is, ki mondta, volt már egyébként itt is, nem is olyan régen, semmi ujjat (sic!) újat nem tudok mondani, ismétlődő megakadt lemez ez a blog, pörög forog, nade!
azt találtam ki, és ilyen is volt már, csakhogy majd most minden máshogy lesz, nem úgy ahogy volt, szóval azt találtam ki hogy
a) sokat fogok írni.
b) viszont kurva rövideket.
c) ennyi.

ha lenne értelme mindennek, akkor a c)-pont értelmében ez a bekezdés is ennyi lenne, én viszont bal kézzel keltem ma (is), had magyarázkodjak egy kicsit.
először is mennyire szánalmas, hogy mindezzel megvártam a márciust, az ember tényleg időpontoktól és naptáraktól várja a sorsa alakulását, röhej. mégis gyáva - konszolidált? - lettem volna mondjuk pont február 29-én (!) belekezdeni.

a) könnyű lenne azzal elintézni hogy hiú vagyok; nahát, tényleg hiú vagyok. egyébként én vagyok a legszebb, de az ilyen megjegyzések miatt kéne áttérni a b) pontra, csakhogy; nem csak a hiúság. van ebben valami ebből a teljesen lehetetlen állapotból is, hogy bár eddig azt hittem, az a baj, hogy félkész vagyok, (figyelj, idézet helyett inkább egy link), de nagyon úgy tűnik, hogy ami most van, ami már kopik, az egyre kevesebb, nem több, tehát már az a valami, ami én vagyok elkészült, megszilárdult, megkötött valahol, valamikor, még ha ezzel egyrészt ugyanúgy nem tudok mit kezdeni, mint bármi mással az eddigi életemben (már ha a 'mit kezdés alatt például olyanokat értünk, mint mondjuk a boldogulás, boldogság, és egyéb idióta igék), másrészt, hogy a szokásos idióta példáimmal éljek, olyan ez, mintha egy sziget alakulna ki, a különböző dolgok, amik érték az 'életben', alakítják, formázzák, 'ami nem öl meg, az megerősít', és egyéb csacskaságok, naná, csakhogy; az a kínos helyzet állt elő, hogy a végére egy kopár, sziklás sziget lett belőle, így készen. igen, már nincsenek olyan viharok, nincsenek olyan szerelmek, édes bús, gyötrelmes tavasz, nincs itt már semmi, csak szép, kemény, kiszámítható, biztos, valahol nyilván bölcs is, de leginkább végtelenül öreg és menthetetlen tél. a turisták meg persze, mint a patkányok, menekültek, ti mindannyian az én turistáim vagytok, innen nézve, de emiatt is le fogom szidni magam a b) pontban. a lényeg, hogy most már a kíváncsiság, és a rémület, meg a duzzogó gyász állapota helyett, amiben nem akarok megbocsájtani senkinek, többek között magamnak se, hogy mennyi mindent is veszítettem én, szóval ezek helyett ez már talán tényleg az a rész, amikor menteném, ami menthető.
egyébként meg nem kell itt túlmisztifikálni, marci, üss a kezedre (legalább lesz okod jajongani, örülj hogy legalább még fáj, te hülye): egyszerűen írnom kell, mert különben nem tudok kávézni. márpedig minden jó, ha jó a kávé, én meg nem tudok anélkül koffeint adagolni, hogy a gondolataimból ne legyenek szavak. a szavak meg kijönnének az ujjaimon, még jó hogy erre találták ki azt az undorító kis alumínium sínt, amitől ha ki is jönne valami, az fémízű jajongás lenne, de nyugi, be van kötve, bent marad minden, seb, fájdalom, vér, jód, szavak.
jódáztatta szavak, áh.
na és el is értünk a b) ponthoz: tanulj már meg végre nem írni, te barom! nézd meg amiket eddig írtál; terjengős, felesleges, erőltetett. jódáztatta szavak, mi? szar. túristák, meg patkányok, mi? borzalom. fogalmam sincs, hol vannak a határok, sose értettem hozzá, ráadásul el kell fogadjam, hogy személyiségem valószínű velejárója mindez, a túlzások, drámázások, tódítások, bármennyire is undorodom tőlük - és ha én undorodom, mennyire undorodhattok ti? jézusom - épp úgy részem millió apró darabjai, mint az a tízes skálán is behatárolható értékes tulajdonságom, hiúságomnak bármennyire is imponálna, ha a bosszantó jóképűségem, tökéletes, erős és egészséges testem, és éles eszem mellett még stílusérzékkel és nemes lélekkel is megáldott volna a sors, basszameg, nem így történt, mi a szart csináljak, persze küzdenék én vele, ha nem lenne annyi más, amivel így is muszáj küzdenem; szóval hogy szarok rá, már a szentimentalizmusommal sincs semmibajom, annyit fojtogattam, hogy egészen örülök, ha néha rálelek egy kis cafatjára, nédmá! ott még érez a lélek, nahát, vegyük ölbe gyorsan!, ilyesmi, szánalmas, amit puszta hiúságból sóval akartam behinteni, és kiirtani magamból, most, hogy már pusztul ki belőlem (és nem csak a szentimentalizmus, az érzés is, mert olyan ez, mint a gyom a kurvaéletbe, hasonlít a virágra, amivel azt hittem hogy gyomot írtok, termést is irtottam, és máris megérkezhetnénk a fentebbi kopár sziget című szaros költői képemhez, ha nem épp arról próbálnék magyarázkodni, hogy miért nem akarom terjengősen írni) most már persze védeném, meg most látom csak hogy jó is volt valamire, most meg már a mégoly kevés is elég tudna lenni, de záródom s eltűnök harminckét évesen. van két éved te hülye, hogy megtanulj jobb verseket idézni, ezt se mondom meg honnan van, googlézd ki, bár inkább ne, így is ciki.

szóval hogy ha úgy tűnik nem tudok röviden írni, és ez engem legalább annyira zavar (mint amennyire mondjuk téged, ha érdekel ez az egész) azt a nagy büdös spanyolviaszt találtam ki, hogy akkor írok mindig sokat, mindenféle baromságról, így nem kell a terjengős, nyálas témákban fulladoznom, s talán megtanulok végre frapp lenni, és még áns is.
csak a szex, szerelem, haza! mindenki más, haza! ezek után képzelheted.
egyébként ennek is baromira prózai (mintha értenék a lírához; egy költőnek mindig lírai okai vannak mindenre, ezért vagyok én kispolgár) okai vannak: nem tudok írni. mármint persze,de már a kis füzetembe se, tollal se, hiába, nem hülyeség, ha az embernek van jobb keze, főleg ha jobbkezes. gépelni viszont idegesítő így, fárasztó, és még fáj is; így pl elég ennyi magyarázkodás is.
és még egy, hogy látszódjon hogy mennyire komolyan veszem magamat:
nem kell annyira komolyan venni mindent, marci! ezt a blogot se. csak írj, ezt csinálja minden tini, írd hogy fáj, hogy nem fáj, hogy süt a nap, hogy esik. nem kell a művészkedés, nem kell a kétségbeesés, hogy 'legyen benne valami', lófaszt; egyébként meg, a semmiben is van valami, főleg ha jól csinálják.
na. erre mindenesetre nem árt majd állandóan figyelmeztetnem magamat, többek között, nekem ez se megy igazán. mindez csak azért fontos, mert nem fogok címet adni semminek. minek? a számok viszont viccesek, kis hülye ufók, zöld pici emberkék, kábé ennyire értek hozzájuk, szóval számok azok legyenek, kellenek a végeredménynek.
azt várom tőled, március, figyelj már cicus, csak hogy még egyszer ellőhessem az amúgy is kínos poént, hogy vagy az ujjammal, vagy az írással való viszonyom, ha helyre nem is, de legalább fejlődjön. az utóbbira prózai alapon sincs sok esély, nézzük mire megyek a többivel.
ez lesz akkor az egy. lehetnék mondjuk kreatívabb is, pl kettő, vagy négyezerhuszonnyolc, tényleg, bármi lehet, istenem, de izgi!

ez megsütötte

ez elment vadászni,
ez meglőtte,
ez hazavitte,
ez megsütötte,
és ez az icike-picike mind megette!

tudod te milyen az hogy izzik a tenyered? mert én nem; viszont hogy milyen amikor izzik az ujjad azt most egészen konkrétan. kórházban vagyok, reggel balesetem volt, az ujjam, nyílt ficam. a ficamot helyre rakták, de a seb nagy, a kesztyű szétszakadt, az anyag szálai bent maradtak a sebben. az elfertőzés esélye nagy, a legrosszabb ha elvesztem az ujjam, ennek a lehetőségét még hétvégéig nem lehet kizárni, addig derül ki, hogy a testem hogy reagál arra a szúrós kis műanyag csőre, amit beledugtak, és amin keresztül antibiotikumot meg valamilyen hülye latin nevű izét pumpálnak belém. azt kellene írnom, hogy erre az ujjatlanságra gondolni se merek, de valójában épp ellenkezőleg, másra se tudok gondolni.

akkor annyi a zenének, az írásnak, meg mire való még egy gyűrűs ujj? persze dráma, dráma, dráma, nem kell ezt annyira komolyan venni, még annyi előnyöm is lehet a dologból, hogy ha nincs hova rakni a gyűrűt, akkor dafke nem is házasodok. persze kínkeserv ez is, nem tudok igazán viccet csinálni ebből a helyzetből, márpedig úgy tűnik, hogy sok személyiségemből az egyik a bohóc, töketlen, kétbalkezes - sicc! most aztán szó szerint - bánatos figura, aki próbál úgy csinálni, mintha hivatalból menne ez neki, s választott munkája, nem sorsa mindez; kis buzi, senki nem hisz neki, de neki legalább - kellő távolságból - jól áll. a másik viszont egy istenverte ripacs, egy álköltő, valójában egy rossz dráma színész, aki azt hiszi, hogy a drámázás az önzés szertartása, amikor szentélyeket lehet építeni a saját nyomorunknak.

a helyzet sajnos ez utóbbinak kedvez, szegény bohóc nem tud mit kezdeni a vénákból kilógó csövekkel, a gyémántként szikrázó fájdalommal, vagy akár az odakint tomboló széllel, akinek mintha beutalója lenne ide a balesetibe, úgy jár-kél itt, és úgy mozgatja az ablaktáblákat, hogy néha olyan érzésem van, mintha egy mindjárt szétmálló hajóban lennék, odakint a mátyás tér felől jövő füst a tenger, a múló idő a süllyedés, és a fájdalom, meg ez az egész csak egy lázas álom, ami elmúlik, ha leúszok az aljára. máskor meg olyan a szél mintha nagyon gyorsan mennénk valahová, s a mátyás téri füst ilyenkor valami hósivatag, amin keresztül száguld a kórház. ezekből nehéz viccet csinálni, mint ahogy a bunkó éjszakai nővérből is, vagy pár emelettel lejjebb a sürgősségiből, ahol semmi nem rejti el, hogy mégiscsak mennyire törékeny ez a város.

de a drámatagozat is zavarban van, mert itt a dráma annyira a hétköznap része, mint az odakint fújó szél. itt nem lehet színpadra vinni a félelmet, a szenvedést, itt a csonkolódás sem különleges, mégcsak nem is nagy dolog. egyébként is, bár minden fájdalom kis lakatlan sziget, amin egyedül maradunk, de itt olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy átlátunk a másikéra, és nehéz nem odanézni. nehéz drámázni akkor, amikor látod egy friss nyak-törött arcát, vagy amikor az öregnéni olyan puha, és gyűrött mint a papír. szóval a dráma itt egy cseppnyi tenger.

vicc nincs, melodráma nincs, mi maradt még? fekete-fehér személyiségem (panda! - egyébként ezen a billentyűzeten kurvanehéz egy kézzel zárójelet gyártani, ezt is megéltem, a grafomán szófosásomat is korlátozza végre valami, kétszer is meggondolom a következő zárójelet, ezt meg nem merem bezárni, mert gondolom az is bonyolult lesz, baromi messze van a shift-től a nulla, de próbáljuk meg:) mi másból áll még? egy gerinctelen, jellemtelen alakból, őt most összenyomja a fájdalom, és egy realista, cinikus riporterből, aki azzal áltatja magát, hogy objektívan látja a dolgokat, épp, mert nincs köze elvileg semmihez. ez utóbbinak most persze nagy a pofája. mindaz, ami történt, és ami történik, a fájdalom, a mozdulatlanság, a tehetetlenség, ez az egész kegyetlen, érzelemmentes, mondhatni testi világ amibe belecsöppentem, ez a kórház szag, ezek a neonfények, ha a riporter szemszögéből nézzük akkor ez logikus, és érthető végállomása mindennek, ami felé az utóbbi időben tartottam.

mert én egyik sem vagyok, és mégis mindegyik , s az utóbbi időben nem voltam hajlandó törődni egyikkel sem. mindegyikből egy újat akartam csinálni, egy ötödiket, egy írót, aki majd mesterségéhez híven írni is fog. és azért nem írtam, lényegében már augusztus óta, az imre óta, vagy nem tudom, hogy nevezzem a korszakot, amióta, azért nem, mert hiú voltam, és úgy éreztem, hogy ez az ötödik, ez sérült, ez összetört. tehát létezett, személyiségem aktív, létező tagja volt, épp úgy mint az összes többi, csak megölték. összetörték. bántották. persze nem én. mások! ő! az imre! ti! baleset, aminek én, az író voltam az áldozata.

nem voltam hajlandó beismerni, hogy ez az ötödik, ez éppen ugyanolyan hamis és sarkított, mint a maradék öt, és nem tudtam beismerni azt sem, hogy ez az író nem létezik a másik négy nélkül, és ami talán még fontosabb, hogy nem tud mást írni, mint a maradék négy, az ő szavaikat tudja csak leírni: ez az „író” éppen ugyanolyan bohóc, ripacs, gerinctelen és ál-tárgyilagos mint az összes többi, mint amilyen én magam vagyok.

az egyetlen valamire való találkozásom ezzel az ún. íróval az utóbbi időben, még síelés közben történt, amikor még pár méterrel feljebb, és tőlem függetlenül törtek a végtagok, ha, és tiszta hó, és gazdagság szaga volt mindennek, a sípályának, a sípályán történő baleseteknek, a mentőhelikoptereknek, és a hüttéknek, ahol a rádiókból harsogott a buta gondatlanság. akkor írtam még le, hogy gyerekekkel aludni olyan, mintha templomban aludna az ember, a légzésük meg mint a harangzúgás. és ez igaz, ezt leginkább abból tudom, hogy most itt fekszek, úgy ordít odakint a szél, mintha a farkasok vigyáznának ránk, és én itt ülök, a fájdalomtól éberen, és nagyon hiányoznak a gyerekek.

úgy tűnik hogy fizikailag, külsőleg kellett összetörjek megint ahhoz, hogy a bennem lévő törések összeforrjanak. egy kórház tükre kellett ahhoz, és egy felkötött kéz, hogy hosszú idő után újra megdöbbenve lássam magamat a tükörben, nem tudva, hogyha most látok, akkor mit néztem eddig? mintha három dimenzióba látnád, amiről eddig azt hitted hogy csak papíron olvasható. tulajdonképpen hálás vagyok. leginkább a mínusz egyes szintnek, az ügyeletnek, ahol az előbb is sétáltam, fenntartva a kezem, mint egy bizonyítékot, hogy van keresnivalóm itt: az állandó, jövő-menő baleseteknek, ennek a mérhetetlen embertelenségnek és emberségnek ami itt van, a málló falaknak, az üres hordágyaknak, és az összes többi ilyen banális baromságnak, mint például a mentősök villogó dzsekije; hálás vagyok hogy itt sétálhatok köztük mert nekik köszönhetem, hogy megtaláltam magam.

így azt is megértettem, hogy összetörtem, máshogy, máshol, de jobban magam, mint gondoltam. és most jöhet a röntgen, a sín, az üvöltés, a csend, a gyógyulás.

keleten a helyzet változatlan

tasnádi - vidovszky: east balkán

be kell vallanom, nem szeretem a bárkát. egy időben ettől függetlenül is gyakran látogattam, lévén hogy írni kellett volna azokról a darabokról amiket láttam - éljenek az ingyenjegyek -, de általában annyira nem tetszettek, hogy borítékolhatóan nem én voltam az alkalmas személy hogy kritizáljam őket - ingyen jegynek ne nézd a fogát, csak mosolyogj alapon. egyáltalán a bárka célközönsége se én vagyok; az eddigi élményeim alapján nagyon úgy tűnt, hogy a bárka amolyan szelíden alternatív, de mindenképpen trendi kultúrhely, azoknak való, akiknek a kiöltözős színház még, a füstös pinceszínház meg már nem pálya, meg azoknak, akik a színházba is mozizni járnak. főleg ez utóbbi réteget szolgálja ki kitűnően a bárka; modoros, látványos alakítások, látványos díszletek, látványos színészek, élükön a színpadon is már régen csak mucsit játszó mucsi zoltánnal.

az anettel ültünk a harminchárom változat haydn koponyára előadásán, amikor azt voltam képes mondani, hogy ha most bedobják a közönség közé azt a kurva nagyra felfújt labdát (bocs koponyát) akkor én felállok és kimegyek, és persze bedobták, és persze nem mentem ki. attól, hogy valami kiszámítható és hatásvadász, még lehetne jó, azonban én még jó darabot nem láttam a bárkában, bár azt be kellett látnom, hogy valószínűleg velem van a baj, és ezek az előadások egyszerűen nem nekem szólnak;

a számomra értékelhetetlenül gyenge dogville után például, (ahol a lehető legperverzebb dolgot csinálták, ami létezik, vagyis hogy egy eleve színházra írt filmet - elvileg el se lehetne valódi színpadon rontani - a színházban visszacsinálták hatásvadász filmre, ergo pont a lényeget hagyták ki belőle) az előadás végén be lehetett dobni ilyen kis korongokat, hogy tetszett e az előadás; és a főleg gucci pólós, trendi értelmiségi - fiatalokból (igen kurvára általánosítok, és sarkítok, de speciel akkor, amerre néztem, csak ilyet láttam, a gucci pólóból például konkrétan négyet -!-, fel is írtam magamnak) álló közönség bőszen dobálta be az inkább tetszett rovatba a maga kis golyócskáit, míg én, legény a gáton, fogtam és bedobtam az inkább nem tetszett tartályba a magam golyóját, és persze hangosan koppant, úgy néztek rám, - és nem csak a bárka pólós hoszteszek! - mintha legalábbis a felmenőjüket szidtam volna, vagy lebuktam volna bűncselekmény elkövetése közben, na valamikor akkor fogadtam el, hogy a bárka és én egyszerűen nem vagyunk kompatibilisek.

mindezt csak azért mondom el, hogy bevalljam, ehhez a darabhoz is elég gyanúsan, és óvatosan álltam hozzá, már csak azért is, mert bárka bemutató. ráadásul vagyok annyira sznob, és rasszista, hogy ezt a darabot se néztem volna meg, ha nem olvasok róla sok jót, és szépet, és nem érdekelne annyira, hogy lehet e a konkrét jelenből is színházat csinálni, abból, ami csak a miénk, nem metafora, nem ma is aktuális utalás, a máskor, máshol történt, de úgyis csak mese kegyelme. ettől függetlenül, ha valamiből, hát ebből simán lehetett volna megmondó, hatásvadász hülyeséget csinálni, és én speciel, nem tagadom, úgy ültem be a nézőtérre, hogy már előre tekingettem körbe, hogy találok e még egy ilyen magamfajta gyanús alakot, akivel majd összenézhetek a végén, hogy ugye neki se tetszett.

ehhez képest a mellettem ülő idős házaspárral (!) néztem össze a végén, méghozzá korántsem negatív értelemben, sőt. ki gondolta volna; pont azt kaptam ettől az előadástól, amit annyira hiányoltam az összes többiből, amit eddig a bárkában láttam, azaz magát a színházat, annak az egyszerű, emberközeli, lecsupaszított változatában, ahol a színpad, és a kellék tényleg csak színpad, és kellék, nem pedig főszerep. apropó, színpadkép, kellék; egy fejre fordított ház az egyetlen díszlet, cserébe mind az ötlet, mind a felhasználása zseniális; épp úgy szobabelső, mint parti emelvény, egyszerű deszka tákolmány az egész, óvatosan mozognak rajta a színészek, de épp ettől, ha kell, intim közelségbe kerül tőle a színpad, a végén pedig, amikor a fordított tető a bezártság, szűk tér funkcióját képviseli, az embernek az esze áll meg, hogy milyen egyszerűen működnek a jó ötletek, ennyire kevés is elég, és mégis gyomorszorítóan érthető, működő, minden tiszteletem a tervezőé, heike vollmeré.

a színészeken kívül még egy hárfás, ivánovics beatrix van a színpadon, és ő is nagyszerű, mind ötletként, mind működő zenei aláfestésként; nincs jelen, szinte eltűnik a színpadképről, a hárfa játék viszont hangsúlyos, és találó, improvizációnak tűnő pengetései észrevétlenül oldják, vagy hangsúlyozzák a darabot, és ami a legfontosabb részemről, hogy végre ez sem hatásvadász, nem tolakodó, és nem is giccses. a maradék zenei betétek főleg loopokból álló parti zenék, egy laptopról szól a színpad másik oldalán, a színészek gyakran odalépnek, leállítják, indítják, jó ötlet ez is, az ember tényleg egy effajta alapozó házibuliban érzi magát, ahol valamelyik idióta (anno persze, ha lehetett, ez voltam mindig én) ott nyüstöli a zenét, amíg a többiek már annyira készen vannak, hogy úgyis tök mindegy mi szól (csak legyen kispál!). a loopok gyorsulnak, vagy lassulnak, ez is jól működik, a színpad forgatásával, és a zene módosításával pillanatokon belül vált a hangulat fülsértő parti, vagy beszívott flashelés között, piros pont ezért is.

a színpad jó, a zene jó, maradtak a színészek; ha a többi jó, akkor ők egyenesen kurvajók. mind fiatal, de nem a bájos amatőr mivoltukkal nyűgözik le a nézőt, hanem inkább azzal a precizitással, és hozzáállással, amivel például az osonósok építik fel a darabjaikat; sokkal inkább egy önkéntes drámajátszó csoporthoz hasonlítanak, akik mintha önmagukat - és társaikat cserélgetve játszanák a színpadon, ott szabadulva meg minden frusztrációjuktól, szorongásuktól, stb. minden szereplő nem is feltétlen csak az alakításával, hanem inkább az általa játszott karakter típusával és hitelességével van jelen, oly annyira, hogy a darab végén, a ruhatárban sorban állva, miközben azon röhögtem, hogy ez esetben a közönség nagyrésze akár szereplő is lehetett volna, (pont azzal a 14 - 19 éves réteggel volt tele nézőtér, akikről simán el tudnám képzelni, hogy egyébként szombat esténként valami trendi szórakozóhelyen állnak trendin sorban) és fél füllel olyan beszélgetéseket kapott el az ember, mint hogy azért tetszett nekik a legjobban a darab, mert a saját ismerőseiket találták meg a szereplők között, és azon röhögtek, hogy kinek milyen nevű haverja hasonlít a legjobban bizonyos szereplőkhöz.

az egész darab tényleg olyan, mintha valami dráma órán kellene eljátszani a fiataloknak önmagukat; és bár éppen eléggé vicces, és közhelyes ahhoz, hogy a befogadása ne legyen nehéz, mégis közben pillanatokra kicsillan az, hogy ez nem vicc, hogy valószínűleg tényleg így megy ez. nincs történet, csak sztorik, és bár általánosítás mind, de mégis működik, és nem csak szar bulikról esik szó, nem csak drogokról,

(és itt egy külön jópont, hogy nem csak a mostanában annyira divatos drogos beállításból mutatja a dolgokat, vagyis hogy minden fiatal azért hülye, mert szétspurizza az agyát, hanem az alkohol szemszögéből is, amiről érdekes módon szemérmesen nem szoktak beszélni, pedig legalább akkora démon az is, mint a drogok, csak nyilván legálisan több benne a pénz)

felálló farkakról, és miniszoknyát húzogató tizenévesekről, hanem az érme másik oldala is ott van, egy csomószor tulajdonképpen együtt nevetünk velük, vagy ha jobban tetszik, velük nevetünk magunkon: az éjszakai buszon, a magukat ingyen itató lányokon, az olyan helyszíneken, mint az íjász (!), vagy a szimpla, a király utcai éjjelnappali pizzás, meg a nyugati forgóóra (bizony köröknek un. 'nyufó'). a szövegek egyértelműen gyűjtéseken alapulnak, és ez külön szimpatikus, hogy nagyon ügyesen lettek megszerkesztve és tálalva; egy pillanatig se érezzük azt, hogy valami felnőtt gyerekeskedik, vagy egy gyerek felnőtteskedik, vagy valami magát bennfentesnek gondoló okoskodik, sőt.

a darab kínos pillanatai pont azok, amikor megpróbálja komolyan venni magát, mint például amikor egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás elhangzik ez a mondat: minden felnőtt egy bukott isten. aztakurva. és még meg is magyarázza; mert 16 évesen mindenki örök életűnek hiszi magát, és aztán ezért kellenek a drogok, hogy újra elhitessék velünk pár órára, hogy sose halunk meg. meg amy winehouse és a huszonhetesek klubjának az emlegetése; én elhiszem hogy ez magas labda, és kár lett volna kihagyni, de részemről így, ebben a formában inkább kínos feszengést okozott, mint önfeledt kacagást, főleg az előadás többi részéhez képest. a másik kérdéses jelenség az egyetlen felnőtt színész jelenléte, varga anikóé, érdekes módon csak rajta lehet látni, hogy ez színház, és hogy ő most alakít, éppen anyukát, felnőttet, gyereket alakít; zavaró, de még színesebbé teszi a fiatalok ellenpontozásával a darabot.

és ha már felnőttek, nagyon tetszik, ahogy megjelennek a szülő sztereotípiák; az előadás nem vádol, és nem tanít, nem foglal állást sem, bár a szülők majd minden esetben a mumusok a fiatalok szemszögéből, dehát hogy lehetne ez másképp, ha az ember tizenhat éves; mint ahogy mondja is a már emlegetett felnőtt anyuka a lányának, hogy ez az egész tizenhat éves jelenség olyan, mint egy betegség, majd kinövöd; és a szülők tényleg így látják, mert így is van, még akkor is, ha közben mindenki, még ők is voltak fiatalok.

az egyik legjobb pillanat az, amikor a megengedő típusú szülő, aki meg épp azzal bassza el, hogy nem tilt meg semmit, elnyom egy jointot a tizenhat éves lányával, és bekészülve azon nosztalgiázik, hogy az ő idejükben hogy volt; habpatron, meg ragasztó, meg gomba, és hasonlók, és ebben gyönyörűen megmutatkozik a két generáció közötti alapvető különbség - hogy érthetnéd te ezt lányom - és a hasonlóság is; végül is mind a ketten ugyanazt akarják, lázadni a pillanatnyi valóság ellen. ennél a jelenetnék tűnik fel a legjobban, hogy nem csak tizenévesek vannak a közönség sorai között; a már emlegetett nagyszülő korú házaspáron kívül még jó pár kacaj mutatja, hogy az a generáció is jelen van, akik speciel emlékeznek ezekre, és itt érzem azt, hogy nem csak hogy van értelme a színháznak, hanem pont az ilyen színháznak van igazán értelme, illetve ez az, amire tényleg azt lehet mondani hogy színház; az a fajta közösségi élmény szele csap meg, amiről tényleg nem gondoltam volna, hogy pont a bárkában, és ráadásul pont egy ilyen témájú darab alatt fogom megtapasztalni.

és aztán elkerülhetetlenül sodródunk a végkifejlet felé, vagyis ahhoz a bizonyos estéhez. itt már inkább érvényesül a dráma dramaturgiája, a néző már csak azért is össze szorul a székében, mert tudja, hogy mi lesz abból, amit hall. nagyon jó, szinte mesteri az utolsó jelenetek dramaturgiai megkomponálása, ahogy fokozatosan csúszik ki a humor, és aztán egy pillanatra, alig veszi észre az ember, és megáll a levegő; tartottam tőle, hogy a végét elcseszik, vagy még jobban, hogy akár kegyeletsértő, akár hatásvadász okokból hiteltelen lesz, de szó sincs semmi ilyesmiről; a legfontosabb jeleneteket a néző maga képzeli el, a színészek csak rásegítenek erre, a dráma bennünk van, mert tudjuk, amit már azóta ők is, hogy ez mégiscsak komoly, és basszameg, tizenhat évesen is meg lehet halni, sőt, annyira nem is nehéz, mint ahogy azt akkor hinné az ember.

és a legnagyobb előnye az előadásnak épp ez; hogy úgy mutat, hogy közben kérdez, de nem is maga darab, hanem a néző. akár felnőtt az illető, akár gyerek. a kérdés tizenhat évesen talán az, hogy akkor most hova menjek bulizni, ahol nem lesz ez, és mit toljak, amitől nem lesz ez; később meg már talán az, hogy lehet e ezt másképp? és mi felnőttek, vagyis inkább helyesebben ti, felnőttek, mit tehetnétek másképp? egy visszatérő eleme van mindig mindegyik történetnek, hogy nem figyelnek eléggé a tinikre; de ha meg figyelnek, akkor az se jó, attól lesz ciki, sértő, ha te veszed a spanglit a gyerekednek, éppen ugyanúgy hibázol, mintha tiltanád tőle, és bezárnád a szobájába; így se, úgyse jó, de mégis hogy jó? és erre válasz a fiataloké, hogy addig, amíg bekészülve ül a mélynyomó előtt, és a basszus szelíden masszírozza, ott, ahol kell, addig jó. mutasson valaki jobbat. hát ezaz.

akkor lenne igazán jó, ha a felnőtt világnak lenne épkézláb válasza erre, ha tudnátok ti felnőttek mondani nekik, tiniknek valamit, szerelmet?, pénzt?, karriert?, könyveket?, valamit, amitől érdemes; de azt éreztem a darab után, és ezzel is csak az lesz bizonyos, hogy mennyire megérte ezt a darabot megnézni, szóval azt éreztem hogy annyi különbség van csak köztünk - és ebben én is felnőtt vagyok, nincs mese - és köztük, hogy ők még nem tudják azt, amit mi már igen; hogy nincs ilyen. hogy nincs jobb. hogy nincs egész. csak szanaszét tört próbálkozások ennek elfeledésére. ha elég bátrak lennétek ti, felnőttek, ugyanezt csinálnátok, mint ahogy csináljátok is, csak sokkal óvatosabban, és okosabban. és sokkal, de sokkal gusztustalanabbul.