lomtár

szoktál te egyedül lenni? ha igen, akkor a te magányod -ha szabad ezt így- mindig egy nővel képzelem el, nincs arca, mintha álmodnád és olyan, mint egy égve hagyott lámpa, vagy mint az összes többi bútor a szobában, akkor veszed észre, hogy van, amikor leoltod.

nincs arca.

nincs többet kisdávid, augusztus óta tudom. akkor rögtön írtam egy bejegyzést, amiben egy csomó homályos utalás lett volna, némi szépnek szánt, de üres szó, és többek között egy ady idézet, meg egy rakat megválaszolatlan kérdés, amikre tudom a választ, csak gyáva vagyok hozzá.
a több oldalas szöveg lényege az az ordas felismerés lett volna, miszerint egy korszak végével jövök rá mindig, hogy az adott időszakban tulajdonképpen boldog voltam, de ezt már csak akkor látom, amikor menthetetlenül vége van. ebből az a kellemetlen következtetés is kijöhet(ne) hogy valószínűleg most is boldog vagyok épp, csak még nem múlt el az, ami majd hiányozni fog. hiába vagyok tehát folyamatosan, konstans szomorú, ha aztán később úgy néz ki, hogy régen mégiscsak jó volt, csak most nem az; ha majd a most régen lesz, megint ki fog derülni, hogy végülis most is jó volt, sőt.
mi a fontosabb tehát, tettem fel a kérdést hosszú és nyakatekert mondatokon keresztül, hogy boldognak érezd magad egy adott pillanatban, vagy később úgy emlékezz vissza rá, hogy mégiscsak milyen jó volt; ide még egy idézet is jöhetett volna, bár úgy emlékszem, akkor ez nem jutott eszembe, hogy asszondja: 

az emlékezés az egyetlen olyan paradicsom, amelyből nem űzetünk ki soha.
hűtőmágnesre vele!

a mostani google szerint jános pál mondta, de nekem valaki más rémlik, még ezer évvel ezelőttről, amikor ilyen kis bölcs mondatokkal írtam tele mindenféle szép papírból készült füzeteket. erről viszont eszembe jut egy ennél sokkal frappánsabb idézet is. milyen nagy az eszem, meg is eszem.

egyébként meg, nagy csönd a csönd, j(.)a.

mostanában a legnagyobb örömet az írásban az adja, amikor kitörlöm amiket írtam, egyenként, betűről betűre, lassan és puhán, ahogy egy macska mosdatja magát.
menthetetlenül modoros, terjengő, kapkodó szerencsétlen ember ez az én, és már írásban se tudja eljátszani magának azt a szerepet, amitől ez a kongó üresség megtelne valami látszat tartalommal, nem nagyon tudok mit kezdeni vele. kitörölni viszont jó játék, amiket összehord itten, akkor legalább érzi, hogy törődök vele.

te hiányzol innen egyébként.
amíg rólad beszéltem, mondtam is valamit.
most is meg van nyitva egy txt dokumentum, amiben nincs semmi.
pedig rólad szól.
regényt akartam írni rólad, és ez lett belőle: új szöveges dokumentum.txt. a mérete nulla bájt.
így aztán sose telik meg a lomtár.

mennyire gyönyörű szó már az, hogy lomtár.
ez lesz ennek a szarnak a címe. frappáns mi?

az üres füzet, ez is volt már, hány év alatt ide jutottunk, erről szól ez a blog, ebben vergődik ez az én;
milyen szép egy üres füzet.
milyen szép az ebből még bármi lehet.
amikor lapozhatod a papírcsendet, és az üres lap egy idő után válaszol. ha eleget vársz, és jól figyelsz, tele is írja magát neked. vagy rajzol napot, felhőt, madárkát.
ez milyen szép.

istenem csak ne utálnám ennyire amit írok. legalább szakadna fel. könnyű a józsefnek, benne legalább zseni volt az attila, jöttek a szabad ötletek. de legalább szakadna fel. valami.
írhatnám például azt hogy megint szenvedek. lenne olyan hazugság, amiben ez színigaz.
de így?
nem a fegyelem tartja vissza a betűket, hanem az undor.

például, ha már itt tartunk, írhatnék a japánokról. a jó nénikéjét az összes japánnak. van ez a buta szöveg, hogy csinálj bármit, bármilyen jól, már biztos van egy japán, aki sokkal jobban csinálja.
apropó, olvastál már japán blogot?
japánban fegyelem van, úgy képzelem.
ahol az iskolaköpeny alól kilátszik a bugyi, meg is értem.
japánban megtanulod, hogy oda üss, ahova kell. harc, meg művészet, szép, nagy szavak.
ott igen. úgy igen.
de így?
rugdosok csak összevissza. ha összetörök valamit, ahogy cserepeire bomlik, az néha, bizonyos fénynél, mintha művészi lenne; de egyébként csak szemét, ami még vág is.
igen fáj.
üres, de ha hozzá nyúlok, fáj.
ki érti ezt? és ki nem érti ezt?
adjátok vissza a szavaimat. adjátok vissza az életemet. adjátok vissza a hazugságaimat.
vagy legalább vegyétek el tőlem rendesen, mind a hármat.
de így?

persze most is tőletek várom a megoldást.
ti vagytok a teleírt lapok.
a többesszámom száz alakban egy.
te.

'ma szerelték a csengőt', - írod - 'folyton szólt, mintha valaki nagyon be akart volna jönni'
nálam pont ilyen a csend, csak már nem szereli senki, ajtót is hiába nyitok, nem jön be rajta semmi.

és nincs arca.
nem tudok mit mondani.

selyeminges kérdőjelek

van egy nő.
ez már volt.

viszont van egy bácsi is, és minden reggel ugyanaz a reggel, ha vele ébredek. azt hiszem megy a piacra. selyem ing, és az a kölni illat, amibe ha beleszagolok, úgy érzem magam mint a nagymamám pesti bérházának az ablakában, akkor, régen, amikor még a két emelet elképesztő magasságnak tűnt. minden reggel tehát, ha vele ébredek, öt éves vagyok amíg megyek le mögötte a lépcsőn, az illattól szédülök és tériszonyom van, és egész pest izgalmas, zúgó tengernek tűnik, mint akkor. ez az illúzió egészen a sarokig tart, én ott jobbra, ő balra. nem merem megkérdezni, mert nem tudom hogy kell az ilyet megkérdezni, hogy mi ez az illat; de tudom hogy a nagymamámé. azt se tudom, a nagymamámnak volt e férfi kölnivize, vagy ő használ nőit; nekem ez egy kor illata, nem a nemeké. a bácsi vékony, aszott, pár haja maradt csak, azt viszont gondosan lenyalja. vagy kék, vagy sárgás-zöld selyemingben megy minden reggel, és úgy jár, mint a héliummal töltött lufik.

néha látom, amikor megáll, és megigazítja magát. az ing betűrve a nadrágba, a nadrág viszont mindig gondosan élire vasalt, a lábán az a fajta cipő, aminek nyilván van szebb neve is, én csak úgy ismerem hogy 'makkos'. mit akar ez a bácsi az élettől, gúnyolódtam rajta, bevallom. aztán megéreztem a nagymamám illatát. amióta itthon vagyok, begubóztam, mint az idősek, én is; és csak a függöny mögül lesem, ha kopog valami odakint a kövezeten. néha este jár vissza, ilyenkor elgondolkozom hogy mintha titkai lennének; van amikor el is határozom hogy utánajárok a dolognak, de aztán csak maradok a függöny mögött. jobban szeretem már a dolgokat a függöny mögül, mint például a délutánt, azt mindig, nyugati fekvésű az ablak, narancssárga a függöny, egy idő után apró fénycsíkokra bomlik a szívem.

azon is mosolyogtam, bár nem szép dolog, hogy ez a bácsi hogy lehet még ennyi idősen is ennyire hiú? mielőtt kilépünk a kapun - én szorosan mögötte, szorítom a korlátot és az öt évemet, a tériszonyomat, a mindenbe beleütköző, de aztán mindent nagy tülköléssel kikerülő tűzoltóautómat, és az előttem tornyosuló, zúgó életet, amin alig merek akkor még kikandikálni, és ha merek is, gyorsan visszahúz a nagymamám - megáll, és az ajtó tükrében megigazítja azt a három száll haját. van amikor a körmeit is megtisztogatja még indulás előtt, ilyenkor mindig szégyellem magam. hiúság ez? vagy ragaszkodás valamihez, ami nincs már. illetve van, csak; nem rég írtam le ezt a mondatot - neked? - hogy ami van az fáj; az a baj, ami van, az akkor is fáj, amikor már nincs, bár akkor is van azt hiszem. egyébként hülyeséget írtam akkor is, neharagudj. nem az fáj, ami van, vagy nem az fáj, ami nincs; csak te fájsz, te meg amíg vagy, vagy. addig te vagy az is, ami nincs. és aztán utána is. nem kellene ennyit a szavakon csúszdázni, az ilyen mondatokat meg úgyis el kell olvasni legalább kétszer, hogy egyáltalán, annyira meg nem biztos hogy van értelme.

szóval hiúság ez? én tudom hogy hiú vagyok, amikor kilépünk, én is mindig megnézem magam az ajtó tükrében, s mindig elszomorodom egy picit. nekem még van mire? a bácsinak nincs? ilyen egyszerű ez? vagy pont fordítva? és a selyemingek? a nagymamám huszonnyolc négyzetméteres bérlakása, amiben elfolyt egy élet, ott az ilka utcában, és aminek a helyén most cba van? ragaszkodni ahhoz, ami van? és a hajad, ami ott marad a lefolyóban? és az évek? valaki szerette a bácsin ezeket az ingeket?

és most figyelj:

hiúság, ha az ember magáról ír blogot? mert minek? mi van benned(m) olyan érdekes, basszameg? vagy ez kényszer? a művész legyek legalább önnyalás?

erről eszembe jut egy néni, ha már bácsi. ez a néni nagyon csúnya volt, és nagyon csúnyán festette magát. de mindig azt mondta; 'egyszer voltam ám színésznő is egy darabban! táncoltam!' sose értettem, miért nem mond többet. már csak maga miatt is. számít az? itt a hollán ernő sarkán, az antikvárium előtt, ahol találkoztam néha vele, miért nem mondja inkább: színésznő voltam. és kész. vagy még egy kis túlzással is sminkeljük a múltat: híres színésznő voltam. nekem tulajdonképpen olyan mindegy, neki meg hátha szebb. de ez az egy, valószínűleg valós élmény, és a sok ronda smink, olyan nagy boldogan mesélte, hogy szinte már megirigyeltem tőle. ha lett volna merszem, művésznőnek szólítom, de nem voltam biztos benne, megsértem-e, vagy se.

hiúságból ír hát az ember? (blogot). nem akarok mélyebben belemenni, nagyon mélyen minden tudomány, és definíció, hányingerem van ha rágondolok; de nem költőieket kérdezek. hiúságból vesz fel az ember selyeminget? és miért nem fogadja el, ha megöregszik? és miért öregszik meg? és mit jelent az, hogy megöregszik? és ha a selyem ing nem öregszik?
és a blog?

úristen mennyi kérdőjel. azt hiszem tehetségtelen vagyok ahhoz, ami nincs, csak ezért számít ez. ez is hiúság, a magam szagáról legalább tudom hogy micsoda. ha viszont tehetségtelen vagyok ahhoz, ami nincs, akkor minek hazudozzak itt ennyit; ez van. csütörtök. reggel hideg, napközben meleg, este hideg. számra ragadt a sós íz, és a szomjúság, basszus, egy hete már majdnem folyamatosan szomjas vagyok.

hiúság ez, hogy betűket gyártasz ebből? a tehetségtelenség elfogadása talán olyan, mint a selyem ing; egyszer ez is tetszett valakinek, hát kapjátok be, ha elment mellettem a világ. nyolcvan évesen - a bácsi annyi lehet - azt hiszem ez is szexi, de legalábbis tiszteletre méltó.

de én, mi a fenét fogok csinálni még ötven évig?

addig marad a hülye sztorik, a hiúságnak az a része, ami nincs. például hogy:

van egy nő.

meg ez a hülye keretes szerkezet.

puha kedd

reggel jó vastagon öltöztem, mert arra keltem, hogy azt mondta az öreg:

prémet kívántam tagjaimra,
hogy amit ölelsz, az legyen,
mit minden igaz ölelés keres:
egy vadállat odaadása

és ez szép dolog, bizony, prém nincs, textil van, a mai világban a vadállat odaadása helyett elég legyen egy biciklis izzadása.

milyen jó, végre úgysincs olyan meleg; el is határoztam hogy ma boldog leszek. aztán délutánra már csak ahhoz tartottam magam, hogy írok, ha beledöglök is; apró kis célokhoz edzem magam, mint ahogy az elkényelmesedett fogyasztó próbálkozik az egészséges életmóddal.

müzli, már gyümölcsökkel, de még tejszínhabbal.

ebédre homokozóban ülök, pöttömök formázzák nekem a palacsintát, de ott is gyötröm magam; nézz fel!, parancsolom, felnézek, ott egy fa, láss!, utasítom, látok, ez itt egy fa, érezz!, könyörtelen vagyok magamhoz, katonás itt a rend, hát érzek, fázom, nem, melegem van, itt egy fa, ágain ott a délután, így múlik az idő.

nézek, látok, érzek.

ennek jegyében hazaérek, és azon kapom magam, hogy megtalál a love will tear us appart, de nem a pop biznisz, és a farmergatyás romantika része, hanem a norvég légiesség, a susanna, - hogy lehet ilyen lágyan énekelni azt, hogy a szerelem darabokra tép? - amitől menthetetlenül elalszok, tágra nyílt szemmel álmodok, mint akinek nincs más választása, csak kapaszkodok az ágyba, és arra alszom el, hogy vége ennek a napnak.

tulajdonképpen szép ez a világ. ezt mondom a tükörnek is, ha gyenge a világítás. néha visszapofázik: kellene neked egy zongora. narancsbőr került a szívedre, kívül belül fonnyadó alma, tedd a hűtőbe.

este van, ezt onnan tudom, hogy világít a monitor; nekifogok yonderboi koncertet nézni a szigetről, fáradt vagyok, nekem ez már így is jó, nem lógnak a nyakamba idegen mellek, csak így öregesen, teázgatva; de még így is valami hihetetlen szar. többször is nekifutok, beletekerek, nem hiszem el, hogy ez ennyi, áll egy y betű előtt, talán még egy laptop sincsen, csak két három gomb, és szép, hatásvadász képek; és tényleg ennyi. te is fiam, brútusz, mondanám szegény yondernek, de minek, felveszek hát én is egy matrózcsíkost, és nekiállok blogot írni.

puha kedd tehát. rám jött megint a kényszer, hogy dokumentáljam az ilyeneket, mintha lenne kinek. lesz majd később leltár, arra lesz jó? vagy neked? azt hiszem azt álmodtam, hogy még soha nem álmodtam a fiammal, s épp ezt mondom el egy kisgyereknek. kócos volt, és szép; nem nevetett. béna vagy, ha nem nevetsz, mondtam neki, s erre kinevetett.

puha kedd, vastag takaró. többször elhatároztam már, hogy megpróbálok legalább annyira jóban lenni a magányommal, hogy elmehessek vele sörözni, vagy sakkozni; én kávét innék, őt meg megpróbálnám leitatni. de az én egyedüllétem nem valami vagány gyerek; legszívesebben teát hozna, és verseket olvasna fel, azt hiszem bölcsésznek tanult a szerencsétlen, mielőtt magány lett belőle.

marad a puha kedd, vastag takaró.

tessék, ennyi. 

annyira elszomorodom, ha végig gondolom, és arra jutok, hogy talán már rég boldog vagyok.

szalmavágyak

szól a szem, és szól a szív
- mitmond, mitmond? -

nehezen megy, hogy mást ne mondjak.
itt van egy rakás betű, rengeteg szó, és mit mondjak?

hogy értsd, de mégse; nem érted úgyse.
elpirulsz ha megérted

de nem érted.

a barna lányokban talán nem is a nyár a szép
hanem az, hogy az őszre emlékeztetnek

akárhogy ölellek is, nem érted.

de azért nagy, vastag pulóverbe hozd el nekem az őszt, hogy böködje még egy picit a tenyerem a meleg

mennyivel könnyebb szép szavakat írni, mint azt, ami van.
az előző mondatban szavak és az írás helyettesíthető szinte bármivel.

néha mintha érteném, hogy miért nem érted.

mint amikor mindketten egyszerre néztek egy elrepülő madár után; a mozdulat, a repülés ugyanaz. neked az ittmaradás. neki talán a tovább jutás. és a madárnak?

ahogy én szeretlek, azzal nem jutunk előre;
ez a helyben utazás művészete.

ezt bezzeg érzed.

kiskorodban, amikor még elhitted, hogy a fiúk szivárványt pisilnek, akkor kellett volna szerelmesek legyünk, derékig érően, tátott szájjal, mezítláb a szúrós fűben, hallgatni a tücskök bípelését, álmodni a buszok lődörgését, megkeresni a kezed a szénakazalban, picit fuldokolni a csillogó hajnali tavakban, várni az őszt, mint apát, munka után, elválni vadul, mint amikor meghúzgálod a másik haját, és aztán odaadni mindent, szívet, játékot, múltat, nesze, játszódjál vele, és semmire se menni a másikkal, csak egymás mellett ülni, szilvát enni láb lógatva, csihánnal kergetőzni, és nevetni, nevetni, addig nevetni, visszafelé az időben, amíg el nem jutunk oda, ahol még csak sírni tudtunk, és addig szeretni, amíg újra nem születünk bele, sírva, pelenkázva, mellet markolva, önzően, és érthetően, mint a csecsemők.

amikor a szemedbe nézek, megértem magamat,

és látom hogy ezt te is érted.

nem találom a helyem a helyeken.
ülök egy állomáson, úgy tapadok a magyar szóra, mint légy a légypapírra, úgy vagyok egyedül, ahogy csak elég messze lehet; minden magány mélyén talán ez van, hogy nem érted, nem értik, nem beszélik a nyelved, nem beszéled a nyelvüket, nekik nem azt jelenti az ez, mint neked; ülök egy jellegzetesen állomás szagú állomáson, az ízek elutaztak a számból, csak a fém maradt, és a csönd, hogy nincs mit mondanom, mert nincs kinek; és ha megjönnél, most, olyan helyen ülök, hogy bárhonnan megjöhetnél, az egész állomás pont úgy van kialakítva, hogy mindenhonnan megjöhess, és ha megjönnél, visszahoznád az ízeket, számba tennéd a szavakat, és én mondanám, és te értenéd, és én megérkeznék, és te értenéd;

és amikor jössz, balról, én nem tudok mit mondani. számban maradnak a szavak, csak tátogok, mint a halak, és látom hogy nem érted.

csak kuncogsz, belekuncogod magad a hónom alá, megcsiklandozod a magányomat, s egyszer csak azon kapom magam, hogy már cipellek, cipellek egy ideje, akárhová megyek, te csak kuncogsz ezen, rajtam, és azon, ahogy nem értem, nem értem.

van egy mese; elment a rózsád idegen országba, küldi levelébe' - hát ezaz. szóval elmegy a postára a rózsád, feladja a képeslapját, és az meg is érkezik hozzád, címlapján a jól fényképezett semmitmondással, a másik oldaláról viszont leestek a szavak, nem írta oda őket eléggé, de te nem hagyod annyiban, és elindulsz a rózsád szavait megkeresni, egyesével, amerre járt a levél, itt is, ott is hagyott belőle, nyílnak az út szélén, mint szépen bűzlő burjánok; és a végén összeállnak a mondatok, 

és megérted.

de nincs mese.
csak egy üres lap.

csak még egy oldal magány.

még egy emelet, pedig

lehet hogy nincs magány
csak félünk a találkozástól.

minden szürke semmi

ezzel a verssel érkezett meg az augusztus:

múlnak az órák
a bemutatkozástól a moziig, ahol
két ember összemelegedhet egy kicsit,
aztán karonfogják egymást az utcán, aztán
a sötét lépcsőház következik,
később az ágy, ahol
mindenki én-nel kezdi a mondatot -
és így múlnak az órák.mikor az egyik elmegy,
a másik még lekíséri a villamosig,
aztán visszamegy és megissza a maradék konyakot.
s egyszercsak vége van, és akkor rossz pár napig,
céltalan lődörgés, kölcsönkönyvtár és híradómozik.
végre egy délután új ismerkedés,
eszmecsere lélekről, szerelemről,
és a nemhiszekbenne,
és az előző szerelem vázlata,
valamint az ember katonatörténetei,
s mozi,
lépcsőház,
ágy,
villamosmegálló,
és búcsú és a maradék konyak.
így múlnak az órák.
és amikor az ember megöregszik,
ami nem volt, azt
beleemlékezi.

ladányi mihály írta, múlnak az órák a címe, és ha most még az lenne, ami már nincs, akkor most ezt is túlmagyaráznám, kiemelnék belőle mondatokat, megjegyezném hogy micsoda ige már az hogy beleemlékezni, és így tovább. mivel minden mostban van egy kicsi abból is, ami már nincs, így többé kevésbé most is ezt teszem.

mégis, ha nem most lenne a most, nem így lenne melegem, és innen mindig úgy tűnik, ha most nem épp ez a most lenne, egy kicsit könnyebb lenne nekem.

ha túl nagy a meleg, omlik össze az ideg, és ez is egy felesleges mondat, csak a rím tartja össze, pedig igaz. mégiscsak szép lehet az idegössszeomlás, így egyben, nagy kórházi kartonnal, gyógyszerekkel, és így nem mehet tovább-bal; nálam csak szép lassan bomlik, mint valami istenverte hajó, ami minden kikötőben süllyed egy picit. nyílt tengeren, a halak közt tátogni az őrületbe; az igen. de így; nyomorult kis piszkos biztonságban, láncra kötve bugyogni a fenék felé, szörnyű.

elképesztő, hogy mennyit küzdök újabban a szürke átlagossággal; kispolgári létem alapvető bizonyosságaival. mindezt úgy, hogy azt hiszem, elfogadtam, hogy dehogy vagyok én művész, zseni, szellemi, lelki érték; egy ember vagyok a hetes buszon, akinek több a szeme alatt a karika, de jobb a pólója, mint a mellette állónak. mégsem tesz boldoggá, se a bérlet, se a lógás; se a végállomás, se a folyton sehová jutás. sőt; a biztonságot se találom, így harminc évesen az istennek se, gyerek létemet pedig otthagytam már régen, attól tartok valamelyik hamis ölelésben. mitől felnőtt hát, ez a hülye borostás, pattanásos, kezdő kopasz kamasz? felelősség, persze, a felelősség, a fele megvan, de hol az egész? 

anyám, anya, hát nem unod még? ez is csak öt évesen szexi. mindenesetre anyám jut erről is eszembe, persze, úgycsinálok, mintha folyton rá gondolnék, pedig nem tudok már vele se mit kezdeni régen, igaz, ennél nem is szabad többet várni, amíg magammal se, mindenesetre továbbra is őrajta keresztül értem meg, amit nem értek biztosan: például ezt, ezt a szürkeséget, ami talán olyan lehet, mint az óz kenzeszében a tornádó, csak itt az egészből nem veszel észre semmit. először az állatok lesznek idegesek, meg a gyerekek, megváltozik a viszonyod az emberekkel, de csak lassan, apró kicsi csalódások, mint a jó időben a gomolyfelhők, aztán azt veszed észre hogy már senkinek nem tudsz mondani semmit, a felhők nagyobbak lesznek, érzed a vihart, de csak a szürkeség jön, a vihar gyönyörű háborús feloldása nem, nem történik semmi, épp ezaz, még katasztrófa se, a házadat se sodorja el a hurrikán, csak egyszer csak azt veszed észre hogy egy kurvanagy szürkeség kellős közepén élsz, és sehol senki, és nem is lesz, és ez nem egy múló állapot, a házadat már megfogta, felvette, és le is tette a tornádó, ide, a szürkeség közepébe, és a lehetőségek, a fények, és a színek, amiket a vihar elmúltával vártál volna magadnak, azok ezek, ezek a szürke porlepte semmiségek, ez a minden, ami a semmi, és a több úgy lett több, hogy közben végig kevesebb volt, mint amennyit hittél. és nem tudod hogy feladtad-e, vagy megértetted-e, amikor elfogadtad, hogy ez így, ennyi.

láttam ezt anyámnál, láttam hogy múlik el az a bizonyos láng, amiről én barom, azt hittem, hogy azért érdemes élni; hogy mi vezet oda, hogy annyira megbántott már az élet, hogy ha ki akarna engesztelni, se tudnád már elfogadni, de így, nap mint nap megbánt újra, mert szarik rád, és bocsánatot se kér, és te épp abba roppansz bele, hogy közben pontosan tudod, hogy valahol nincs is miért, és valahol ennek így kell lennie, ahogy van, de közben az a kurva valaholban az is benne van, hogy minden lehetett volna másképp is, csak épp az ottmaradt valahol, és a valahol, az nincs sehol, egyre inkább nincs sehol; láttam, hogy anyám hogy lesz így mártír, aki kénytelen megbocsájtani folyton, miközben képtelen megbocsájtani, akinek mégis egyetlen fegyvere a megbocsájtás, amely mindig önnön húsába vág; láttam, és azt hittem, hogy pont, mert látom, én nem arra felé fogok tartani, hiszen magam előtt egészen mást láttam, nem ezt; akkor még nem tudtam, hogy az ember nem azt látja, amit néz, hanem azt nézi, amit lát, és ez a szavak olcsó játékán kívül is borzasztó tud lenni, mert egy bazi nagy betonfalban is nézheted te a repedést, láthatod is, de attól még nem nyílik szét, ha nekimész.

és most itt állok, ülök, megyek és biciklizem, és a szürkeség jön velem, délutánná színezi a hajnalokat, késő ősszé a nyarat, és nincs örömöm semmiben. de szárazak a könnyek, nincs halálom se, semmiben. és kispolgár vagyok én, gyáva és gerinctelen; belenyújtóznék, elhelyezkednék ebben kényelmesen, csak hagyjanak békén, mit nekem szerelem, szex, szépség, fájdalom, csak a kávé, pénz, és szőr a fejem tetején; igen, bármilyen undorító, azt hiszem kiegyeznék én, istentudja mivel, és kivel, de már nincs ára az egésznek, már nincs súlya se a színeknek, se a feketefehérnek. ha megvan, színtelen a szerelem, a szex, a szépség, a fájdalom, ha nincs, szürke a pénz, a kávé, és a szőr a fejem tetején; semmit nem akarok, és mindent, és már abba is beleegyeznék, hogy a minden semmi, de még csak semminek se semmi, csak ne ilyen szürke legyen ez a kurva valami, ami bennem van, ami belőlem jön, vagy amit tőletek kapok.

most már összeakadnak a mondatok, abbahagyom.

pedig még poénkodni akartam a szürke ötven árnyalatával, meg azzal a fasszal, hogy hívják, ilyen elcseszett neve van, tótisz?, csak ha már ennyi a szürke, a füles mondta, és ha ő mondja, akkor az meg van mondva, lévén hogy azt hiszem nyomdásznak tanul; szóval a füles mondta, hogy a szürkének nincs egy büdös árnyalata se, a szürke az szürke, színtanilag, vagy mi, max világos, vagy sötét lehet, vagyis ha a nyomdaiparból és a homogén szürkéből indulunk ki, akkor a négy színből (CMYK) előállított szürke az csak szürke lehet, ha színezete, árnyalata van, sárgás, ciános, bíboros, akkor gebasz van valahol a rendszerben.

idézgetni is kellene, lenne egy csomó, ó augusztus, taníts már meg újra olvasni, utazni, lélegezni, szeretni, mindegy, a kornél mondta, a resti, hogy

az életen, a szinten, a fénybe kell kerengni, légy mint a minden, te semmi

olyan szép ez a mondat, ebből a hülye szürkeségből nézve mindenki olyan szép; majd bele hal a hiúságom a lelkembe, annyira irigykedik, és szeretne megfelelni, mindig csak megfelelni, és ilyeneket írni. ezért sincs sok értelme írnom, a kurva sári és imre óta nem tudok két szót leírni anélkül, hogy ne valami görcsös megfelelés legyen benne, azt bezzeg pontosan nem tudom megmondani, hogy minek is akarok megfelelni. az ő hiúságuknak - legyek olyan, amilyennek tartanak, vagy a sajátomnak - legyek olyan, amilyen nem vagyok? a hülye esterházy bezzeg úgy tűnik, nem szenved ennyit, az átírja magának a mondatokat, néha jobban is hangzanak, ezt a kosztolányit például így remixelte:

légy mint a semmi, te minden

milyen jó is ez, a kis körök körülöttünk, amiken elindulva minden irányba ugyanoda jutunk; a mondatok, amik megfordítva is ugyanazt jelentik, és összecserélve is; nincs semmi baj ugye, baj ugye semmi nincs, nincs semmi, ugye baj, és így tovább, csak azért nem merem abbahagyni ezt az üres billentyű kopogást, mert csönd marad utána, csönd, ami törött tükör, (a csend tükör, de nélküled...) olyan mocskos ebben a városban a csend, olyan tisztátalan és büdös, hogy ezért ordítozunk ennyit, ezért írunk ennyit, és ezért, ezért hallgatunk ennyit, hogy már szinte megszólalunk, ahogy egymásra se merünk nézni, a nagy büdös csöndben, a tömött hetesen.

egyébként meg ez is semmi.

rosszfelé úszol testvérem

egyszerűbb egy új füzetet nyitni, mint a régit befejezni.
átlátszik az előző oldalról a múlt idő.

azon gondolkozom, hány dologgal lehetek még így? itt van ez a blog; már rég újat kellett volna kezdeni. ha új a szövőszék, új a fonal, akkor nem kell a múltat kibogozni.
egyre nagyobb erővel követel belőlem az egyszerűség. régen, amikor még nem ez volt a volt, azt hittem, az egyszerűség nem az én asztalom. 'hogy irigylem az egyszerű embereket' mondtam én, a művész, pár százalék őszinteség, több százalék fölényességgel, annak biztos tudatában, hogy én pont azért vágyok annyira az egyszerűségre, mert sose kaphatom majd meg, csak nézhetem messziről, mint mózes az ígéret földjét.

és újabban már azon kapom magam, hogy azért hallgatok, mert egyszerűbb, mint mondani valamit. régen úgy gondoltam, addig be nem áll a szám, míg elég okos nem leszek, hogy legyen miről hallgassak, és akkor majd a hallgatásom bölcs, és meleg lesz, mint a gyerekkorom öregjeié. nem nőttem volna fel szégyenemben, ha tudom, hogy nem a bölcsesség fog megtanítani majd hallgatni, hanem az egyszerűség.
az ígéret földje ijesztő tud lenni, ha épp rajta állsz.
egyszerű ez.

a tehetség pedig erotikusabb, ha elvesztegetik.
ezzel nyugtatom magam, csitt, kicsi egó, aludj el szépen.

közben hosszú nadrágban úszom át a balatont, mert nincs nálam más, így az első kilométer után a térdhajlatban annyira bevág az anyag, hogy érzem, ahogy fűrészeli a húst; és van még hátra négy. mennyivel egyszerűbb önmagunk fizikai legyőzése, mint a szellemi, ezen gondolkozom, míg egyre jobban fáj, és körülöttem egyre több az ember. biztos, hogy annyira pozitív cél a rekordok állandó döntögetése, a teljesítőképességünk folyamatos kitolása?, kérdezem az előttem merülő válltól, aki alighanem most pisilt bele a balatonba. ágyékszagú békében úszunk, hugymeleg körülöttünk a nyár, ami mögötted van, nem jön eléd már. ha mégis, hát rosszfelé úszol testvérem.

célba venni már nem marad idő

mikor célba veszel, egy bólintással
összefoglalom, mit tanultam
eddig az önzésről,
aztán megdőlök egy kicsit,

és felnyögök mint egy vászonzsák
(krusovszky - shoot)

hosszú ideje most először voltam úgy, hogy alig vártam hogy írhassak; de korai és túl nagy optimizmus lenne ezt egyből a gyógyulásnak elkönyvelni. az irodalommal való kétes viszonyom is egész kellemes élményekkel gazdagodott az utóbbi időben, és ennek nagyrészt a könyvfesztivál, illetve az azzal kapcsolatos programok az okai. maga a vörösmarty tér, és az a borzasztó pénzszagú valami, ami ott van, inkább undorra, mint lelkesedésre ad okot, többször éreztem úgy, mintha a karácsonyi giccs vásár nyári megfelelőjében lennék, és nem csak a helyszín miatt. tudom hogy minden pénz, a könyvek is, de ezt akkor is nehéz megszokni, mint ahogy részemről az ulpius ház és a az agave típusú kiadók nyomulását is, aminek kínosan olyan érzete van, mint amit a nagy zenekiadók nyomtak a boldog kilencvenes években, ti. hogy még a kedvenceimet is képesek úgy tálalni, hogy rosszul vagyok tőle. de nem ezért kezdtem írni, személyes nyavalygások és fikázások helyett volt egy elképesztően kellemes élményem a fesztiválon, mégpedig máté angi dedikálása. oldalakat tudnék megtölteni máté angi iránti rajongásommal, az esztertől sok jó dolgot kaptam, de ez volt az egyik legnagyobb ajándék, hogy megismertetett a volt egyszer-rel; anno még itt is volt, igaz szavak nélkül.

viszont máté angi mint jelenség is önmagában választ adott valamire, amit nem is tudtam volna megkérdezni. ott ült abban az elképesztő forgatagban, harsogó nagyszínpad, okoskodások, nagy tudású írástudók mindenütt; kinézete alapján egy fiatalos, csinos nő, de volt benne valami olyan nyugalom, ami két szó után letaglózott, pedig nem mondott semmit, csak hogy üljek már le. és a szavaiban ott van kolozsvár, és mindaz, amit szeretek erdélyben; szinte éreztem azt az illatot az elnyújtott ékezeteitől, amit annyira szeretek romániában, meg azt a hangulatot, ami talán már nincs is, csak a mesében. nem tudom hogy van e értelme az életnek, de szappanbuborékot fújni, és meséket olvasni biztosan van, főleg ha azok olyan mesék, mint amiket máté angi ír; ráadásul abban is megnyugodtam, hogy nem, nem tudok akkorára nőni, és annyira megkeseredni, hogy ha találkozok egy ilyen emberrel, aki úgy van itt, hogy közben ennyire nincs itt, akkor ne váljak tőle én is kisgyerekké, igazi, nem menekülő - erőltetett kisgyerekké, aki kacag, és rácsodálkozik még az olyanokra is, hogy jé, nincs is meg már minden fogam.

ez még egy közhelyes, de számomra nagy felismeréssel járt, miszerint hiába hiszek az ön hatalmában, és hiába tudom, hogy egyedül kell megharcoljam magam, mégiscsak nagyon számít, hogy milyen emberekkel találkozok. az viszont tény, hogy ezek a találkozások nem idő függőek; egyetlen pillanat is elég. egy pillantás a metrón, egy visszanézés, amíg vezet az autópályán, egy mozdulat, amíg előtted áll a sorban. és még csak nem is szerelemről beszélek. inkább csak feloldásról. mint ha egy kurvanagy léggömbök lennének az ember hátán ezek a dolgok, amiket egyszer csak odamegy valaki, valaki gyerek, felnőtt-gyerek, és kidurrantja. puff, máris könnyebb minden, nem kell ezt olyan komolyan lenni. máskor meg úgy durran ki, hogy viszi vele a végtagunkat, érzékelésünket, jövőnket, olyankor meg van a döbbenet, hogy mégiscsak komolyan kellene ezt venni.

krusovszky dénes is dedikált a vörösmartyn, innen a kezdő idézettel való összefüggés, róla majd egyszer vagy sokat, vagy semmit, nem is tudok mit kezdeni vele, az új kötete inkább zavar, de amikor nem, akkor pofára ejt, ma viszont sikerült megszerezni az első kötetét, ami gyönyörű, és baromi nehéz megszerezni. az utána jövőt, az elromlani milyent itt is emlegettem már, talán többször is, ha tehetném, kötelezővé tenném, ráadásul fent van ingyen a honlapján.

még mindig irodalom, de már ismerősebb terep, a nyitott műhely, rakovszky zsuzsa verseit összegyűjtő 'vissza az időben' kötettel foglalkozó est. ezt a kötetet is emlegettem már, sőt rakovszkyt többször is, van pár olyan verse, amiket nem is tudtam, hogy megszerettem, csak egyszerűen nem tudtam őket elfelejteni.  szabó t. anna, a 'fénytudó' kérdezett, ami, bármennyire is szeretem annát, mint költőt is, meg mint jelenséget, inkább káoszba fulladt, a kérdezőnek tíz percet beszélni, és aztán értelmezhetetlen kérdést feltenni szerintem megengedhetetlen, ilyenkor derül ki, hogy mennyire fontos is egy moderátor. ráadásul a költő beszélget költővel effektus is inkább feszengésre ad okot, mint izgalomra; túl nagyokat akar kérdezni, túl sokat, rakvoszky pedig csendes derűvel és mosolygással elképesztően jókat és egyszerűeket válaszol, a róla alkotott képem is megnőtt és megerősödött. de nem ez a lényeg; volt ott egy színésznő, aki szintén volt már itt is (nem hittem volna hogy ennyit fogok ma visszafele nézni, főleg nem ide) mégha nem is név szerint, ő volt az egyetlen (nem egyetlen, ebben nagyot tévedtem, dévai balázs is 'hivatalos' színész, mégha úgy is néz ki, mintha még mindig huszonéves lenne, a lányok nagy örömére gondolom) felnőtt színész az east balkánban, varga anikó. ő olvasott fel verseket, és valami elképesztően rosszul, nem is értem, hogy engedhet meg egy aktív színésznő magának ilyet, hogy egy versen belül legalább ötször tévedjen, és úgy olvasson fel, mintha most látná először a szöveget. arról nem is beszélve, hogy rakovszky versei iszonyatosan erős képekkel átitatott jelenések, amiket vagy nagyon jól vagy sehogy nem érdemes felolvasni.

viszont. még így is mellbe vágott egy vers, amiről eddig nem tudtam. nagyon szeretem ezt a visszaút az időbent, úgy vagyok vele mint kántor péter megtanulni élni-jével, hogy sose tudnám kiolvasni, csak bele, bele lapozgatni, mint ahogy a kedvenc kávézójába tér be-be az ember; csak ülök, és örülök hogy a kezemben van a könyv, így viszont mindig vannak meglepetések. például ezt a verset se olvastam, vagy ha igen, valahogy nem fogtam fel, most pedig még ennek az anikónak az értékelhetetlenül gyenge 'előadásában' is akkorát ütött, hogy felgyülemlett egy csomó minden, és amíg hazafele bicikliztem, egyszerűen kiszóródott, mint amikor amikor összecsapsz egy túlságosan megtelt porzsákot; mindenfelé szállt belőlem az, ami kimondhatatlanul fáj, és mégse olyan nagy gond; az anna, igen basszameg, ezzel az egész versel főleg az anna, még az elején úgy voltam vele hogy el kéne küldenem neki, de aztán ez a minek, csakhogy most először könnyed és gyönyörű volt ez a minek; nem lehet csak egy szálat kihúzni, nézz oda, ki hitte volna, pedig elvileg tudnom kellett volna mindig is. és így tovább, a többit se, az imrés borzalmat, az elmúlt egy év gennyessé növekedett valamiét, és mindazt a nyomorult harminc évet, aminek a végén itt biciklizek, és sehonnan tartok sehová, mégis jó érzés leülni, és blogot írni minderről.

elképesztő, hogy ösztönösen még mindig inkább azzal foglalkoznék, hogy zuhanjak fölfele, vissza, valami csak innen, az elmúlás után nézve olyan édesbús múltba, és tennék helyre mindent, csókot, tetettet, befőttet, ahelyett hogy; igen, ide nincs jelzőm, se szavam, se okom. hiszen nincs is jelen, csak múlt álöltözetben.

és még egy utolsó élményt, aminek megint nincs értelme, most mégse baj ez se. az amerikai úton találtunk egy cukrászdát, a közepén, az a neve hogy cukrászda, és elképesztően jól esett most ez is, ahogy a nagy, vastag fák, gyerekkorom kórház félelmeiből ismerősek, az a vihar utáni nyár szag, és a székek, meg a fagylaltkodó fagylaltok, és mindaz a kis zug, ami kihúzott a városból egy pillanatra, amíg kanalaztad a sütidet; megint, ma másodjára írom le ezt a baromságot, hogy nem tudom hogy miért érdemes élni, de az effajta cukrászdákért, amiknek az a nevük hogy cukrászda, és nem valami hangzatos baromság, amik egyszerűen csak sütit és fagylaltot adnak, és narancssárgába úszó délutánokat, azokért biztosan érdemes élni. meg a tejszínhabokért. az egyik sarokban a három közül ült egy néni, és beszélt; nagyon nagyon öreg volt, az öregsége olyan ünnepélyessé tette, hogy öröm volt ránézni. az idő beszélt belőle, először nem is akartam figyelni arra hogy mit mond, csak arra, ahogy mondja; a szavakat úgy ejtette ki, mintha nagyon vigyázna rájuk, a nagymamám törölgette így a porcelánjait, de lehet hogy sose történt ilyen, csak én emlékszem így rá; a mondatok között messze nézett, látszott hogy nem annak mondja, akinek mondja, csak úgy, mert van mit mondania. talán rakovszky miatt is, de akkor még nem voltam ennyire a hatása alatt, mindenesetre ott volt az idő, mint amikor valakin látszik hogy valamit képvisel, így kitörölhetetlenül, ott volt az idő a néni körül, de nem tudnám most pontosabban megmagyarázni, azt hiszem nem is kell. az ujja, a keze, azt viszont le kellene írni, de azt se tudom igazán; olvastam és talán használtam is már azt a kifejezést, hogy olyan a keze, mint a papír, az amerikai szépségben van ez talán?, hát olyan, mint az átlátszó zsírpapír, gyerekkorom legszebb rajzait azzal másoltam, és az erek rajta, mint ahogy az amazonast képzelem, fölülről, az összes mellékfolyóival. radnótiról mesélt, amikor jobban odafigyeltem, akkor vettem észre hogy a mosolygó nő nem a lánya lehet, vagy unokája, hanem inkább valamiféle riporter, fel is vette amit a néni mondott; arról mesélt, hogy őt is radnótival hurcolták el, de hogy menekült meg. lágerekről és gettókról beszélt, és halálokról, még egyszer, már a kávémat ittam, és indultam, de megütött, ahogy mosolyogva mondta, hogy aranyom, én már nem nagyon tudok olyanról beszélni, aki ne halt volna meg. azon gondolkoztam, míg fogyott a sütemény a tálcámról, hogy egyrészről mennyire keveset tudok én, és hogy mennyire nem úszom meg ezt a tudást máshogy, mint hogy élnem kell, amíg bele nem döglök; nem lehet ezeket továbbadni a következő nemzedéknek, nincs mese, egy háborút, egy halált nem lehet megtanítani, ahhoz ott kell lenni; és épp ezért, ott, abban a kellemes amerikai úti jólétben, amiben kávéztam, hirtelen émelyítőnek tűnt ez a képtelenség, hogy vannak még ilyen nénik, meg egyáltalán, van múlt, és mégis vannak idióta barmok, amik nem is olyan messze letagadják a holokausztot, fröcsköl belőlük az antiszemitizmus és a gyűlölködés, buta és rasszista igazságokra teszik fel minden sértődöttségüket, és ami a legrosszabb, és egyben a leggyönyörűbb az egészben; hogy nem, nem tanultunk semmit, semmiből, és nem is fogunk soha, így a tudásnak mindig értéke lesz, amióta leszakadt arról a rohadt fáról még a legelején, és épp ezért mindig értéktelen is lesz, mert kollektív nincs tudás, ha van is, nem ment meg minket semmitől, de még ha meg is ment, magunktól semmiképpen sem. nem akarok még jobban összevissza lenni, mert egy csomó mindent gondoltam és éreztem akkor, és ebből mostanra már alig maradt meg valami, de mindenesetre a lényeg valami ilyesmi.

és hogy olyannal fejezzem be, aminek van értelme; itt az a bizonyos vers. ez a link olvasható, ez a videó meg itt mindjárt többé kevésbé olvasható, és elvileg hallgatható is, bár a végeredmény inkább zavaros, mint jó.