konyhamese

az önmagunkról alkotott kép nagyjából azonos a szerelemről alkotott képünkkel.

az ilyen mondatokat hidegen kellene kivenni a hűtőből, mint a sört.

mivel csak önmagunkon keresztül látjuk a szerelmet, hiába szól az elvileg mindig valaki másról; amennyi öncsalás van magunkban, annyi van a szerelmünkben is.

konyhapszichológia.

mit várok én a szerelemtől, zabálom két pofára a gondolatot, ha magamtól se várok semmit; és mit várhatok magamtól, ha közben azt hiszem magamról, hogy én a halál rokona vagyok?
egy közös ismerősöm mindenkivel van; ő a halál, háhá, jelöljétek be, mindjárt itt a nyár.
nincs mese, minden mese ugyanaz a mese.

végrendeletet

örs vezér tér, délelőtt, egy vak úszik végig a trolik között. körülötte embertenger, fehér botja kis sziget. odamegyek.
nem a legfontosabb pillanata az életemnek.
beszélgetünk, hogy mégis, mekkora hülyeség, hogy ugyanabban az irányban két megállója is van a villamosnak, így megkérdezhetem 'a kőbányai, vagy a zuglói oldalra vigyem', és ennek van valami sajátos íze, mint amikor a hülye angolok, csapolt sör csapolás közben bepoénkodják, ha megtudják hogy magyar vagy, hogy which side, pest, or buda, szóval hogy milyen jó hogy van miről beszélnünk, emberek vagyunk, igen a bkv egyre szarabb, és egyébként is, ahhoz képest rohadt meleg van. megjön a villamos, reggel mindig megengedek olyan mondatokat magamnak, amiknek később semmi értelmük nem lesz: a villamos mindig megjön. azt mondja búcsúzóul, hogy jó ember szagom van. olvasta valahol szerintem. vagy tényleg, pedig elvből se használok axe-t, szerencsétlen angyalok, ne rajtam múljon hogy földre essenek.
feldühít ezzel a mondattal.
szíveket török össze bazdmeg, ordítanám utána, de minek. összetörik a szívemet, ezt meg csak suttogni szabadna. törik, törnek, törődik, hazudok, hazudnak, ha szerencsénk van, alig bántjuk egymást, mi jó emberek. innen nézve a többiek olyan békésnek tűnnek. a rosszak például, úgy tűnik, mindig rosszak, micsoda eltökéltség, micsoda jellem, milyen nyugodtan csinálják ezt az egészet. még szerencse, hogy nem kell mindenhez szerencse, ma reklámnapot tartok. például ahhoz hogy jó ember szagod legyen. mi az istent jelent ez? könnyű egy csigával jónak lenni, írtam még akkor, amikor nem hittem volna hogy egyszer ez lesz, ami van. könnyű egy vak emberrel jónak lenni, ha én látok. instant jóság, úgy kellene ezt is, mint a cigarettát, ezzel nyugtatod magad; naponta két óránként öt percnyi jóság, csak úgy, abbahagyni a munkát, és jóságszünet, adj a ropidból, hozz egy kávét, csókolj meg, túrj bele a hajamba, gyere vissza, napi öt perc jóság basszameg, ötször öt perc, trafikokban árulható jóság, kis zárjegyes dobozokban, rágyújtok egy jóságra, mert már nagyon hiányzik, a hideg sör mellé különösen jól esik, álmos, napfényes délutánokon.
így is lehetne.
ma, most, valahogy egész máshogy látok mindent, most úgy tűnik, talán még jobban kellett volna szenvednem, a tragédiát, amiben a legnagyobb tragédia, hogy nem tragédia, hanem hétköznap, döntés, jó emberek mennek el egymás mellett, mert te is jó ember voltál, én láttalak annak is, szóval hogy ezeket a szívbe szúrt tüskéket nem szúrtam még mélyebbre, hogy nem csináltam belőle művészetet, szobrot, katedrálist, nem festettem össze véremmel a szobádat, igen, talán mégiscsak a jónás tamásnak van igaza, sperma kellene, vér, és hányás (van az a cortazár novella, amiben kis fehér nyulakat hány a figura, levél egy párizsban tartózkodó kisasszonynak), sokkal de sokkal több mocsok, amiből valahogy tisztábban kerültem volna ki, mint így, a sok jóságszagú hétköznap, lemondás, csönd, gyűlölet, úristen mennyi gyűlölet, talán a sok jóság miatt van ennyi gyűlölet, és gonoszság, rohadt kis libikóka az egész, és a túlsúlyomat vissza kell nyomja valami a földre, különben ott repülnék, valami eu-szabványos játszótéren, fent az égen, örökre.
nem tudok lezuhanyozni úgy, hogy tisztuljon is valami, egy ideje olyan lakásban élek, ahol nincs porszívó, mindent meg lehet oldani, a szőnyeget meg lehetne fogni, és kidobni az erkélyen, anyám mondaná hogy régen is tiszták voltak az emberek, elkényeztetett, puhaseggű generáció vagyok, de kéne egy porszívó, mert igazából nincs tisztaság, nem is igényelném annyira, csak legalább önmagamban, lehet te lettél volna ez, a versek, a szerelem, a szenvedés, a gyűlölet, minden, amitől hánytam magamban, hogy miért foglalkoztat ennyire, és most, ma, valahogy arra ébredtem, hogy mégsem mertem elég mélyre menni, hiszen itt vagyok, és ugyanaz vagyok, és még annyi se vagyok, és a takarón ott van a szagom, az a bizonyos szag, amiből hiányzik egy másik szag, ami együtt már illat volt, és hogy nem vagyok én jó, se neked, se magamnak, se másnak, és ha mégis, az se zuhany, hogy letépje a bőrt a vízsugár, hanem csak csordogáló, lassan megtelő kád, ami attól félek kihűl, mire ellepne, de akárhogy is, olvastam reggel egy verset, ami tetszett, ezt se hittem volna, ide jutottam, visszajutottam, el se mentem, valami istenverte álom közepén ülök, és írom ezt a blogot, mint valami

akácszavak

jó lesz nekünk, jó lesz nekünk, csak előbb lágyan tönkremegyünk. te se engem, én se téged.

álmaimban járatlan utakon járok, amik nem a szükség diadalívei alatt vezetnek el, hanem a szabadság korhadt, recsegő hajópadlóján keresztül, ami reggelre beszakad alattam, és aztán zuhanok csak, egész nap, mint akinek van hova esnie. mert van abban valami gúzsba kötő szabadság, hogy azon a napon arra ébredek, hogy ez a nap se jelent már semmit.

a combodat szétfeszíti a tavasz, és kirohan belőle az illatod, mint ahogy a kiscsikók, amikor lábra állnak, körbeszaladja a dolgokat, és közben beleakad mindenhova, ott marad mindenhol, én meg amerre megyek, megtalálom a nyomait. a város ezer szagából rakosgatlak össze, kócos kis sörénydarabjaid, elhagyogatod az illatod.

szétfeszíti őket a tavasz, én meg közéjük bújok, és ott vacogok, mert a télhez képest jóképű voltam, mondja az imre. belülről kívülre fázok, mint a lakótelepek, és olyan versek laknak bennem, amikre nem én rímelek. mióta nem fizetnek bennem lakbért, se ők, se a vágyak, kilakoltatás kellene, díjbeszedés, rendbeszedés, lélekmeszelés.

nem is emlékszem, volt-e ez valaha más, vagy mindig is ez volt, hogy így vágyok rád, átmászom, rám mosolyogsz, megfogsz, visszadobsz a palánkon, nézd, újra itt vagyok, nézd, újra ott vagyok, repülök, ciklikus, ősi játék ez, naptár, menstruáció, amolyan tánc-reakció.

miattad lettem jóba a szavakkal, és most veled csalom meg őket. szép, lassú, harangzúgáshoz hasonló könyörtelenséggel török össze magamban mindent, amiről érdemes lenne beszélni. kong a csönd, bong a csend, zengő rend.

mindened amid van, akkor van igazán, amikor tönkreteszed. királyok ősi vére ez; lefejeztetni, mindenkit, parancs a tiéd, nem a könyörület, ha más nem marad, a végére magad, uram, ha szolgád nincsen. naponta több órát foglalkoztam azzal az utóbbi időben, hogy ne maradjon belőlem semmi, amiért érdemes lenne önmagam maradni: mert nem ismerve rád, magamra se ismerek.

a tárcsázatlan hívásokat lehallgatja isten, hogy onnan tudja meg, hogy mi a szerelem. pedig hallgatni arany, olyan csillogó, nehéz, és kegyetlen. az arany a sárban is élettelen. annyira fókuszban van köztünk ez a teleobjektivitás, arany metszéspontban a szívünkkel, hogy észre sem vesszük, ahogy kiégünk egymás negatívjain; fehér foltok, elmosódott alakok vagyunk egymás csöndjein.

a szívem széle szamárfüles, mint a régi matekfüzeteké. a befejezetlen dolgok tudnak igazán fájni, néha olyan jó lenne odamenni ahhoz, amihez nem lehet odamenni, és azt mondani: 'bocsásd meg nekünk, hogy mindennap úgy élünk, mintha a halál nem létezne.'

a lila akác illatára táncolok, úgy várok, néha rágyújtok közben egy feszengésre; a tükrökben mindig félreolvasom magam.

egy kalandot őriz a formalin, túl a hús törékeny szobrain.

halálosan komoly dolgokról

van egy kartondarab a gázórán, a fóka pingálta rá szép, fókás betűkkel azt hogy 'ne vegyél halálosan komoly dolgokat a boltban, vagy kérj róluk számlát'. egy ideig szerettem ezt a kis táblát, mert nem tudok olvasni, (illetve én igen, az agyam nem) ezért azt hittem, az van odaírva hogy ne vegyél mindent halálosan komolyan. mostanában voltak napok, amikor volt értelme odanézni, hogy mekkora a gáz, de amióta kibetűztem, már nem tetszik annyira, se közhelynek, se viccnek nem elég. mindenesetre tényleg csömöröm van a halálosan komoly dolgokból; mint a tej, kenyér. szív, verés. a csönd amúgy is a plafonig ér.

egyre inkább úgy tűnik, hogy a szenvedés amolyan szerelmes levél az élethez. ha van isten, hát neki. keresztre kell feszülni, azt szereti; akkor is szeretlek, ha beledöglöm, mondtam én is, árnyéknak, napnak, tükörnek, üres falnak.
még jó hogy 'mindent szabad, mert csoda történt', mondja a langyos váll.
van egy papírdarab, amin egy rajz van, a rajz egy űrhajóst ábrázol, ilyen kis karikatúrás, aranyos, képregényesen, a figura felnéz a földre, azt hiszem, és azt mondja, ez utóbbi biztos, mert oda van írva: 'tyű a mindenit, kurvára nem megyek vissza'. (daggson)
ezt sokszor mondom magamban hangosan, amikor kinyitom a hűtőt. egyből rám köszönnek a halálosan komoly dolgok; tej, a kenyér mondjuk nem ott van. tojás. tutira nem megyek vissza, mondom nekik. ők se mennek vissza tutira, sokat vagyok éhes mostanában.
sokat is fáj a hasam.
ha a szenvedés szerelmes levél az életnek, akkor a terhesség szerenád.
ma ültem a rádióban, a drágám hol a vacsorámban, és az maradt meg a fülhallgató alól, hogy x százalékkal tovább él az, aki boldog (=kiegyensúlyozott, jelentsen bármit is ez) párkapcsolatban él, és ennél is x százalékkal az, aki stabil (=boldog?) házasságban él. és hogy a férfiak azért is halnak meg korábban (mondják ezt a feministák) mert nem foglalkoznak eleget a gyerekekkel, családdal.
ehhez képest, ha már szerelmes levél, szerenád, tegnap kaptam életem eddigi talán legszebb vallomását, egy hatalmas szívű, hatéves kisfiútól, dénestől, aki mellesleg hallássérült, és azt mondta otthon az anyukájának, hogy 'a marcibácsi nagyon kúl (!), csak nem értem mit beszél, de miatta feltekerem hármasra'. hallókészüléke van, és mint megtudtam, hármason már túl hangosak neki a többiek, így ahogy arrébb megyek, le kell vennie, én meg nem értettem miért piszkálja állandóan a fülét, amikor hülyéskedünk. az nem kifejezés hogy meghatódtam, de valami olyan baromi jól esett ez, amikor mesélte az anyukája, hogy hirtelen észrevettem hogy tavasz van, meg nyílnak a virágok, döngenek a méhek, és hogy a felhőkben alakokra oszlik az emlékezet.
volt már, hogy majdnem karamboloztam, mert a bárányfoszlányok között ott volt a vállad íve, vagy a nyakad, hajad, múltkor pedig egész zuglón végig repült fölöttem a gyerekkori ábrándom, a családálmom; papa, mama, gyerekek, utánuk meg ahogy kell, loholt egy raszta puli.
nem szabadna halálosan komoly dolgokat venni, de sokat fáj a hasam; van egy olyan izé, hogy neurosan, olyan íze van a plázákban a díszkőnek, bár ezt csak hasamra ütve mondom (sicc!), mert ez utóbbit bevallom még nem kóstoltam. állítólag kiszed mindent ahonnan ki kell szedni, és a végén, bár a wcn vakációzol, de legalább megtisztulsz, ott belül. nekem sose elég semmi, és mindenről valami más jut eszembe, így a wcn ülve arról álmodozom, hogy de jó lenne egy ilyen, csak lelki értelemben. mert szép az, ha szép az ember, meg jó az, ha jó, de annyi minden van, ami már csak akkor tudható, amikor le van rakódva, mint a salak, minden, mindenhova, és az istennek se jön ki, csak a jelei, fertőző torz sebei, az arcon, a szemben, a mosolyon, szavakon. hordalékos ölelések, emészthetetlen szeretések, hajaj, legalább számla lenne róluk.
de azért jöttem ma ide, hogy ne írjak semmit, halálosan komolyan. vicc az egész, viszont ahogy márquez mondta, 'le is foshatná magát a világ, ha az emberek első osztályon utaznának, az irodalom meg a poggyászkocsiban' így jöjjön az irodalom, olyan régen nem volt már, legalább ezt vegyük komolyan; az egyik kedvenc versem következik abból az időkből, amikor még nem szerettem a verseket:

ha ismerlek gyerekkoromban,
biztosan neked ajándékozom
sárga kis hólapátomat,
piros homoklapátomat,
s a csillagokkal telefestett
kék vödrömet,
minden pitypangtól aranypöttyös rétet,
a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,
a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket
és a leghosszabb csúszdát,
amit csak ismerek.
a hordókat csorgó ereszek alján,
feketén csillogó vizükkel,
feketén csilladozó, mély vizükkel,
a víz alatt lakó meséket is,
a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,
(a mélyben úsznak, mégis szédítő magasan!)
s arról a furcsa sajdulásról,
amely lehajló tarkómat súrolta,
mint egy madár,
vagy lélek,
vagy golyó.
és azt hiszem,
a sárga mackót,
a szegény, kopott orrú sárga mackót,
minden titkával együtt -
neked ajándékoztam volna azt is,
utána sírdogáltam volna,
magam sem értve:
a veszteségtől-e, vagy örömömben.

ellen niít, rab zsuzsa fordításában, egy brutális című kötetben találtam, a végtelenség szomja, emlékszem az oldallapja alapján azt hittem hogy science fiction lesz, ezt a verset meg kiírtam valahova, és később azt hittem róla hogy biztos svéd gyerekvers. azóta ezek elmúltak, nem ismertelek, nem is ismerlek, de az utolsó sort máig tudom, és valószínűleg nem is fogom tudni már soha.
ha a szenvedés szerelmi vallomás az életnek, akkor a veszteség mi? és kinek?
viszont, ha már nem veszünk semmit halálosan komolyan, erről zenélni is lehet, sőt, zenélni könnyebb, legyen olyan minden, mint ez a dal:
(a videó lassan indul, de érdemes kivárni, elég brutális)

nos ezek után legálisan is bömböltetheted, és csinálhatsz rá koeográfiát, ha ellátogatsz a music from the moon című, egyébként izland zenéiről készült dokumentumfilm oldalára, rámész az ingyenes letöltések szekcióra, és a többit szerintem magadtól is kitalálod. amennyiben ezek után sikeresen belezúgtál a zenekarba is, amit én tökéletesen megértek, akkor ezen az oldalon töltheted fel magad benni hemm hemmekkel, ez a kerekesszékes az első, kétezerhatos, a zenekar nevét viselő albumon található meg.

hidden orchestra mixek

helló, szia, szevasztok! hiányoztatok? nagy szavak, szevasztok! székelyföldi deszkások, szevasztok! nyálas önsajnáltatások, panaszkodások, lélek borogatások, szevasztok! kemping bringások, szevasztok! követhetetlen, nyelvtanhibás, szerkezetileg káosz mondatok, szevasztok!

most jön az a rész, hogy elmondom, miért nem írtam.
-
oké.

most jön az a rész, hogy elmondom, miért írok.
-
oké.

és akkor meg is vagyunk, jöhet egy újabb hónap szünet.

fenéket.
viszont zenét kéne csinálni, az biztos. ha írok, legalább hallatszódjon belőle valami. nem vagyok olyan viszonyban magammal, megint, újra, még mindig, ismét, a helyes rész folyamatosan kiradírozandó és aláhúzandó, szóval úgy vagyok, hogy ha nem akarom ismételni önmagam, márpedig nem akarom, talán ezért ismétlem mindig ennyit magam, mert nem akarom, az akaratom mintha arra lenne leginkább, hogy megtörténjen az, ami ellen használom, valaki ezt tanulásnak nevezi, vagy még rosszabb, azt mondja ez az élet, hát kapja be, szóval ha nem akarom ismételni önmagam, akkor kénytelen leszek hallgatni még mindig, hallgatni viszont legjobban zenélve lehet, ezért is hallgatok ennyit zenét szerintem.

első blikkre a hidden orchestra új mixlemezét hoznám ide, mert a tavalyi év legjobb mixedménye számomra a rejtett zenekar jánosa által elkövetett podcast volt, az egyébként elég kitűnő paris dj honlapra készítette, ezt az oldalt amúgy is érdemes figyelemmel követni, hálás lesz a füled érte, kitűnő csemegékkel bombáznak, ráadásul teljesen ingyen. akkor a footsteps című azóta is egyetlen hidden orchestra kislemezt szerette volna népszerűsíteni a mixszel,

- most álljunk meg egy pillanatra, önvallomás következik, e sorok írójának kedvenc hobbija, ilyenkor a dobok halkan peregnek, sötétednek a fények, attrakció, attrakció, elképesztő, hogy még mindig nem unja meg. szóval az van, hogy nem tudok írni. az hagyján, de magyarul se tudok írni, édesanyám szegény, pedig ezt a nyelvet adta nekem, de én még ezt se tudom megugrani. a harmadik szót googlézem ki, most aztán ez vagy szégyen, vagy dicsőség, hogy ennyire nem megy a nyelvtan, vagy ennyire bicebóca szavak jutnak a kezem alá, amiket úgy kell kifaragni, hogy hogy lehetnek helyesen; de ilyen a mix-szel is. mixel, valaki mixel, de a mikszel csinál valamit, a kötőjeleket én elvből utálom, így aztán google, mindenki kötőjelezik, viszont így az elején találtam máris egy ponttyal kapcsolatos mixszel szöveget a peca.hu-n, ez meggyőzött. ha a pontyoknak lehet, nekem is lehet. utálom az ilyen jövevényes félig nemzetközi szavakat, mint a mix, a szex, meg általában bármi aminek x a vége, lennék bár én mr. x, de nincs jobb a helyükre, - mond más szóval azt hogy mixel, kever, de akkor a mixet mond más szóval, kevertés?, - ha valaki mégis tud ilyet, szóljon. a másik az aláhúzandó volt, eredetileg aláhúzodandó lett volna, de gyanús volt, hogy ilyen nincs, amiről a google nem tud, az nincs. ezért kell rajta legyünk a facebookon, hogy legalább legyünk már végre, hajaj. nekem a hallatszódjon se ment, ezt most is aláhúzza a blogspot, de mindenféle hülyeségeket ajánl fel helyette, hallatszódíjon például, ez hülye, de neki legalább nem ez az anyanyelve. eddig ennyi, de ha valaki van olyan ízlésficamos, enyhe mazochizmussal leöntve, hogy ezen a blogon rontja a szemét, annak nyilván ideje is van, ebben az esetben legyen már olyan jó, és tanítson meg írni, vagyis szóljon azoknál a szavaknál, amiket elcseszek. egyébként nagyon nem fogom komolyan venni, kötőjelre például nem vagyok hajlandó, csak ha épp elfelejtem hogy nem vagyok hajlandó, és egy csomó szót dafke egybe írok, amiket pedig nemszabadna, de kamaszkoromban kimaradt a punk, érthető, hogy valamivel pótolni kell. a hidden orchestránál tartottunk -

ami képes volt ezerszer hallott hangokat - pl radiohead, massive attack, dj krush, dj shadow - úgy egybe rakni, hogy a káosznak mégis legyen egy egysége - ez az ami nekem nem megy például, amikor én djzek - másrészről egy figyelmet igénylő, és így viszont elképesztően izgalmas, és szórakoztató több mint egy órát produkáljon. az a rész, amikor a dj krush beatra rámegy a talk show host, vagy a megint csak radiohead a nassal közösen átmenjen teardropba, az egész egyszerűen kalap emelgetős, összeszarós, újra meghallgatós. és hogy a csávó nem csak egyszer tudott ilyet, pedig én egy ilyen mixlemezt évekig hegesztettem volna, hogy ilyen legyen, de ez a joe valószínűleg a reggeli kávéja mellé csinálja meg az ilyeneket, azt az bizonyítja, hogy most simán megugorja mindezt mégegyszer, ez esetben az apropó, hogy megjelent bakeliten is a tavalyi hidden orchestra lemez.

ha már apropó, akkor apropó, aki még nem hallotta volna, az menjen házit csinálni, töltse le, és tegye be, mivel szeretek baromságokat mondani, ezért ideírom hogy ez a lemez a hiányzó láncszem a skalpel életmű és a cinematic orchestrák között, bár ezzel az erővel az összes koszos filmzene jazzt játszó zenekart idehozhattam volna, igaz, annyira azért nincs belőlük sok. (tényleg a radio citizen megvan?)
itt szeded le, és olvasol róla sokat.

tehát itt egy új mix, és megint a fülünk állhat ketté. rögtön az antiphonnal kezd, amivel én is birkóztam mostanában, a jociék akarnak kisfilmet, aminek ez lenne a zenéje, viszont a kisfilm csak két perces lehetne max, így kellett a hatból kettőt csinálni, bár nem vagyok jó matekból, de ez annyira nem volt nehéz:

aztán első agyeldobás részemről amikor a nustrah fateh aleh khan musst musstját értelmezi újra, és összeereszti jeru the damajával, a másik amikor a kis életem egyik legkifejezőbb számát - nick drake: river man - pakolja meg súlyos dobokkal, alárakja a radiohead nude foszlányait, mindez után jön a mix számomra legjobb része, itt meg egy zenekar próbáját piszkálja meg viccesen, és ez átfolyik egy gyönyörű komolyzenei funk értelmezésből (galactic light orchestra -nem hittem volna hogy bárki ismeri ezt a lemezt, hetvenes évek komolyzenei funkja, már ha van ilyen) dj shadowokba, ettől megint leng a kalap, aztán meg az se egyszerű ahogy a dubstepet inkább a dub oldaláról birizgáló wadaddától átúszik babilonba, és megérkezik a portishead glory boxjába, na az már nagyon súlyos, mint ahogy a kicsivel később halható karcsú hárfaszirén joanna newsom the book of right-onja szintén wadaddától megdolgozva. közben az előző mixtől már ismert módon folyamatosan figyelni kell, bbc drámákat is hallhatunk menet közben, vagy einsteint, ahogy gandiról nyilatkozik, riport foszlányokat, némi angol nyelvtudás nem árt a teljes befogadáshoz, de nem is feltétel.
egy szónak is blog a vége, fültágításra kitűnő alkalom a bakelit megjelenés miatti ünneplés, ráadásul legálisan is tök ingyen van az egész, mit veszthetsz vele. ha nagyon profi vagy, és nagyon ráérsz (máskülönben nem olvasnád ezt a blogot, ne felejtsd el!) könnyen cue fájlt is csinálhatsz a mixekhez, hiszen ott van másodpercre pontosan minden, kimásolod egy txt fájlba, vagy bemásolod ebbe a programba, és máris van több mint ötven számod szétbontva, örülhetsz neki, te is, meg ne adj isten a last.fm-is.
külön öröm, hogy a hidden orchestra honlapon le tudod szedni még mindig tök ingyen egy baromi jó megjelenetlen (ebből is google lesz, de azt mondja, van ilyen) számot, a burning circlet, amiből a nevezetes rész jackson c. frank milk and honeyből van, bár ezt nem hiszem hogy tudni akartad, ahogy azt se, hogy szerintem ez az egyik legszebb és szükségszerűen az egyik legszomorúbb szám a világon, és sajnos a kelleténél ez is jobban jellemez engem, mint szeretném, ráadásul ezt is feldolgozta a már emlegetett nick drake. minél többet internetezel, annál több olyan dolgot is fogsz tudni, amit nem akarsz, és ezeket nehezebb elfelejteni, mint azokat, amiket tudni akartál, ebből logikusan következik hogy tölts le, hallgass meg mindent, és örülj a tavasznak. ilyen bölcs élettanácsokat úgyse olvashattál még itt, erre jó az egy hónapos szünet, rögtön emelkedik a minőség, látod.

megfelelő távolságra gyúrva

mary és max



bradbury azt mondta, azért rakja a meséit a marsra, és szükségszerűen a jövőbe, mert az emberek csak akkor veszik észre magukat egy történetben, ha az elég távol van tőlük. hasonló a helyzet a gyurmával is, ha szépen és jól csinálják, az élővé gyúrt élettelen dolgok sokkal többet mutatnak meg az emberekről, a társadalomról, és a jobb híján érzelmeknek nevezhető dolgokról, mint sok esetben a szépen sminkelt sztárok milliókból készült bukdácsolásai.



itt van ez az adam, akihez már hozzávágtak egy oszkárt, mert annyira zavarba ejtő dolgot csinál; egy olyan világot gyurmáz ki, amit sokkal inkább magának készít, mint a nézőnek, gondolom ő egyébként is délutánonként ebbe vonul el játszani, a néző viszont kénytelen felismerni benne a saját, akarom mondani a 'mi' világunkat; a szereplők mind valami érdekes nevű betegséggel küzdenek, a társadalom nem tud velük mit kezdeni, és ők se a társadalommal, a magány úgy veszi őket körül, mint a levegő, és mégis, itt kezdődik a varázslat; bár szürke, és kilátástalan minden, tele van valami olyannal, amit megint csak jobb híján élni akarásnak lehet hívni, most mondd meg, pont egy gyurma mutassa ezt meg, és olyasfajta derűvel, amit azok a dolgok tudnak, amiknek már nagyon nincs mit veszteniük; és elképesztően jól adagolt, groteszk, de nagyon kreatív humorral, ami megint csak kínosan mutatja meg a nézőnek hogy igenis, ez az egész, istenestül, nyomorostul, halálostul, kilátástalanságostul, utcára dobott cigarettacsikkességestül, úgy ahogy van, vicces, csak sokszor túl közel vagyunk hozzá, hogy nevessünk rajta. erre kigyúrják gyurmából, és rácsodálkozunk olyan dolgokra, amiket az istennek se veszünk észre naponta.



ennek az eliott gyereknek a világa tényleg elképesztő, még történet nélkül is lenyűgöző lenne, ráadásul a gyurma miatt olyan képi ötleteket engedhet magának, ami bár már-már pofátlanul realista, de mégis jobban áll neki a gyurma, mint a valóság; egyáltalán, az egész valóságnak, úgy tűnik jobban áll a gyurma, már csak azért is, mert így azt hihetjük, ez nem valós. van még egy zavarba ejtő dolog a mi ádámunkkal kapcsolatban; méghozzá az hogy eredeti. de nagyon. sokféleképpen lehet eredetinek lenni, és a sok eredetiség között persze alig van már valami eredeti, de ez a figura tényleg az, méghozzá úgy, hogy minden hozzávalót láttunk már, csak nem így. a márqueznál használt mágikus realizmus kifejezés a legtalálóbb, csak itt vizuálisan van eléd rakva, amit ott a képzeleted csinál; a filmjei bár aranyosak, sőt, néha 'nagyon' aranyosak, mégis semmiképpen nem gyerekeknek valók, sokszor a szó szoros értelmében brutálisan realista dolgok történnek bennük, ugyanakkor mindig ott a másik oldal is, a lehető legnagyobb képtelenségek természetesen megtörténnek, - max aspergeresként teljesen érthetően mindig ugyanazokkal a számokkal játszik, huszonvalahány éve, és egyszer csak megnyeri a lottót, amiből egy éltere elég csokoládét vesz; zseniális - és ezek kéz a kézben járnak, dettó mint a való világban, mondom, én azon vagyok a legjobban elképedve, hogy az hogy a fenébe lehet, hogy egy gyurmafilm sokkal jobb arányérzékkel és szerkezettel mutassa meg az ilyeneket, mint a legtöbb élőszereplős mozi, amit eddig láttam.



amúgy persze, hogy szerelmes vagyok ebbe a filmbe, csak annyi kellett hozzá, hogy bejöjjön a főcím; egyrészről olyan technikával készült, aminek már a nevétől is megőrülök: stop motion, vagyis úgy csinálsz mozgást, hogy közben nem mozogsz, még belegondolni is elképesztő, bár az élet lehetne néha stop motion; másrészről egy autista, szebb és pontosabb néven asperger szindrómás emberről, és a levelezésről is szól, amik elég fontos pontjai az életemnek; harmadrészt zeneileg a penguin cafe orchestra perpetuum mobile-jével kezd, és bert kaempfert swinging safarijával zár, amik pedig, ha olyan életet élhetnék, amilyet szeretnék, életem fő filmzenéi lennének, így csak nagyon nagyon szeretem őket, ráadásul pont az a részem szokta feltenni a belső rádiómba, akivel, hogy is mondjam, elég törékeny a viszonyunk.
(értsd: ritkán érzem úgy magam, hogy ilyeneket hallgassak, de ha igen, akkor pont ezeket)



a történet tele van nagyon kényes dolgokkal; egy kislány (!) akit egy halott madarakat hobbiból preparáló papa és egy alkoholista mama talált 'balesetből' egy söröskorsó alján, egy kaki színű anyajeggyel a homlokán, 'akkora magánnyal mint maga ausztrália', a csúfolódás és a magány elől egy a telefonkönyvből találomra kiválasztott levelezőtárshoz menekül, épp egy túlsúllyal küzdő aspergeres, majd negyven évvel idősebb férfihez, aki mellesleg zsidó, ateista, sose volt még nővel, és nem tud mit kezdeni azzal, ha a dolgok nem a maguk medrében csordogálnak, márpedig a megszokott, csöndes, nyugodt dolgoktól meg mi lehetne távolabb, mint new york, így aztán kölcsönösen egymásba kapaszkodva csupa olyan dolgot mutatnak meg maguknak és a nézőnek is, amiről nagyon nehéz beszélni.



például a betűk és a képzelet hatalma, hogy milyen hatása lehet pár leírt szónak, hogy egy kapcsolathoz mennyire nem az kell, hogy legyen benne realitás, vagy valóság, hogy mennyire nem kell, hogy találkozzanak a szereplők, és hogy igenis van barátság férfi és nő között; de szóba kerülnek a banális életigazságoktól a kondomhasználaton át, a fenekén lélegző teknősön keresztül a sokkterápiáig minden, és itt jön a film lenyűgöző zsenialitása, hogy mindez megfér egymással, sőt, bár van szó a szerelemről, a halálról, a nyomorúságról, a gazdagságról, a csodákról, meg úgy általában arról, amit (igen, jobb híján) életnek hívunk, mégis nagyon elegánsan, és ügyesen kikerüli mindazokat a csapdákat, amibe hálivúd készséggel belesétál a nagyobb nézőszám kedvéért, egy pillanatra se lesz zavaró, vagy szájbarágós, vagy hatásvadász, vagy giccses, meg úgy általában mindaz, ami a filmekkel együtt szokott járni, sőt. és még csak nagyon szomorú se lesz a végeredmény, bár nagyon vidám se, elképesztően jól vannak adagolva ezek a hangulatok, okosan összegyurmázva a woody allen féle szarkasztika a walt disney féle csicsergő madaras, fehér lovon érkező szőke herceges mázzal, a coen testvérek abszurdja a már már kusturicára hajazó fordulatokkal, mondom, varázslat gyurmából.



és ebben a kézzel gyúrt görbetükörben úgy ismerhetünk magunkra, hogy közben kacagunk a hülyeségeinken - az is zseniális, amikor max pár mondattal elmondja az emberek hülyeségeit, vagyis hogy nem érti, hogy őt miért tartják, khm, furcsának, amikor az emberek úgy, ahogy vannak, kurvára logikátlanok, például, gondolja max, miért dobnak ki ételt, amikor indiában gyerekek halnak éhen, miért irtják ki az őserdőket, ha szükségük van az oxigénre, és persze mi a tökömért vannak buszmenetrendek, ha a buszok sose pontosak?, de tényleg, ezek végtelenségig emlegetett közhelyek, de valami elképesztően jó, ahogy itt megjelenik - sírunk a sorsunkon - mert bár nem mindenkinek vannak ilyen szép latin nevű betegségei, azért a legtöbbikünk ugyanilyen töketlen, esetlen, szerencsétlen és magányos valahol, mint az itteni szereplők - és a végén valami olyasmivel lehetünk gazdagabbak, amit a fogyasztói társadalom annyira nem szeret hangoztatni, vagyis hogy az élet szép, basszameg, borzalmasan szép, legszívesebben elfordulnánk sokszor, annyira szép, a gyomrunk fordul fel tőle, annyira szép, és persze, gondolnád e, nem a gazdagság, a pénz, és az egészségtől szép, még csak nem is feltétlen a szerelemtől, látod gyurmával kell ezt eljátszani, hogy észrevegyük, itt jön bradbury meg a mars.



a monológok, vagyis a levelek szintén tökéletesek, a kislány levelei kislányhangon szólnak, az autista válaszai olyanok, mint egy aspergereséi lehetnének; a narrátor pedig külön ízt ad a filmnek, újabb gond nélkül megugrott léc, ami alatt sok filmes inkább átfut. a hangokról megint csak a legnagyobb elismerés hangján lehet beszélni, humphries és seymour nagyszerűek. arról nem is beszélve, hogy részemről külön öröm az, hogy végre egy az autizmusról (is) szóló alkotás, ami nem teszi fölösleges ezoterikus bizbaszba az autistákat, bár itt is felsorolásra kerül az összes közhely (max számokkal való kapcsolata, einstein, kis könyv az arckifejezésekről, vagy az autizmussal foglalkozók körében szakállas, és a magyar feliratnak köszönhetően az esetlegesen nem figyelőknek nem is annyira észrevehető poén, amikor is az van ugye írva a rendelőbe hogy take a seat, ami magyarul szebben szólva foglaljon helyet lenne, de szó szerinti fordítása fogj meg egy széket, max pedig az utasításnak megfelelően fogja a széket, még hazafele a metrón is) de, talán megint csak a gyurmának köszönhetően, nem zavaró és erőltetett, mint oly sok ezt ábrázoló alkotásnál. és a legfontosabb, hogy a képi (és szín-) világ annyira telített, kreatív, és jobbnál jobb ötletektől hemzsegő, hogy mindet elsőre nem is tudja észrevenni az egyszeri néző, itt egy újabb indok arra, hogy ez pont az a film, amit sokszor kell megnézni.



kár hogy mindennek az az ára, hogy valószínűleg alig fogja látni valaki, - ahogy az előzőt se, amiért pedig megkapta az oscart, a harvie krumpetet - és az emberiség jelentős része unalmas, depressziós baromságnak fogja tartani, viszont a maradéknak kötelező, annál is inkább, mert míg a jelentős rész elég gyakran mehet moziba számára kielégítő szórakozást találva, addig a többieknek jól meg kell becsülniük, ha végre jut nekik is valami.

főleg gyurmából.

szögletes

„ki szeret, s párra nem találhat, oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat" ez a mondat kurvajó, attilának a szavai szétszóródtak amikor elment a vonattal, és azóta mint a hókirálynő meséjében a tükör szilánkjai, szállingóznak a levegőben, és belefúródnak a szívbe, szembe, agyba, fülbe, szájba.
de jó hogy meghalt ez az attila, így bármikor beszélgethetek vele, ihaj csuhaj mi már sose halunk meg.
tekerek az utcán, és közben veszekszek vele;
és aki nem szeret? az olyan gyilkos, pontos, kíméletlen, embertelen, mint a vadász, aki becélozza a szükségét végző vadállatot? vagy olyan okos, erős, életképes, mint az a vadállat, ami kivárja a másik vadállat gyámoltalanságát?
engem az zavar most a legjobban, hogy ha meghalnék is, rád gondolnék utoljára. ennél nem ismerek nagyobb gyámoltalanságot. szükség ez is, de milyen? te lősz, pontosan, meg szépen, ahogy a csillag jár az égen, míg én a szükségemet végzem, vagyis szeretek basszameg, lősz, megölsz, és még rád is gondolok közben, borzasztó. elmész te a picsába, mondanám, ha mondhatnám, de minek, kinek. ha most meghalnék, valószínűleg ez lenne az utolsó szavam. ezekből is látszik, hogy mostanában semmiképpen nem szabad meghalni, elegem van ezekből a gyámoltalan érzelgősségekből.
a szavakból is elegem van, szép, keményre csiszolt vágószerszám mindegyik. az se jó, hogy elhasználódnak, mint a kés, amelyikkel követ akarsz vágni, nem kenyeret; ha azt mondtam, fáradt vagyok, ezelőtt, valamikor, nem marad szavam arra, ami most vagyok, ha azt mondtam, fáj, akkor nem marad szavam erre, hát még arra, ami jön, ha már kicsinek használtam azt a szót hogy szeretek, gyűlölök, utálok, nem bírom, akarom, élek, halok, műanyag játék kardokként, képzelt mese ellenfelek ellen; mi a fenét csináljak most, szerencsétlen kis játékfegyvereimmel ellenetek, nők, istenek, helyzetek?
panaszkodok, mint egy gyerek. gyermekké tettél, hiába sarazott össze ez a nyúlós, langyos, torz takonytél. kurvasokat vagyok gyerekek között, ez főleg akkor válik kézzelfoghatóvá, amikor kilépek közülük, fáradtan, öregen, felnőttként, és már az ajtóban rájövök, hogy pont úgy viselkedek, mint ők.
ha az idő folyó, én beledobálnám a dolgaimat, aztán leülnék a partjára, és nézném ahogy elviszi őket a sodrás, nem ugornék utánuk. ha az idő folyó, nézném ahogy elsodor az ár, de nem ugornék utánad. ha az idő folyó, árral szemben úsznék, míg meg nem fulladnék. ha az idő folyó, akkor a szerelem csónak, basszameg.
azt álmodtam, hogy ülünk a konyhában, rajtad semmi, csak egy kötény, sütsz, én írok, aztán elkészülünk vele mindketten; én eléd rakok egy füzetnyi csöndet, te pedig egy tányér titkot. jól lakunk mind ketten, jóllakunk mind a ketten.
csak maradjon meg ez a csend, mondod, de melyik csend, annyi féle csend van, az a csend, ami teletölti a papírt, a monitort, vagy az a csend, ami éjszaka rám száll, mint valami finom takaró, pókháló, aztán szép lassan szakad, hasad, bejön a szomszéd, a város, a villamos, a repülő, az ajtó nyikorgás, a verebek, a galambok, a múlt, a gondok, a halál. annyiféle csend van, mint ahány féle hang.
sokszor ülök az éjszaka közepén, és hallom, ahogy korog a szívem. etess, nézd, éhezem, takarj be, fázom, stb. hallgatom, ahogy a huzat átjár a házon. sok sebből vérzik, ami van, és sok csendből hallgat, ami nincs.
amit én csinálok, az téged feljogosít arra, amit csinálsz, ami engem arra késztet, hogy azt csináljam, amit csinálok, amitől te azt csinálod, amit csinálsz, ami miatt én ezt csinálom, és ettől te ezt csinálod. szép, ismétlődő, önmagába forgó páros tánc. szögesdrótok táncolják ezt a táncot, egyre szűkülő körben. középen meg dobog valami, de mi?
te? vagy én? vagy a gyerekkorom? vagy a gyerekkorod? a múlt? a jelen? de mi? valami szív, valaminek a szíve, de minek? nekünk? három szívünk van, és abból kettő dolgozik, hogy otthagyja a harmadikat, ott középen, a szögesdrót tangóban? az ott középen, ami egyszerre van, és nincs, ami egyszerre vérzik, és egyszerre hallgat?
akkor kell abbahagyni az írást, amikor megjönnek a kérdőjelek, és kizavarnak mindenki mást. látod, most is arra eszmélek, hogy amerre nézek, mindenütt kérdőjelek. a gerincem, ha látnád, azt a mozdulatot, ahogy próbálok felkiáltójellé erősödni minden reggel; a gerincemet ha látnád, hova néznél, ha látnád?
nagyon szeretnék aludni. szeretném ha odafekhetnék, amibe bele alszod a jó dolgokat; a takaród repedéseibe, és elindulhatnék benne, messze, világot látni, mint egy mese. nagyon szeretném, ha lenne egy mesém; és nem csak én lennék benne. egy mese, ami nem arról szól, hogy nincs mese. és hullámzik, nem ilyen szögletes mint ez.