megfelelő távolságra gyúrva

mary és max



bradbury azt mondta, azért rakja a meséit a marsra, és szükségszerűen a jövőbe, mert az emberek csak akkor veszik észre magukat egy történetben, ha az elég távol van tőlük. hasonló a helyzet a gyurmával is, ha szépen és jól csinálják, az élővé gyúrt élettelen dolgok sokkal többet mutatnak meg az emberekről, a társadalomról, és a jobb híján érzelmeknek nevezhető dolgokról, mint sok esetben a szépen sminkelt sztárok milliókból készült bukdácsolásai.



itt van ez az adam, akihez már hozzávágtak egy oszkárt, mert annyira zavarba ejtő dolgot csinál; egy olyan világot gyurmáz ki, amit sokkal inkább magának készít, mint a nézőnek, gondolom ő egyébként is délutánonként ebbe vonul el játszani, a néző viszont kénytelen felismerni benne a saját, akarom mondani a 'mi' világunkat; a szereplők mind valami érdekes nevű betegséggel küzdenek, a társadalom nem tud velük mit kezdeni, és ők se a társadalommal, a magány úgy veszi őket körül, mint a levegő, és mégis, itt kezdődik a varázslat; bár szürke, és kilátástalan minden, tele van valami olyannal, amit megint csak jobb híján élni akarásnak lehet hívni, most mondd meg, pont egy gyurma mutassa ezt meg, és olyasfajta derűvel, amit azok a dolgok tudnak, amiknek már nagyon nincs mit veszteniük; és elképesztően jól adagolt, groteszk, de nagyon kreatív humorral, ami megint csak kínosan mutatja meg a nézőnek hogy igenis, ez az egész, istenestül, nyomorostul, halálostul, kilátástalanságostul, utcára dobott cigarettacsikkességestül, úgy ahogy van, vicces, csak sokszor túl közel vagyunk hozzá, hogy nevessünk rajta. erre kigyúrják gyurmából, és rácsodálkozunk olyan dolgokra, amiket az istennek se veszünk észre naponta.



ennek az eliott gyereknek a világa tényleg elképesztő, még történet nélkül is lenyűgöző lenne, ráadásul a gyurma miatt olyan képi ötleteket engedhet magának, ami bár már-már pofátlanul realista, de mégis jobban áll neki a gyurma, mint a valóság; egyáltalán, az egész valóságnak, úgy tűnik jobban áll a gyurma, már csak azért is, mert így azt hihetjük, ez nem valós. van még egy zavarba ejtő dolog a mi ádámunkkal kapcsolatban; méghozzá az hogy eredeti. de nagyon. sokféleképpen lehet eredetinek lenni, és a sok eredetiség között persze alig van már valami eredeti, de ez a figura tényleg az, méghozzá úgy, hogy minden hozzávalót láttunk már, csak nem így. a márqueznál használt mágikus realizmus kifejezés a legtalálóbb, csak itt vizuálisan van eléd rakva, amit ott a képzeleted csinál; a filmjei bár aranyosak, sőt, néha 'nagyon' aranyosak, mégis semmiképpen nem gyerekeknek valók, sokszor a szó szoros értelmében brutálisan realista dolgok történnek bennük, ugyanakkor mindig ott a másik oldal is, a lehető legnagyobb képtelenségek természetesen megtörténnek, - max aspergeresként teljesen érthetően mindig ugyanazokkal a számokkal játszik, huszonvalahány éve, és egyszer csak megnyeri a lottót, amiből egy éltere elég csokoládét vesz; zseniális - és ezek kéz a kézben járnak, dettó mint a való világban, mondom, én azon vagyok a legjobban elképedve, hogy az hogy a fenébe lehet, hogy egy gyurmafilm sokkal jobb arányérzékkel és szerkezettel mutassa meg az ilyeneket, mint a legtöbb élőszereplős mozi, amit eddig láttam.



amúgy persze, hogy szerelmes vagyok ebbe a filmbe, csak annyi kellett hozzá, hogy bejöjjön a főcím; egyrészről olyan technikával készült, aminek már a nevétől is megőrülök: stop motion, vagyis úgy csinálsz mozgást, hogy közben nem mozogsz, még belegondolni is elképesztő, bár az élet lehetne néha stop motion; másrészről egy autista, szebb és pontosabb néven asperger szindrómás emberről, és a levelezésről is szól, amik elég fontos pontjai az életemnek; harmadrészt zeneileg a penguin cafe orchestra perpetuum mobile-jével kezd, és bert kaempfert swinging safarijával zár, amik pedig, ha olyan életet élhetnék, amilyet szeretnék, életem fő filmzenéi lennének, így csak nagyon nagyon szeretem őket, ráadásul pont az a részem szokta feltenni a belső rádiómba, akivel, hogy is mondjam, elég törékeny a viszonyunk.
(értsd: ritkán érzem úgy magam, hogy ilyeneket hallgassak, de ha igen, akkor pont ezeket)



a történet tele van nagyon kényes dolgokkal; egy kislány (!) akit egy halott madarakat hobbiból preparáló papa és egy alkoholista mama talált 'balesetből' egy söröskorsó alján, egy kaki színű anyajeggyel a homlokán, 'akkora magánnyal mint maga ausztrália', a csúfolódás és a magány elől egy a telefonkönyvből találomra kiválasztott levelezőtárshoz menekül, épp egy túlsúllyal küzdő aspergeres, majd negyven évvel idősebb férfihez, aki mellesleg zsidó, ateista, sose volt még nővel, és nem tud mit kezdeni azzal, ha a dolgok nem a maguk medrében csordogálnak, márpedig a megszokott, csöndes, nyugodt dolgoktól meg mi lehetne távolabb, mint new york, így aztán kölcsönösen egymásba kapaszkodva csupa olyan dolgot mutatnak meg maguknak és a nézőnek is, amiről nagyon nehéz beszélni.



például a betűk és a képzelet hatalma, hogy milyen hatása lehet pár leírt szónak, hogy egy kapcsolathoz mennyire nem az kell, hogy legyen benne realitás, vagy valóság, hogy mennyire nem kell, hogy találkozzanak a szereplők, és hogy igenis van barátság férfi és nő között; de szóba kerülnek a banális életigazságoktól a kondomhasználaton át, a fenekén lélegző teknősön keresztül a sokkterápiáig minden, és itt jön a film lenyűgöző zsenialitása, hogy mindez megfér egymással, sőt, bár van szó a szerelemről, a halálról, a nyomorúságról, a gazdagságról, a csodákról, meg úgy általában arról, amit (igen, jobb híján) életnek hívunk, mégis nagyon elegánsan, és ügyesen kikerüli mindazokat a csapdákat, amibe hálivúd készséggel belesétál a nagyobb nézőszám kedvéért, egy pillanatra se lesz zavaró, vagy szájbarágós, vagy hatásvadász, vagy giccses, meg úgy általában mindaz, ami a filmekkel együtt szokott járni, sőt. és még csak nagyon szomorú se lesz a végeredmény, bár nagyon vidám se, elképesztően jól vannak adagolva ezek a hangulatok, okosan összegyurmázva a woody allen féle szarkasztika a walt disney féle csicsergő madaras, fehér lovon érkező szőke herceges mázzal, a coen testvérek abszurdja a már már kusturicára hajazó fordulatokkal, mondom, varázslat gyurmából.



és ebben a kézzel gyúrt görbetükörben úgy ismerhetünk magunkra, hogy közben kacagunk a hülyeségeinken - az is zseniális, amikor max pár mondattal elmondja az emberek hülyeségeit, vagyis hogy nem érti, hogy őt miért tartják, khm, furcsának, amikor az emberek úgy, ahogy vannak, kurvára logikátlanok, például, gondolja max, miért dobnak ki ételt, amikor indiában gyerekek halnak éhen, miért irtják ki az őserdőket, ha szükségük van az oxigénre, és persze mi a tökömért vannak buszmenetrendek, ha a buszok sose pontosak?, de tényleg, ezek végtelenségig emlegetett közhelyek, de valami elképesztően jó, ahogy itt megjelenik - sírunk a sorsunkon - mert bár nem mindenkinek vannak ilyen szép latin nevű betegségei, azért a legtöbbikünk ugyanilyen töketlen, esetlen, szerencsétlen és magányos valahol, mint az itteni szereplők - és a végén valami olyasmivel lehetünk gazdagabbak, amit a fogyasztói társadalom annyira nem szeret hangoztatni, vagyis hogy az élet szép, basszameg, borzalmasan szép, legszívesebben elfordulnánk sokszor, annyira szép, a gyomrunk fordul fel tőle, annyira szép, és persze, gondolnád e, nem a gazdagság, a pénz, és az egészségtől szép, még csak nem is feltétlen a szerelemtől, látod gyurmával kell ezt eljátszani, hogy észrevegyük, itt jön bradbury meg a mars.



a monológok, vagyis a levelek szintén tökéletesek, a kislány levelei kislányhangon szólnak, az autista válaszai olyanok, mint egy aspergereséi lehetnének; a narrátor pedig külön ízt ad a filmnek, újabb gond nélkül megugrott léc, ami alatt sok filmes inkább átfut. a hangokról megint csak a legnagyobb elismerés hangján lehet beszélni, humphries és seymour nagyszerűek. arról nem is beszélve, hogy részemről külön öröm az, hogy végre egy az autizmusról (is) szóló alkotás, ami nem teszi fölösleges ezoterikus bizbaszba az autistákat, bár itt is felsorolásra kerül az összes közhely (max számokkal való kapcsolata, einstein, kis könyv az arckifejezésekről, vagy az autizmussal foglalkozók körében szakállas, és a magyar feliratnak köszönhetően az esetlegesen nem figyelőknek nem is annyira észrevehető poén, amikor is az van ugye írva a rendelőbe hogy take a seat, ami magyarul szebben szólva foglaljon helyet lenne, de szó szerinti fordítása fogj meg egy széket, max pedig az utasításnak megfelelően fogja a széket, még hazafele a metrón is) de, talán megint csak a gyurmának köszönhetően, nem zavaró és erőltetett, mint oly sok ezt ábrázoló alkotásnál. és a legfontosabb, hogy a képi (és szín-) világ annyira telített, kreatív, és jobbnál jobb ötletektől hemzsegő, hogy mindet elsőre nem is tudja észrevenni az egyszeri néző, itt egy újabb indok arra, hogy ez pont az a film, amit sokszor kell megnézni.



kár hogy mindennek az az ára, hogy valószínűleg alig fogja látni valaki, - ahogy az előzőt se, amiért pedig megkapta az oscart, a harvie krumpetet - és az emberiség jelentős része unalmas, depressziós baromságnak fogja tartani, viszont a maradéknak kötelező, annál is inkább, mert míg a jelentős rész elég gyakran mehet moziba számára kielégítő szórakozást találva, addig a többieknek jól meg kell becsülniük, ha végre jut nekik is valami.

főleg gyurmából.

szögletes

„ki szeret, s párra nem találhat, oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat" ez a mondat kurvajó, attilának a szavai szétszóródtak amikor elment a vonattal, és azóta mint a hókirálynő meséjében a tükör szilánkjai, szállingóznak a levegőben, és belefúródnak a szívbe, szembe, agyba, fülbe, szájba.
de jó hogy meghalt ez az attila, így bármikor beszélgethetek vele, ihaj csuhaj mi már sose halunk meg.
tekerek az utcán, és közben veszekszek vele;
és aki nem szeret? az olyan gyilkos, pontos, kíméletlen, embertelen, mint a vadász, aki becélozza a szükségét végző vadállatot? vagy olyan okos, erős, életképes, mint az a vadállat, ami kivárja a másik vadállat gyámoltalanságát?
engem az zavar most a legjobban, hogy ha meghalnék is, rád gondolnék utoljára. ennél nem ismerek nagyobb gyámoltalanságot. szükség ez is, de milyen? te lősz, pontosan, meg szépen, ahogy a csillag jár az égen, míg én a szükségemet végzem, vagyis szeretek basszameg, lősz, megölsz, és még rád is gondolok közben, borzasztó. elmész te a picsába, mondanám, ha mondhatnám, de minek, kinek. ha most meghalnék, valószínűleg ez lenne az utolsó szavam. ezekből is látszik, hogy mostanában semmiképpen nem szabad meghalni, elegem van ezekből a gyámoltalan érzelgősségekből.
a szavakból is elegem van, szép, keményre csiszolt vágószerszám mindegyik. az se jó, hogy elhasználódnak, mint a kés, amelyikkel követ akarsz vágni, nem kenyeret; ha azt mondtam, fáradt vagyok, ezelőtt, valamikor, nem marad szavam arra, ami most vagyok, ha azt mondtam, fáj, akkor nem marad szavam erre, hát még arra, ami jön, ha már kicsinek használtam azt a szót hogy szeretek, gyűlölök, utálok, nem bírom, akarom, élek, halok, műanyag játék kardokként, képzelt mese ellenfelek ellen; mi a fenét csináljak most, szerencsétlen kis játékfegyvereimmel ellenetek, nők, istenek, helyzetek?
panaszkodok, mint egy gyerek. gyermekké tettél, hiába sarazott össze ez a nyúlós, langyos, torz takonytél. kurvasokat vagyok gyerekek között, ez főleg akkor válik kézzelfoghatóvá, amikor kilépek közülük, fáradtan, öregen, felnőttként, és már az ajtóban rájövök, hogy pont úgy viselkedek, mint ők.
ha az idő folyó, én beledobálnám a dolgaimat, aztán leülnék a partjára, és nézném ahogy elviszi őket a sodrás, nem ugornék utánuk. ha az idő folyó, nézném ahogy elsodor az ár, de nem ugornék utánad. ha az idő folyó, árral szemben úsznék, míg meg nem fulladnék. ha az idő folyó, akkor a szerelem csónak, basszameg.
azt álmodtam, hogy ülünk a konyhában, rajtad semmi, csak egy kötény, sütsz, én írok, aztán elkészülünk vele mindketten; én eléd rakok egy füzetnyi csöndet, te pedig egy tányér titkot. jól lakunk mind ketten, jóllakunk mind a ketten.
csak maradjon meg ez a csend, mondod, de melyik csend, annyi féle csend van, az a csend, ami teletölti a papírt, a monitort, vagy az a csend, ami éjszaka rám száll, mint valami finom takaró, pókháló, aztán szép lassan szakad, hasad, bejön a szomszéd, a város, a villamos, a repülő, az ajtó nyikorgás, a verebek, a galambok, a múlt, a gondok, a halál. annyiféle csend van, mint ahány féle hang.
sokszor ülök az éjszaka közepén, és hallom, ahogy korog a szívem. etess, nézd, éhezem, takarj be, fázom, stb. hallgatom, ahogy a huzat átjár a házon. sok sebből vérzik, ami van, és sok csendből hallgat, ami nincs.
amit én csinálok, az téged feljogosít arra, amit csinálsz, ami engem arra késztet, hogy azt csináljam, amit csinálok, amitől te azt csinálod, amit csinálsz, ami miatt én ezt csinálom, és ettől te ezt csinálod. szép, ismétlődő, önmagába forgó páros tánc. szögesdrótok táncolják ezt a táncot, egyre szűkülő körben. középen meg dobog valami, de mi?
te? vagy én? vagy a gyerekkorom? vagy a gyerekkorod? a múlt? a jelen? de mi? valami szív, valaminek a szíve, de minek? nekünk? három szívünk van, és abból kettő dolgozik, hogy otthagyja a harmadikat, ott középen, a szögesdrót tangóban? az ott középen, ami egyszerre van, és nincs, ami egyszerre vérzik, és egyszerre hallgat?
akkor kell abbahagyni az írást, amikor megjönnek a kérdőjelek, és kizavarnak mindenki mást. látod, most is arra eszmélek, hogy amerre nézek, mindenütt kérdőjelek. a gerincem, ha látnád, azt a mozdulatot, ahogy próbálok felkiáltójellé erősödni minden reggel; a gerincemet ha látnád, hova néznél, ha látnád?
nagyon szeretnék aludni. szeretném ha odafekhetnék, amibe bele alszod a jó dolgokat; a takaród repedéseibe, és elindulhatnék benne, messze, világot látni, mint egy mese. nagyon szeretném, ha lenne egy mesém; és nem csak én lennék benne. egy mese, ami nem arról szól, hogy nincs mese. és hullámzik, nem ilyen szögletes mint ez.

fák és madarak

megint hideg van, nem nosztalgiázom, csak szomorú vagyok, még mindig, bár már nem tudom hogy tényleg szomorú vagyok-e, vagy csak én így vagyok boldog, az biztos, hogy szokták mondani, hogy az ember szíve repül, bizonyos pillanatokban, például ha fiatal, vagy ha mondjuk ír, vagy szeret, vagy ha tudja végre merre, szóval repül, pedig én azt gondolom, most már, hogy az ember szíve valószínűleg mégiscsak inkább a fákhoz, és nem a madarakhoz van közelebb,
- még ha a fák és a madarak valószínűleg közelebb vannak egymáshoz, mint ahogy az ember gondolná, és nem csak a fészkek miatt, -
hiába szeretnénk annyit reptetni, gyökér nélkül azt hiszem a szív kiszárad, vagy legalábbis megkeményedik, vagy még inkább, valami olyasmi tulajdonságot vesz fel, amire nem lehet mondani hogy rossz, de semmiképpen sem jó, annál például biztosan nem jobb, mint aki ezer vágyról lemondva, gyökeret eresztve csak egy vágynak jár a végére,
mert van abban valami, amit az öregek tudtak, hogy fogod magad, férjül - feleségül mész valakihez még akkor, amikor erre megvan a fiatal bolondságod, erőd, hülyeséged, akármid, és aztán egy életen keresztül megismered az övét, és ő a tiedet; persze sok lemondással, meg minden szarral jár, és biztos sokszor baromi nehéz, és kimaradsz is mindenféléből, de ez fordítva is igaz, a sok reptetéstől az ember szíve földig hajló fűzfává öregszik, aminek sátorszerű koronájában elbújhatnak a gyerekek, én nagyon szeretem a fűzfákat, lehet azért mert szomorú vagyok, de még inkább a földig hajlás miatt, alapvetően súly kérdése az egész,
én valamiért, ezt bezzeg leírnám, de nem tudom leírni, hogy miért, elég sok súlyt kapkodtam magamra, biztos volt ebben egyfajta hiúság is, hogy miért is ne, hiszen biztos sokat bírok, idenézzetek, én nagyon sokat bírok, még ezt is, meg azt is, meg őt is, meg téged is, csakhogy ezeket nem tudja az ember levenni, a bőröd alá nőnek, mint aljas pattanások, és olyanok mint a szivacs, lassan megtelnek, és egyre nehezebbek lesznek, és már mozdulni se tudok, amíg te,
te bőrig vetkőzöl, és tovább, szeretem elképzelni, ahogy vetkőzöl, a bőrödig, és talán tovább, bár nem tudom hogy érdemes e tovább, hogy igazán ott kezdődik e, az, amit keresek, vagy pont a bőrödön végződik, amihez még közöm van, mert nem értek a húshoz, de ahhoz se, amit a hús takar, sajnos a vetkőzéshez se, pedig ezt például jó lenne, valami nyugodt, okos, mindenhonnan jövő, céltalan szerelembe feloldani,
- olyan szerelembe, amitől voltaképpen irtózom, mert felgyújtaná fa szívemet, leégetné az erdőimet, megpörkölné nemlétező gyökereimet, olyan szerelembe, ami nincs is, mert nem merem eléggé akarni hogy legyen -
hogy ne csak a kurva bőrig vetkőzzek már egyszer, hanem tovább, mondjuk ezekig a szivacsokig, amik kirajzolódnak a szívemen, mint valami kigyúrt csávón az izompóló, vagy még inkább, mint valami öregnéni arcán az idő, olyan az én szívem is, és mostanra meg már, még ha ugrálnék is örömömbe, már csak billegek a lábaimon, elegánsan, frakkban, mint valami pingvin, a vegytiszta hidegben, óvatosan vagyok boldog, boldogságom csillog és csikorog, mint a jégtáblák, és megrémülök, ha felolvasztja valami nyár, úgyis lassabban boldogulok már, a hátam is jobban hajlik,
újra, mint a fa, meg a madár, közelebb vagyok a földhöz, mint a repüléshez, ez persze ismét csak szomorú, bár ki tudja, talán a madarak is sírnak néha, hogy már megint repülniük kell, vagy főleg, ha zuhanniuk, fene tudja nem álmodik e egy madár arról, hogy úgy, mint egy fa, csak áll, és sose mozdul, ami nem biztos hogy így szomorú, még ha maga a tény, az állás, és sose mozdulás, a repülés szempontjából szomorú;
viszont fordítva is igaz, lehet hogy egy fáról nézve, az örökké állás, és sose mozdulás szempontjából meg az szomorú dolog, hogy ezek a tollasok mindig csak repülnek, csak repülnek, aztán egyszer csak nem repülnek, akkor már mindegy, és olyan hamar elmúlik az egész, egy fa életében olyan rövid idő egy madár, azt hiszem,
az oviban lebasztak, nagy, csúnya, ronda felnőttek, akiknek diplomájuk van arról, hogy felnőttek, lebasztak, hogy nem szabad annyira bízni a gyerekekben, amennyire én megbízok bennük, mert hogy a felelősség az enyém, a rendőrség, mondták, a rendőrség, nem a gyereket fogja elvinni, hanem engem, mondták, és csúnyák voltak amikor ezt mondták, mindezt azért, mert a játszótéren hagytam hogy kipróbálják, sőt, én magam mutattam nekik, ennél a résznél direkt felemelték a kezüket, feddően, ők, akik fölöttem vannak, mert papírjuk van arról is, hogy fölöttem legyenek,
- a felnőtteknek mindenről papírjuk van, mégis csak ritkán firkálják őket rendesen össze -
hogy milyen az, amikor kinyitod a kezed, és rohansz becsukott szemmel, tiszta erőből, vagy forogsz, én mindig elképzelem ilyenkor, hogy mit fogok látni amikor majd kinyitom a szemem, mint a medencében, megnézed hova érkezel, beúszol a víz alá, csak úszol, úszol, és elképzeled merre járhatsz, és a képzeleted akkor is működik, amikor a tüdőd már nem, levegőd sincs, semmid, feljössz, és persze egész máshol jársz, én sose azt látom amit eltervezek, túlúszok, túlfutok, elesek, megfulladok,
igen, veszélyes móka ez, mint a prodigy klipben, vagy abban a hülye spanyol filmben, amikor bekötött szemű emberek rohannak át az erdőn, én nem értek a repüléshez, több közöm van a fákhoz, mégis így élek azt hiszem, ilyen becsukott szemű erdőn átrohanás szerűen, vagy mint a gyerekek, becsukott szemmel forogva a játszótéren, míg a szívem, amikor épp van,
csak áll, és kérgesedik, mint egy szomorú fűz, mozdulatlan, csak a föld jön hozzá közelebb, egyre közelebb, és közben hol dédelgeti, becézgeti, hol éhezteti és kiveti, kapaszkodó után kutató gyökereit,
nem tudok befejezni semmit, ezért szoktam keretbe rakni a dolgokat, tehát jöhetne az hogy nem nosztalgiázom, csak hideg van, stb., de inkább vesszővel, hátha így lesz vége hogy,

farsang

mosolyogjatok rám
basszameg
összeházasodtam a csúnya beszéddel
mintha tudnám merre menjek
pedig
szavakat akartam cserélni veled
mint a kártyajátékban
van egy lap, amitől át kell adnod a melletted ülőnek a
paklidat
de van olyan lap is, amivel kiválaszthatsz egy játékost
és vele cseréled ki a paklidat
valahogy így
odamennék hozzád az utcán
nem szólnék semmit
de cserélnünk kellene
és te az én szavaimmal mondanád amit mondasz
és én a te száddal hallgatnék
basszameg
boldogságot kellene osztani a tereken a rászorulóknak
mert a csönd halott
és a szomorúság feltámadtatik a hetedik napon
minden napon
gyere menjünk, öljük meg a szomorúságot
vágjuk le mind a hét fejét
enyém a keserűség!
egyébként is

nem a szavaid szépek, hanem ahogy elképzelem őket:
ahogy az ittsincs, ottsincs dolgokból szitállak ki téged és aztán csak
moshatom, moshatom le rólad, amit rádcsókol az idő

mégis rémesek a rímek és
üres a fülhallgatóm
mint a szavaim
olyan fáradt vagyok nem írni
úgy kellene ahogy a képek
ráfeszülnek a falakra
nem tudok semmit
egy ideje irigylem a szögeket
ha én tudnék úgy megtartani valamit
olyan mozdulatlan
ha engem verne be valamibe valami
úgy
vagy így
gyertek nevessünk!
hova lett a bohóc belőlem
keressük keressük
nevessük legalább azt hogy keressük
úgy szeretnék már boldoggá tenni valakit
de úgy látszik még mindig nincs
elég nyomorúság ahhoz körülöttem
hogy a boldogság elszabaduljon belőlem
és megrészegedjen tőle valaki
mint a kiskutya a tavasztól
körberohanja az udvart
de holnap is nap lesz
meg holnapután is
ezért öregszek
ilyen kopottan mint
a bohócon a smink
pedig nem vagyok híve a dolgok befejezésének
basszameg

a semmiről volt már?

a dolgok lejönnek a mozgólépcsőn, és metróra szállnak, tudod, már régen a föld alatt történik minden. például a semmi. mert ott állsz, átszállsz, és kurvára nem történik semmi. majd jön a metró, öt perc. a valósággal az a baj, hogy nincs hozzá háttérzene / a kérdés, hogy átérzed-e, ez fasza, aha, akkezdetphia, de mivan akkor, amikor épp van hozzá háttérzene, ott búg a füledbe, csak épp valóság nincs hozzá, semmi, nem tudod megszokni, hogy élsz, hogy kilátsz a fejedből, hogy lejössz a lépcsőn, hogy metróra vársz, hogy ez te vagy, hogy nem lépsz kettőt oldalra, és nem leszel valami más, nem tudod megszokni, hogy mindezt még mindig végig tudod gondolni, és az ilyen gondolatokból kapaszkodsz ki mindig valaki másokkal, nevekkel, arcokkal, mellekkel, vonalakkal, szagokkal, másokkal, akik nem te vagy, ezt se tudod megszokni, igazából a zenén kívül semmit nem tudsz megszokni, mint ahogy azt se, hogy nem akkor történik valami, amikor kellene. mondjuk épp akkor, amikor van hozzá háttérzene. kínodba számot váltasz, de az se nyugtat meg, szép, modern, nyugati ember vagy, előkapod hát a telefonodat, a dolgok közül, amik lejöttek veled a mozgólépcsőn, kikeresed az egyiket, kiválasztod, másik gombot nyomsz, rámész a törlésre, kapcsolat törlése, biztosan törölni akarja, a középső az igen, a többi a nem, nahát, több nem van, mint igen. és aztán csak állsz, és nézed. ha megnyomnád, történne valami? megy a zene, abban bezzeg vannak érzések, történhetne már valami. ez a valóság, ez a szám? sose értettél a számokhoz, mi a fasz ez, ki ez, arra gondolsz, össze kéne adni. istenadta tehetséged, hogy semmilyen számra nem emlékszel, egyet kivéve a kurvaéletbe, ha megnyomod a gombot, annyi, mondhatni, történt valami. például semmi. ennek már régen annyi, minek van akkor itt a telefonba? lerövidítetted nagy okosan, már csak egy kezdőbetű, bár lehetne mondjuk kérdőjel is. már a telefonod se vesz komolyan, elhalványul, nem nyomsz meg semmit, visszarakod a zsebedbe, megjön a metró, belelépsz a zsebébe, a kapucnidtól csak cipőket látsz, elmentek a fenébe, te is, a dolgok is, meg a cipők is. kurvára nem történik semmi.
meg kéne szoknod már, hogy élsz.
ha meg majd történik valami, visítani fogsz, figyeld meg, hogy érezd, hogy élsz.
mint valami disznóvágás, kicsi voltál, és azt mondták, azért visít, mert élni akar, erre te azt kérdezted, akkor máskor miért nem visít, mert akkor nem törődik azzal hogy él, csak zabál, mondták, és te még kicsi voltál ahhoz, hogy ne azon gondolkodj, hogy mit mondtak, hanem azon, hogy miért mondták ezt.
meg kéne szoknod már, hogy nem akkor, és attól vannak a dolgok, ahogy azt te szeretnéd.
helyre kéne rakni a dolgokat.
a dolgok a helyükön vannak - csak a helyek nincsenek a helyükön, meg chan chu.
például a hó, ott állsz, meztelenül a hóban, havazik, feletted hegyek, alattad hegyek, benned is hegyek. és a hó. akármerre mész, a lábad alatt ott csikorog a hó hallgatása. feletted hegyek, alattad hegyek, a hegyeken fenyő, a fenyőkön hó. benned hó, alattad hó, fölötted hó. olyan megnyugtató a hó. a hegyek is nagyon durvák, szemben van egy völgy, azt esténként ilyen párás felhő borítja, az ember szinte látni véli, ahogy ledöcög a hegyről, és hallgatag lábain belesétál a csönd. ilyenkor forralt tej illatát is érzel hozzá, hasonlítanak egymásra. te meztelenül állsz, hullik rád a hó, de olyan forró mindened, hogy hallod, ahogy elolvad rajtad a hó hallgatása. épp a szaunából jöttél ki ugyanis. negyed óra, ennyi is elég ahhoz, hogy aztán amíg meztelenül hullik rád a hó, úgy érezd, történt valami. ha legalább egészségesebb lennél. vagy megnőtt volna a férfiasságod. vagy pontos adatok jelennének meg, hogy amíg odabent izzadtál, x millió ember szeretkezett, x millió halt meg, és x millió született, visítva, mint aki még élni akar. odabent azon gondolkoztál, hogy mi történik a szerelemmel, mármint, hogy mi lenne, ha lenne a szerelemnek geometriája, persze erre nem a geometria lenne a legjobb szó, de te nem tudod máshogy megnevezni, annyira idegesít téged, hogy milyen elképesztően sokat kéne tudnod már ahhoz is, hogy csak megnevezd a dolgaidat, és akkor még lófaszt nem tudsz róluk, csak helyesen hívnád őket. a te nyelveden, és akkor még csak ezután jön, hogy megtanuld a többi nyelvet, hiszen ki beszéli rajtad kívül a te nyelvedet? az mi, amikor a nap felmegy az égen, és lemegy? nem geometria, hanem? az az ív. ott ültél, izzadtál, és arra gondoltál hogy erről blogot kéne írnod, de miről, és eleve mennyire undorító szó már az, hogy blog, még ha ez pont olyan nyelven is van, amit mindenki beszél. szóval a nap, ahogy olvadsz ott a hóban, a nap, igen, ahogy felmegy, meg lemegy, ami itt lemegy, az ott felmegy, mintha a szerelem is lehetne ilyen, a sötétedő szerelmek átforognának, és máshol pont akkor kezdenének derengeni, igen mint a naplementék, meg a napfelkelték, tudod, te egy gyáva alak vagy, mindig is jobban szeretted a napfelkeltéket, meg a naplementéket, mint a déli kánikulát, pedig a szerelemben biztos ez az utóbbi a legjobb. az viszont jól hangzik hogy a szerelem geometriája, zuhanyzás közben ki is mondtad hangosan, amikor egy nagydarab szőke osztrák zuhanyzott veled, mondtad hangosan hogy a szerelem geometriája, kérdezte hogy was, mondtad neki hogy hát a szerelem geometriája, erre mondta hogy dutch vagy mi, németül kérdezte hogy sprichst du deutsch, erre te angolul mondtad hogy just this fuckin' english, erre röhögtetek, és zuhanyoztatok tovább, ez bájos. aztán most meg ott állsz gőzölögve, és hallgatsz, mint a hó. mi a fenét mondanál? és kinek? ott állsz, és most bezzeg nincs zene, csak a hó hallgatása, a valósággal az is baj, ha van hozzá háttérzene, mert dallama van a hónak is. a bőrödnek is. a csöndnek is. a szerelem geometriájának is. volt egy látássérült barátod, épp a vonatra szálltatok fel, amikor azt mondta, hogy a vakságnak dallama van, dallama a sötétségnek, kár hogy nem hallják az emberek. nesze neked, akkor is meg kellett volna állni a világnak, vagy legalább a vonatnak, vagy valami, de semmi. mint ahogy most is, szökik belőled a meleg, elmúlik, ahogy a bőrödön a hópelyhek, csikorog a lábad alatt a hó, visszamész a szaunába, nem történt semmi, még látod, ahogy lehajtott fejjel elszöknek körüled a hegyek, nem történt semmi, dejó, lesz miről írnod.
blogot!
levelet.
szószedetet.
jegyzetet.
novellát.
irodalmi alkotást.
cikket.
erotikus történetet.
ezaz. mint az álmaid. tulajdonképpen iszonyú erotikus a semmi. ahogy ott állsz, jó ez a nyelv, amit beszélsz, mindenféle értelemben lehet állni, állsz, vagy ülsz, vagy fekszel, és semmi, semmi, csak elmúlik a semmi. gyönyörű. jó lenne ilyenektől felizgulni. vagy már attól, hogy élsz.
meg kéne szoknod már hogy élsz, nem így rácsodálkozni, mint a nőkre, vagy a fotocellás ajtókra, amikor kinyílnak előtted.
így mondta az imre:
'a nő éppolyan csoda számomra, mint az önműködő ajtó. hálás vagyok, ha kinyílik előttem, és nem kérdezősködöm túl sokat'.
te bezzeg annál többet.
például, hogy mi lesz?
mi lenne? szenvedélyes viszonyod a semmivel, vajon hová fajul? valami születik már végre belőle, valami ilyesmi, mint mondjuk ez, valami ilyen semmi?
mikor élek már annyit, hogy végre egyszer azt álmodjam, amit akarok?
erre biztos azt mondanád, nem szereted, ha a blogomba teszem fel ezeket a kérdéseket, hogy mi van, mi lesz, mi volna, meg egyáltalán. ha ezt mondanád, erre én azt mondanám, hogy én se szeretem, de hát most mondd meg, mi mást tehetnék?
bárcsak tényleg ilyen egyszerű lennék.
most mondd meg.

vvv

valami van valahol megint. mindenesetre írnom kell tőle. fura odakint, most mintha furább lenne, mint idebent. egy nő pénzt kért, akkor vettem észre, hogy valami van valahol, megint, mert megálltam, pedig, elmondta hogy harmincból él, válaszoltam neki, pedig, tudja hogy van ez, mondtam neki, az ember csak magát látja, mondtam neki, pedig, aztán az összes aprómat odaadtam neki, volt köztük kétszázas is, pedig nem is tudtam hogy ennyi apróm van, valami van valahol megint, például apró, nem szabadott volna visszanézzek rá, mert akkor már nem volt az valami valahol, hanem a szokott helyén, sehol, ezért észrevettem hogy festve van a haja, honnan van pénze hajfestékre, meg egyébként is, talán nem szabadott volna ennyit adnom neki, legfőképpen nem szabadna ezen gondolkozni, ilyenekre gondolni, sehol semmi, csak én vagyok valahol.

arrébb öreg nénik ülnek a kávézó előtt, kint az asztaloknál ebben a képtelen januári tavaszban, az egyik úgy néz, mint aki nem is látni akar már; arca az a fajta ráncos csecsemő arc, amit úgy szeretek az öregeknél, mert milyen szép az, akit nem kísért a szépség. én sört iszom, és írok. előttem újra összerakva a múlt, gratulálok, kezdhetjük elcseszni megint.

például valahol vagyok, valami van megint. egy szoba, ott ülök. érzem ahogy elpárologsz belőlem, és a szoba megtelik az elvesztett szerelem illatával. mintha egyszerre lenne május és ősz. pedig még él a tél.

megint máshol vagyok, igaz, majdnem ugyanott. zuhanyozni kéne. vagy zuhanni. az előbbi megoldható, a másik megoldaná. ahol most vagyok, onnan mindkettő csak két lépés. lassan egy éve nem vagyok képes kiolvasni egy könyvet. minden könyv olyan, mintha tükörbe néznék. volt amikor, egész máshol, posztert ragasztottam a tükörre. a rambót. igaz, ritkán néztem benne magam.

most jó lenne, ha emlékeznénk arra, amikor még a dolgoknak mese ízük volt, mint azoknak a csókoknak, amiket nem csókoltunk el; amikor még nem tudtuk, hogy az élet olyan, hogy végül mindenhova elérünk majd, amit mutogattak nekünk; mint valami prospektus az utazási irodánál, amin szépen fényképezve ott van, ahova el kell, ahova érdemes, és ahova el lehet jutnunk; mindenhova, az öregségbe, a szerelembe, a csalódásba, a boldogságba, a veszteségbe, a veszítésbe, a nyerésbe, az elmenésbe, mindenhova. és ismerős mind, mert mutatták már, és szóltak is, hogy hova menjünk, hova ne, hol érdemes maradni, mindent pontosan megmondtak előre, persze, csak éppen mi nem tudunk kezdeni vele addig semmit, amíg benne nem vagyunk: mint ahogy mondják, hogy hideg a pireneusokról jövő északi szél, de fogalmad sincs arról, hogy mi ez a hideg, amíg ott nem állsz, és a kabátodon nem elég a gomb; jó úgy olvasni, egy meleg szobában, hogy tudod, a pireneusok ott van, te meg itt vagy, a valóságod, puha, zárható szobavalóság, és minden ami azon túl van, az egész csak annyira fontos, mint azok a dolgok, amikhez semmi közöd nincs, például hogy megint meghaltak hárman hajnalban, fekete zsákok fekszenek a fényképeken, körülöttük piros ruhás mentősök, vagy mint a pireneusok, a grand canyon, az indiánok, az óceán, és a karnevál velencében;

mindez van, mindez érdekelhet, mindez szép, vagy ronda, vagy szörnyű, vagy gyönyörű, akármi, de még nem te vagy. aztán ott állsz, és nincs elég gomb, és az te vagy, és nincs más, és hiába ismered a jelenséget, hiába olvastál róla, ugyanaz, de mégis más, mert ott vagy. és ahogy élsz, ugyanígy jársz, tudod, mert olvastad, láttad, mutatták, hogy kiszárad a szív, hogy az igazán fontos dolgokat nem tudod a kezedbe venni, hogy a fájdalom minden végeredményt átszámol, hogy van hogy fogalmad sincs hol vagy, és minek, hogy elveszítesz magadból dolgokat, hogy van olyan öröm, és fájdalom, ami annyira sok, hogy egyszerűen kicsordul belőled, és elönt mindent, ami körülötted van; és még annyi megnevezhetetlenül sok megnevezhetetlen dolog, amit ha lenne értelme, úgy is lehetne hívni hogy az élet. és aztán ott vagy, már nem a képet nézed, hanem te vagy a kép, ott vagy kiszáradva, kézbevehetetlenül, boldogan, elveszve, összetörten, és minden annyira ismerős, annyira felháborítóan ismerős, és akik körülötted élnek, mind mutatták már ezeket, figyelmeztetőleg áll az ujjuk, mint az idegenvezetőnek, amikor megmondja, hogy ne állj oda, mert összetöröd, mindenkinek mindenben borzalmasan igaza van, és mégis, nem lehet őket igazán komolyan venni, amíg ők nem lesznek te, és nem vigasztal az se, hogy őbelőlük is sok van abból, amire ők azt mondanák: te.

bár belőlem is sok van abból, ami te vagy, te mégis azt mondanád rám, hogy én. néha úgy érzem, ilyenkor tulajdonképpen megölsz. akárhogy is, jó lenne tudni, van e isten. vagy hogy van e igaz szerelem. vagy például örök ifjúság. de engem az is érdekelne, vannak e még valahol indiánok. olyan állatos nevű, ordibáló, tisztán élő, szép bronztestű indiánok. van e valami, itt valahol. nem is merek már kérdezni, pontok lettek a kérdőjelekből, vesszők a felkiáltójelekből. miért vagyok én mindig sehol? csak akkor nem, ha írok róla.

megfogadtam, idén nem adok címet semminek

egy kalitka elindult madarat keresni
(kafka)

este van, hideg, ő bundában, de mindene hideg, egy hatalmas bőröndöt húz maga után, mint egy szekeret, a bőrönd kereken gurul, úgy kattognak a kerekek, mint a vonatok, egyszerre mozdony, ló, mégis minden hideg. új év van, régi utca, régi bőrönd, ismerős helyzet, tulajdonképpen új helyzet.
igyekszik nem sírni.
a bőröndbe benne van minden, amije van, borzalmas, hogy az embernek mindene belefér egy bőröndbe; volt már ilyen, ismerős helyzet, azóta az évek nőttek, meg a bőrönd is valamennyit, régebben kisebb bőrönd is elég lett volna. benne van minden, csak épp a minden hiányzik belőle, így aztán nincs benne semmi, semmi olyan, ami miatt már megint benne van mindene egy bőröndbe, és megy, húzza, megy, húzzák.
miért ilyen nehéz minden?
miért ilyen nehéz, ha semmi?
és ez a kurva bőrönd miért ilyen nehéz, ha nincs benne tulajdonképpen semmi?
igyekszik nem sírni.
olyan mintha most változna valami, hiszen azért megy, húzza végig az utcán, húzzák végig az utcán, ő a bőröndöt, a bőrönd őt, lovak, szekerek, vonatok, mindez azért a hideg téli éjszakában, mert most változik valami. végig megy az utcán, de nem változik semmi. felcipeli a bőröndöt a villamosra, de minden ugyanaz.
új év van, új jövő, semmi sem ugyanaz.
a bőrönd tartalma átkerül a)-ból b)-be, és ettől lesz más minden! csak a semmi marad semmi.
igyekszik nem sírni.
tavaly is ugyanez volt; minden ugyanaz maradt, ő meg igyekezett nem sírni.
bundában nem lehet sírni. harmincévesen nem lehet sírni. ha sokszor megtörténik ugyanaz, már nem érdemes sírni. kesztyűben se lehet sírni; le kell venni, megkeresni a zsebkendőt, szemet törölni, vissza venni a kesztyűt, nem érdemes. egyáltalán, hidegben nem nagyon szabadna sírni.

a villamos sárga csíkja lassan elpárolog a pupillámról. úgy állok itt, olyan bizonytalan alakban, mint a szmog. nem várok rád, mert akkor nem jössz; de ha megszűnök várni, nem vagyok. tudod, most belém lő a szél, kovbojost játszunk, a sarkon elvetődöm. nem felejtlek el.
(imre írogat ilyeneket a keret klubba)

- van az a tanulságos szöveg, hogy gyújtsd fel a lakásod, és amit ki tudsz menteni a tűzből, arra volt igazán szükséged. aztán amikor a kimentett dolgokkal megint berendezkedtél, gyújtsd fel megint, de most nagyobb lánggal; amit ki tudtál menteni, az volt igazán fontos. és így tovább, míg végül egy dolog marad csak; nézzük csak meg, mi is az?
(én nem bírom ki, hagy kérdezzek hülyeségeket; levél? ruha? emlék? mandulás csoki? részemről tuti hogy egy panda, de melyik?)
aztán jön a szabadság; azt az egyet, ami megmaradt, azt is gyújtsd fel. mennyi tűzzel jár a szabadság basszameg -

nyikorog a bőrönd, nehéz mint egy megrakott szekér; húzzák, húzzák a szabadság felé. volt egyszer egy jövő; tavaly még volt jövő. talán jövőre megint lesz. a) pontból költözik a szabadság b) pontba, csak ne lenne ez ilyen kurva nehéz. valahol jó lenne már sírni. a villamoson nem lehet. csikorog a hideg, jó lenne nem arra gondolni, hogy ez a szabadság mennyire fáj most; de serclikre szaggatják a gondolatok. megáll, és elképzeli, ahogy ott állna egy baromi nagy bőrönd, benne a sok kiló semmi; ő pedig serclikre szakadva ott keringene körülötte, szabadon, súlytalanul, míg a szél össze nem söpörné, mint a földre hullt álmokat.
jó lenne hinni abban, hogy ami felé húzza, ami felé húzzák, az nem ugyanaz, mint amiből húzza, mint amiből húzzák. jó lenne hinni hogy a jövő folyamatosan jelen van, a folyamatos jelenben, és a múlt pedig folyamatosan múlik, átveszi a helyét ami jön, és mindig múlik valami, és mindig jön valami, ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek, miért ilyen baromi nehéz ez?

fogadd nyitottsággal ami történik veled
(raffi)

- a hit nem a dolgokat változtatja meg, hanem azt, ahogy a dolgokat nézed, tehát hinni a szebb jövőben nem azért jó, mert attól a jövő tényleg szép lesz, hanem azért, mert szépnek fogod látni, ugyanazt, ami történne veled hittől függetlenül, a hit tehát amolyan gyönyörű fájdalomcsillapító, ami nem meggyógyít, csak nem érzed azt, ami van annyira, amennyire van, csakhogy, minél jobban fáj, annál fontosabb, hogy ha meggyógyulni nem is, csak ne érezd már annyira, ebben is hinni kell, azt mondják a legtöbb fájdalomcsillapító a legnagyobb hatásfokkal a placebo miatt hat, mármint hogy tudod róla, hogy az fájdalomcsillapító, honnan a picsából kell hitet szerezni, egy patika kellene, ahol lehetne vény nélkül hitet szerezni, patika helyett van isten, nő, ígéretek, szavak, annyi mindenbe lehetne hinni basszameg, körülötted keringenek a lehetőségek, hogy higgyél bennük, mintha amikor fáj a fejed minden dolog fájdalomcsillapítóvá változna, kis tabletták, pirulák, csak be kellene venni őket -

csakhogy te nem akarsz fájdalomcsillapítókon élni mi? milyen erős is vagy? meddig bírod ki gyógyszer nélkül? még hány évig? mert nem múlik, a fájdalom nem múlik, csak körbesétál; hol itt fáj, hol ott fáj, aztán visszajön, kopogtat, bejön, és rád kacsint; na hol vannak a tabletták nagy fiú? egészen elképesztő egyébként, hogy lehet fájdalom nélkül élni, olyasmi, mint az állatkertben a rács mögött a majmok, alig van különbség, kezük van, meg lábuk, de mégis, valahol egészen elképesztő, emberek felkelnek, lefeküdnek, szeretik egymást, nem szeretik egymást, és közben nem fáj semmijük, milyen lehet úgy szeretkezni, hogy utána nem jelent az semmit, hogy épp nem fáj semmi, hiszen máskor sem fáj semmi, borzalmas, még belegondolni is, hogy mik vannak.

már emlékszem, emlékszem mi volt tegnap
emlékszem hogy sírtál, könnyeid hogy folytak
mikor a ránk tapadt sok piszkot mostad

'így nem lehet élni ahogy én élek', mondja a bőröndnek, miközben lezuhannak a villamosról. a bőröndben hallgat a semmi, de válaszol a minden; 'mégis élsz, tehát még így is lehet élni' , igen, még így is. erre senki nem mond semmit, az utca zúg, rohannak körülöttük a kivilágított változások.

semmi sem ugyanaz; miért olyan ismerős hát minden?

- megfogadtam, idén nem sírok többet. megfogadtam idén nem ártok magamnak. megfogadtam, idén másoknak se ártok. megfogadtam, idén okosabb leszek, a szívemre csak akkor hallgatok ha nem mond hülyeségeket. megfogadtam, idén mindent elfelejtek, ami nem idei. megfogadtam, idén nem halok bele semmibe -

igyekszem sírni, de nem tudok; arcomra fagyott, aki vagyok, és senkit nem találok, pedig ilyen hidegben egy madár megfagyhat kalitka nélkül.