véletlen reprise

a véletlenről - véletlenül? - hamarabb írtam, minthogy. pedig. de ez ilyen. azt hiszem ennek a kurva blognak csak ilyen bejegyzésekből kellene állnia.

ez persze nyilván kevés, ezért arról is beszélek most, hogy rászoktam az ecm kiadványokra. itt az ősz, ezért olyanok beszélnek hozzám, mint jarrett, garbarek, brahem, vagy, akár molvær. a hulló falevelek, a hulló zenék hava. ezt csak azért írom, hogy meg legyen magyarázva az illusztrációm:

na, ez így már kezd teljes értékű bejegyzés lenni. főleg ha még ezt is megnézed:

a véletlenről meg, ha még egyszer is, hát csak véletlenül. érted. ha nem, hát képzeld, énsem.

kántor péter: trója variációk

mintha nyomtalan elmúlhatna bármi,
a nyár helyén másik nyarat találni,
az erkélyen másféle kerti székek,
a csipeszeken egy másik élet,
de egy reggel a régi holdra látni,
és a beforrt seb elkezd újra fájni.
(mintha nyomtalan)

az utóbbi idők irodalmi vadászata - a két neil gaiman könyv mellett - főleg kántor péter új kötetéről szólt a trója varriációkról; na nem mintha nem lehetett volna kapni, inkább az anyagi vonzata miatt; kétezer forintot ritkán költ költő versekre. most azonban dorfman mester - ki más? - jóvoltából fogyasztom pár napja, kávé mellé.

kántor pétert olvasva az embernek kedve támad verset írni; és erre nagyon kevesen képesek (hogy őszinte legyek, nem egy verset olvasva örökre elmegy a kedvem nem csak a vers írástól, maguktól a versektől is). emlékszem, kovácséknál a wc mellett tartott szép versek sorozatban kántor péter arca tetszett a legjobban, a kaján, kócos, hanyagul cigarettázó figura jelentette nekem a költőt magát, aki mind a verseivel, mind a jelenségével bizonyosság volt arra, hogy nem kell mindent annyira komolyan venni. szeretem benne azt, hogy olyan kacsingatós, gunyoros, nyugodt hangvétellel ír, mintha egy sör mellett beszélgetnénk, és az, amikről verset írni érdemes, a halál, a szerelem, önmagunk és minden más ilyen buta, de elkerülhetetlen dolog, épp úgy való sör mellé, koszos pincékbe, zsíroskenyérhez, mint kávéházba, rózsák, tövisek, naplementék, és baszott nagy érzelmek közé; és ezt sokan elfelejtik. petrihez lehet legközelebb tenni kántort, nem véletlenül kedveli péter annyira petrit, az új kötetben két vers is szól petrihez, 'hiányzanak nekem, minek tagadjam / azok a remek beszámolók / a haldoklásodról' mondja péter petrinek, aki nem kér még egy sört, és talán megkapja a levelet ott a kellő távolságban.

furcsa ez az új kötet, kicsit fáradt, hiába kántor is öregszik már, pedig ő a 'fiatal' generációhoz tartozott - borzasztó, hogy milyen öregek vagytok ti, fiatalok! - kajánkodik vas istván, akinek a díját elnyerte egyébként kántor péter is. múltidézős, visszanézős, merengős kötet, amiben meglepően kevés verset találunk, minden tiszteletem a magvetőé, de nagyon szét van húzva ez a hetvennégy oldal, szellős, hogy szépen fogalmazzak. kántortól nekem új hangulatok is lengedeznek ebben a szellőben, megidézi apját (abban a kertben) (ha kérdezel), anyját, (a hatérvidéken) szerelmét (place du marché sainte-catherine) (faxolok), azt a sovány nőt (rövid vers), az osztálytársakat (az iskola), stb; mintha péter már ott tartana, ahonnan vissza lehet nézni, sőt, ahonnan vissza kell nézni; mintha meg lenne már az a kor, amikor az ember megengedhet ilyeneket magának. kevésbé könnyed, kevésbé játékos ez az új kötet, ez a trója, amit akárhányszor építesz fel, annyiszor döntik le, és ami maga ez az egész: 'de hiszen el se mentem trójából! / hiszen trója, ahogy ma látom, /nem az egész egy része, / hanem maga az egész: az élet'

és egyébként is, ahogy a tanösvényben mondja: 'nem a kutya a csontot, a csont nem engedi a kutyát' (15). na, hát ilyen ez a kötet.

kedves gyuri,

mindent a kellő távolságból kell nézni -
már ha van olyan! - ez a dolgunk.
bár van, amit legjobb sehonnan.

ez onnan jutott eszembe, hogy neked
már biztos megvan a kellő távolságod.

nem izgulsz,
nem dühöngsz,
nem homályosítja el a szemed senki nő már,
nem vakarózol,
nem kérsz még egy sört,
nem kérsz semmit.

csak nézel, mondjuk egy fényképről,
száraz szemmel, mint írtad volt,
érdeklődőn, mint tapasztaltam volt,
és könnyedén, mint az olyan, aki tudja,
bármit lásson is, nem kell többé verset írnia róla.

a kellő távolság, amit kiharcoltál magadnak,
sajnos nem teszi lehetővé, hogy megvitassuk
az aktuális ezt-azt: képzeld,
a dezső nem akarja leadni a fölös kilóit,
egyáltalán semmit se akar leadni,
se a kellő távolságból nézni.
de hát te tudod, tudod, milyen a dezső.

változatlan szeretettel,
p.

(levél a kellő távolságról - petri györgynek)

¤

....................................................................................

és ne vedd komolyan, amit dühömbe mondok,
hiszen nem gondolom komolyan, tudod jól!

de sose hagyd szó nélkül, ha olyat tennék,
ami rám nézve szégyen - s közvetve rád is!

bár mindenki csak magáért felel:
te nem tehetsz rólam, én se rólad.

mégis! valahogy tükrözzük egymást,
ha nem is vagyunk egyformák, nem!

te - te vagy, én pedig kezdettől - én.
kérlek, ezt soha ne felejtsd el!

de a győzelmem a te győzelmed is,
és a bukásom, az is részed.

ahogy minden elfáradásom,
részed minden feltámadásom.

de ne szólj bele a dolgaimba!
ne írj nekem elő soha semmit!

és ne kérdezgess fölöslegesen,
de közömbös se légy, látszólag se!

legyen egy mérleg a kezedben,
de ne tégy mérlegre mindig mindent!

tudd behunyni a szemed,
de ne úgy, mintha cinkosom volnál!

mindazonáltal ne felejts el törődni velem,
ne felejts el aggódni értem!

sírj, mert nincs gyógyszer a világra,
de ne vond meg tőlem a bizalmadat!

mit tehetnél még értem anyám?
viselj el minden időben!

és égjen a villany az ablakodban,
mert néha éjszaka fölnézek.
(minden időben)

¤

szép a hajad. szeretem,
ahogy mosolyogsz. fúj a szél,
hűvösödik. egy biciklis
trükközik a téren: felemeli
a biciklije orrát a magasba.
hárman zenélnek: egy nő,
két férfi. egy kisfiú
körbe karikázik, szaladó
görkorcsolyás pózna mögötte.
egy japán nő egy plakátot
bámul hosszasan, egy férfi
leül alattunk a lépcsőre,
tenyerébe hajtja a fejét.
a gitároson fehér sapka,
az égen sötétkék párnafelhők,
a tér túloldalán kocsisor.
egy görkoris lány vár valakit,
aki kimaradt ebből az egészből.
(valami egész)

¤

én mindig ugyanoda megyek,
bár váltogatom a helyeimet.

mindig megmutatom a kosaramat
a pénztár előtt valakinek.

valaki mindig számba veszi,
hogy ez pasas (én) mit visz haza.

a kosaramból ismer engem:
na ez a kosár, ez biztos maga!

mindig ugyanezeket viszi! hova
viszi ezeket? gyakran iszik.

honnan van pénze? és egyáltalán.
sose kérdeznek ilyesmiket.

én se kérdezek. a nevüket
a köpenyükön olvashatom.

kedves noémi, jól megy a sora?
állnak mögöttem öten-hatan.

csak megmutatom a kosaramat.
mindig ugyanaz: sajt, bor, alma.

rejtély, hogy mitől mások a napok,
hogy például milyen nap is van ma.
(megmutatom a kosaramat)

mese a szavakról

szavak donganak bennem, mintha valaki harangozná őket. szavak, amelyek úgy akadnak fel rajtam, mint a harmat a pók hálóján; fénylenek a reggeli fényben, de nem tudok kezdeni velük semmit. szavak, amik, mint régen, az orosz lemezjátszón az öreg, hullámos meselemezeink, amik mindig megakadtak egy szónál, és tudtam hol fognak megakadni, és előre vártam őket. ötven fillért kellett a tűre tenni, hogy továbbmenjen; aztán, ahogy rongyolódott a lemez, emelkedett a továbbjátszás ára. szavak, amiket ízlelgetek magamban, és szétolvadnak a számban, mint a konyakos meggy. szavak, amik nem jelentenek semmit, szavak, amik mindent jelentenek, és szavak, amelyeknek úgy ismerkedek a jelentésével, mint valami újszülött. ó idegen nyelveken szólni! sprechen sie deutche? parlez vous francias? do you speak english? говорить по-русски? ó dehogy. ez is, az anyámé, olyan furcsa, idegen, és annyira tágas, mint amikor a kisgyerek titkos térképet készít a kertükről; milyen messze van a kút a fától! és a szőlő végén a bokrok! ott láttam sündisznót, de akkor még nem tudtam hogy disznó is, azt hittem csak sün. szavak zúgnak bennem, állandóan kimondódnak bennem, mint valami eszelősnek; gyakran, a buszon, vonaton, villamoson, kapaszkodó helyett szavakba kapaszkodok, és félek, ha valaki véletlenül megszólítana, kiszöknének belőlem, és sose találnám meg őket.

kavicshideg mondogatja valami magamban a margithídtól csillaghegyig. ágyékmeleg szól a csillaghegytől a margithídig. bong belül az algásodó víztükör, fülperec, hűvős erdő, hókupac, kétes holdfény, elefántcsonttoronyba zárkózott vájtfülű, dezoxiribonukleinsav - ezt egyébként képtelen vagyok kimondani hanggal, de ott belül tökéletesen, gördülékenyen szól - csőben sült karfiol, pergető, gömbölyödő gömb, gomblyuk, galacsin, gally; jaj úgy szeretem a g betűseket, meg az ő betűseket, ős szövet, őríző, őkegyelme, őszidő, és bevallom, az sz-es, vagy a cs-s szavakat is, csak ne kelljen kimondani őket. frisskenyérszag. sejlik a selyem. árbócmerev. kötélideg. ó semmit nem tudok róluk. szavak, amik körém gyűlnek, mint a fúriák, és keringenek körülöttem, mint valami holdak. szavak, amik nem akarnak tőlem semmit; és jaj, a szavak, amik akarnak tőlem valamit. szavak amiket látok; és szavak, amiket hallok. és vannak szavak, amiket csak érzek. szerfölött kedvelem. valóban. ez persze csak afféle szerény vélemény. szavak amik összeállnak, és lesz belőlük valami; mint valami sereg, hadvezér vagyok az élükön, meghóditok velük valamit, kimondok velük, elhallgatok velük, leírok velük, mellé beszélek velük. szavak, amik akkor hagynak cserben, amikor már azt hiszem, tudom használni őket. elugranak, mint a szöcskék, ahogy a fűbe gázolsz, és én ott vagyok, vele szemben, tátott szájjal, és nincs mit mondanom. belül kong, dong, borzong, szinte örvénylik, amit mondani kellene; de nincsenek hozzá szavak. vagy ami még rosszabb; és ó mennyit van ez mostanában: azt akarom mondani hogy fehér. mert látom, érzem, tapasztalom, hogy fehér. és szavam is van rá: fehér. és valahogy, mondatba foglalom, használom a csalfa szavakat: az ott fehér, és érzem, ahogy elhagyják a számat, kiúsznak a köztünk lévő térbe, és eljutnak hozzá, már megint becsapnak; ő azt hallja hogy az ott fekete.

és mind, hogy fekete, mind hogy fehér, és annyi minden, ott belül, vagy itt kivül, ami benne, és főleg, ami bennem, hallgatni szeretne. megerőszakolom őket, bántom, kínzom őket, hogy megszólaltatom, mint a rossz zenész, aki belejátszik a darabok közötti csendbe. nem szabad szavakra bontani a csendet. nem szabad szavakra bontani azt, amire nincsenek szavak. és ó mégis hányszor. hallom, ahogy nem mondja, és hallom, amit nem mond; és szeretném hallani, őrületesen szeretném hallani, mint valami jelenést, hogy amit hallok, az az e; és tudom hogy nem tudja kimondani. aztán, ha nem mondja, abba, ha kimondja, hát abba; vagy ragozva önmagamra, ha nem mondom, abba, ha kimondom, hát abba halok bele.

van erről egy mese:

csecsemőkorodban megtanultad a többi
anyanyelv-édes szóval együtt anyád
ajkáról lested el édesen mint a többit
mama papa baba papi pipi popi
és az úr ír és ég kék és lola áll
éppúgy használod mint a többit amit
értelmed befogad aminek értelme van
ragok csapjaival képzők ékeivel
mondataidba illeszted ahogy a többit
elolvasod hírét a hírlapokban
és beteszed a hírét a hírlapokba
főnév olyan akár a többi épp csak egy
hehezetes hangzóval hosszabb mint az élet
kimondod naponta akárhányszor
mint a többit hangsúlyod se változik
csecsemőkorodban megtanultad azóta
élsz vele vele élsz te életed
tudatod mikroszkópikus élősdije
kimondod akárhányszor naponta
csecsemőkorodban megtanultad anyád
ajkáról lested el s aztán anyáddal
egy mondatban is ki tudtad mondani
csecsemőkorodban megtanultad vele élsz
veled él naponta kimondod nem tudod
mit mondva közhelyek legüresebbje jel-
telenség jele a semmi szematikája
akárhányszor naponta kimondod
és semmit se mondtál és nem tudod
hogy nem mondtál semmit és nem tudod
hogy ha tudnád valahányszor kimondtad
mindannyiszor bele kellene halnod.

digitonal - save your lights for darker days

(képes vagy letölteni a képre kattintva?!)

vannak zenék, amiknek idő kell, és hely, hogy pont úgy, és pont olyanok legyenek, hogy az igen. és vannak zenekarok, akik képesek megteremteni ezt az időt, és ezt a helyet. bárhol, és bármikor teszed be, ők visznek magukkal, és nem te hozod őket ide. amikor épp nem jól vagy, vagy épp minden nem, akkor érted meg a különbséget. az elektromos alapú klasszikus kirándulások ritkán tartoznak az utóbbi kategóriába, manapság akkora divat csellót, vonósokat, filmzene hangulatot árasztani, hogy vagy irtózatosan gagyi jön ki belőle, vagy nagy ritkán valami egészen zseniális. e megbecsülendő mappába lehet bemásolni a digitonalt.



az andy dobson laptopnyomogató szaki, meg egy egyiptomi hegedűs, samy bishai által vezetett formáció túl van már egy gyönyörű egész estésen, csomó nagyszerű ep-n (a centre cannot hold nem csak nekem lett kedvencem), és időközben komoly koncertzenekarrá nőtte ki magát: egy hárfás a chilled by nature-ből - kat arney, egy csellista, meg egy ritmust csináló figura csapódott hozzájuk, ráadásul néha még az ezüsthangú kristy hawkshaw is közéjük teszi a hangját, ami azért már önmagában is megérne egy misét. felléptek a nasa kanadai támaszpontjától kezdve, a big chillen át a londoni nemzeti színházig, vagy a san francisco-i baszott nagy o2-ig, és két live albumot is kihoztak ezekből, tehát jogos ha magas elvárásokkal állunk a most megjelenő második nagylemez elé. annál is inkább, mivel már a címe is az hogy save your light for darker days - elég megszívlelendő tanács ez, most amikor nyakunkon a sötét napok.

és a tedd el a fényed sötétebb napokra-val a digitonal simán ugorja a még oly magasra is rakott lécet; ezüstös ragyogásban úszó filmnélküli filmlemez, az év egyik legjobb albuma eddig. semmi zenei világmegváltás, - csúnya szóval semmi extra -, de nem is azért van; csak okos, nem hivalkodóan használt elektronika, és nagyszerű ritmusok, már akkor megérné, ha a lemez csak ennyiből állna; de erre még ráhúzzák a cselló, hegedű, hárfa, klarinét és szaxofonból álló kamarahabot, amiktől az ember gondolatai összeülnek, és elkezdenek filmet vetíteni. a maxin is kijövő, hömpölygő 93:years on a cinematic orchestra legjobb pillanatait idézi, míg a gone középkori dallamvilága a clogs időutazásait; de lehetne még emlegetni a boards of canada elektromos tábortüzeit, vagy craig amstrong epikus filmzenéit, sőt, akár nick drake sosem múló őszi leveleit. a lassan építkező, szívszakítós silver poetry pedig tényleg már-már költészet; e sorok írójának olyan élményt adott, miközben nézte a vonatból elsuhanó fákat, hogy azt leírni nem, csak hallani lehet.

különben is, minden szerető szív mélyén ott rejlik az irgalom, mondja a borítón wb yeats. hát ha ilyeneket hallgat, úgy biztosan.

szerelem csütörtök

steinbeckel való első találkozásom még akkoriban volt, amikor a sorokat úgy faltam, mint hosszútávfutó a kilométereket, és a figyelmem is, ahogy a futóé, egyre inkább arra koncentrálódott, hogy lefussam a távot. így eshetett, hogy arra emlékszem, hogy pár nap alatt kivégeztem az édentől keletre-t, és persze tetszett is, de másra alig, szégyen. talán még a james deanos filmet is, mintha, de, és ez még cikibb, ebből is csak arra emlékszek, hogy szerintem jamesnek jobban állt volna a hosszú haj.

ellenben most, az elmúlt napokban kezemben tartottam egy steinbeck könyvet, amiben cserébe mindjárt három kisregény is van; az egerek és emberek, a lement a hold, és a szerelem csütörtök (milyen jók a régi kiadások, látod, ma már mindháromért külön adnál egy rakás pénzt!). az egerek és embereket úgyis ismered, olvastad, vagy láttad a filmet, én viszont - szégyent szégenyre! - nem láttam még, pedig malkovics van benne, ráadásul olyan kurvajó sapkája van, amilyet elhagytam. olvasni olyan, mintha hemingway lenne, pontos, kimért, reménytelen, íze van és szaga.

a lement a hold hol kevésbé tetszett, hol jobban; könnyen érthető allegoróikus mese, aminek nincs pontos helye, és nincs pontos ideje; valószinűleg a második világháború, és valószinűleg norvégia megszállása, de nem vagyok benne biztos; szinte már filozófiai értekezés, ami nem kötődik se konkrét háborúhoz, se konkrét időhöz.
tonder meg molly tetszett benne a legjobban:
'- vigyázni fogok magára - mondta tonder. - van jogunk az élethez, ebben a nagy öldöklésben. - keze molly vállán nyugodott. molly hirtelen megmerevedett, szeme kitágult, úgy bámult, mintha látomása lett volna. tonder levette kezét, és azt kérdezte: - mi történt? mi az? - molly szeme egyenesen előre bámult, és tonder megismételte: - mi az?
molly kisérteties hangon beszélt.
- úgy öltöztettem mint egy kisfiút, amikor először megy iskolába. és félt. begomboltam az ingét, próbáltam vigasztalni, de nem lehetett vigasztalni. és félt.
tonder azt kérdezte:
- miket beszél?
és molly mintha látta volna, amit leírt:
- nem tudom miért engedték haza. zavarodott volt. nem tudta, mi történik. meg se csókolt, amikor elment. félt, és nagyon bátor volt, mint egy kisfiú, amikor először megy iskolába.
tonder felállt.
- a férje!
molly azt felete:
- igen, a férfjem. elmentem a polgármesterhez, de nem tudott segíteni. aztán elment... nem nagyon szépen, nem éppen szilárdan... és maga kivezette és agyonlőtte. akkor inkább furcsa volt, mint borzasztó. akkor nem is hittem el egészen.
tonder azt mondta:
- a maga férje!
- igen, és most, ebben a csöndes házban elhiszem. most, amikor túl sok a hó a tetőn, már elhiszem. és virradat előtt, egyedül a félig átmelegedett ágyban, olyankor tudom.
tonder előtte állt. arca telve volt nyomorúsággal.
- jó éjszakát - mondta. - isten óvjon téged. visszajöhetek?
molly a falra nézett meg az emlékeibe.
- nem tudom - mondta.
- visszajövök.
- nem tudom.'

ha pedig úgy vagy vele, hogy miközben ilyeneket olvasol, arra gondolsz, hogy mi az istennek olvasol ilyeneket, akkor a te könyved a harmadik, a szerelem csütörtök. a bevezető alapján mintha boris viant olvasnál, olyan az abszúrd humora, (a regény egyik főszereplője mack, kritizálja steinback előző regényét, a kék öbölt, aminek a szerelem csütörtök tulajdonképpeni folytatása, ugyanazok a szereplők, a helyszín, stb; kifejti, hogy ő az olyan regényeket szereti, amely fejezetekre van bontva, a fejezetek címéből lehet tudni, hogy mi lesz a fejezetekben, és amelyikben nem beszélnek sokat mellé, és nem törődnek a figurák leírásával - na hát aztán ilyen lesz a szerelem csütörtök) hihetetlen, hogy mind a három regényt ugyanaz az ember írta, annyira más stílusú. eszméletlen könnyed, okos, kíméletlen móka a szerelem csütörtök, az a fajta, amin legalább annyit bólogat az ember, mint amennyit a szája elé teszi a kezét, hogy fel ne röhögjön hangosan. olyan karakterek, mint a doki, akiből az ember biztosan ismer legalább egyet a környezetéből, a bohókás, elvarázsolt figura, akit csak szeretni lehet, vagy a gazda, akit úgy hívnak józsef és mária (egy név mind a kettő!), aki kiakad azon, hogy az élet minden területén sikerült csalnia, csak a sakkban nem; vagy a telt keblű, de lapos fenekű suzy, aki épp ezért nem jó kurvának, cserébe baromi jó feleség lesz belőle, és jöttével felforgatja a kisváros dolgait; vagy az élet titkait tökéletesen ismerő madam, aki fauna, bár ilyen név nincs is, és aki az örömlányokból mindenképpen úrinőket akar faragni; vagy az egerek és emberek lennijének itteni megfelelője, a kicsit együgyű, de legalább már ártalmatlan hazel, aki aztán majd megoldja az egész szerelmi ügyet egy bézbólütővel; ésatöbbiek. mindeközben a hangulat amolyan borizű, későesti kisvárosi iszogatás, mint amikor épp annyit beszélünk komolyan, mint amennyit hülyéskedünk, és ez így van jól. közben meg, a folyamatos kikacsingatás mellett egy kedves mondhatni gyengéd szerelmi történet, amiben - ellentétben viannal -, az abszurdítás nem az elkerülhetlen pusztulást hivatott elrejteni, hanem, bár párszor viccelődve rámutat a lehetőségére, inkább az olvasóval és az élettel való barátkozást segíti. közben meg, bár sose tudod mikor komolyan, és mikor csak úgy heccből, de olyan bölcseségeket tanulunk, hogy ihaj. figyeld csak, amikor fauna felveszi suzyt kurvának, és egyből beleköt jézus és mária a gazda:
'- ezzel a tündérrel aztán jól bevásárolt - mondta faunának.
- magam is azt hiszem - felelte fauna.
- minek vette fel?
- időként megengedek magamnak egy-egy baklövést. kurvának csakugyan nem való. de ha majd meggyúrtam, mind a tíz ujját megnyalhatja, aki feleségül veszi.
- ez a lány palira veszi magát - jelentette ki a gazda.
- nem baj, ha az embert néha palira veszik - felelte fauna. - aki sose volt még balek, nem is érezheti igazán jól magát. voltan én már misszionárusnő is dél-amerikában.
- minek? - kérdezte a gazda.
- hamarjában nem jut eszembe.
- mit csinált mint misszionárusnő?
- a felebaráti szeretetre tanítottam az indiánokat.
- és ők mit csináltak?
- ők meg megtanítottak, hogyan kell fejet zsugorítani.'

naugye.

vél

a véletlen szóban benne van a lényeg; miszerint hogy úgy vél-ed, - te, ő, az emberek -, hogy etlen, (talán a lehetetlen elharapása?) vagyis hogy érted, tehát hogy azt véled hogy véletlen, szerinted az, szerintünk az; azonban ez csak vélekedés, nem biztos állítás. a véletlen éppen ezért nagyon ritkán lehet véletlen, általában amit mi véletlennek vélünk, azok vaskos törvények dominói, de, - és épp ez benne a poén -, véletlenül akár még tényleg véletlen is lehet a véletlenben. vagyis, a véletlen nyomokban véletlent is tartalmazhat. esetleg földimogyorót is.

volt erről egy mese:

minden találkozásunk

mintha
tévedésből
az elé a vonat elé mennél ki

amelyre
tévedésből
szállt fel az akinek
egy másik vonattal kellett volna jönnie

minden valószínűség cáfolata
ismeretlen omega-sugárzás
a van a nem-lehetben

testet öltött csoda

amely előtt
térdre kell hullanod



naugye. minderről - véletlenül? - épp akkor beszélek, amikor nem is találkozunk.

reggel megint

ma reggel, még kávé előtt, megyek anyámhoz, erre azzal fogad, hogy nézzek már körül, mert szárnycsapásokat hall. na mondom magamban, itt a vég, anyámhoz már járnak az angyalok. de hogy nézzek körül, mert van itt valaki. már nézem a telefont, hogy kit hívjak, amikor felnézek a szekrényre, és láss csodát, igaza van, ott van anyám angyala: egy gyönyörű rozella papagáj néz rám vissza, erre akkorát ugrok ijedtemben, hogy ő is megrémül, körberepüli a nappalit, lever mindent amit lehet, majd rá egy képkeretre, hogy aztán (miután az is leesett) fel a szekrény tetejére a rég elfelejtett porcelánokra (abból dől kettő) onnan ijedtében a függönyre, ott megül szépen, csakhogy közben jönnek a macskák, kommandó, jobbról balról, nekirontanak a függönynek, a papagáj át a színen, a fejemet centikre hibázza el, én már hasalok, kora reggeli hadiállapot már megint, a macskák a papagáj után, közben az asztalon is alig marad valami, én fognám a macskákat, a macskák fognák a papagájt, anyám meg nekem kiabáll, kis családunk átlagos hétfő reggelre ébredt.

nekünk már eleve volt egy depressziós, magányos papagájunk, akiről most tudtam meg, hogy a kellően hülye nevű kissándor fajtából való; - nem összekeverendő a nagysándorral, és ha eddig azt hitted, hogy nagy sándor történelem, hát nem, papagáj - és ennek az állatnak kedvenc szokása volt, hogy először is beszélni azt nem, de megtanulta a macskáktól a nyávogást, a kutyáktól a morgást, az ajtótól meg a nyikorgást, és ebbéli műveltségét minden reggel fél hétkor elkezdte fitogtatni; ne tudd meg milyen érzés úgy próbálni tovább aludni, hogy közben elviselhetetlen éles hangon nyávog, morog, siránkozik, nyikorog, dorombol valami a falon túlról; és gondolom, e hangok között néha kiadott valami papagáj nyelvű jelentést is arról, hogy mennyire szar az élet, amit szegény elég jól ismert, lévén hogy egyedül volt, és ebben a családban szerintem ő bírta legtovább ép ésszel, de ő is feladta egy idő után (akkor kezdett el nyávogni), és eme kétségbeesett hangokat meghallhatta a rozella, aki egyet is érthetett vele, hiszen egész éjszaka esett; az ajtót meg hajnalban résnyire kinyitottam, hogy ne ázzanak szegény macskák, a hülye burkus (ő az egyik kutya, ha nem tudnád követni) meg belökte, és ezt a pillanatot választhatta újdonsült vendégünk arra, hogy meglátogasson minket; mindenesetre elég bátor tett egy papagájtól, hogy három macska, két kutya, két ember, és egy papagáj közé csak úgy berepüljön.

aztán eljött a győző, a kedvenc madárbuzi ismerősünk, és némi hadakozás árán egy hálóval'befogta', és mit ad isten, neki pont egy rozella lánykája árválkodott egyedül, akit el is hozott magával, így befogása után egyből egy jó nő mellé került az úriember (merthogy győző ránézett és egyből mondta hogy ez fiú. most, hogy láttam milyen a lány, így már én is értem; a pasi díszesebb és egyenesebb a tartása - peckes -, a hölgy egy kicsit kisebb, kevésbé színes, és kecsesebb, alázatosabban tartja magát), ráadásul igazi férfiként, körülbelül két perccel az izgalmak után, neki is fogott udvarolni élete odarendelt párjának, felfújt tollal biztosan nagyon szépeket mondhatott papagájul, külön poén, hogy míg szabadon volt, összerepülte a fél lakást, a macskától való félelmében, most, így, rács mögött, asszonnyal az oldalán, csak megvető pillantásra méltatta a felé sompolygó kiscicákat, és még akkor se jött zavarba, amikor az egyik megpróbálta megmászni a kalitkát; a lánypapagáj alig észrevehetően közelebb húzódott lovagjához, és együtt nézték ahogy kikergetem a macskákat. azért érzed.