gesztenyefa

amikor leszállt a vonatról, és meglátta azt, akiről azt hitte, hogy ismeri, és miközben jobban megnézte, döbbent rá, hogy voltaképpen nem ismeri, sőt, most látja előszőr, közben, - mert elfordított fejével épp előre nem nézett - arccal nekiment annak az öreg gesztenyefa ágainak, amit jól ismert, ami mindig is ott állt az állomáson, ottfelejtetten és kérlelhetetlenül, mint valami szemrehányás, a folyton elmenők felé.

az ágak végigvágták a nyakát, föl egészen az arcáig, és a szeme előtt búcsúztak el tőle. a fájdalom gyengéden öntötte el, mint egy ölelés.

akkor, ott az állomáson, - míg az, akit nem ismert, és nem is ismert meg soha, nevetve nézte, ahogy arcáról folyik a vér-, pár dolgot megértett önmagáról.

hullámzó sziget

szex és lucia

azt hiszem, nem csak én vagyok az a (fér)fiú, akinek a főszereplő paz vega, az abszolult nőideálként lengedezhetne (hiányos öltözékben) a szobája falán, ha én speciel nem lennék túl öreg hozzá, hogy nőideálokat lengedeztessek (hiányos öltözékben) a szobám falára. akik a dolgokat erről az oldalról szeretnék megfogni (vagy ha mást nem legalább a képernyőt) azok az erős kezdés után fanyalogni fognak, mert bár a filmben majdnem minden (majdnem) testrészét láthatjuk majdnem minden (majdnem) szereplőnek, ez a film speciel pont nem (csak) a szexről szól. és nem is (csak) luciáról, inkább az őt szerető (író) íróról, és az embereket, sorsokat összekötő szenvedélyről (ez meg ugye messze nem csak a szex), betegségről, sorsról, szerelemről. itt van minden giccs, és minden közhely, felálló farok, hullámzó tenger, elhagyott világítótorony, sugárzó telihold, olcsó pornó, kegyetlen halál (a drog valahogy kimaradt). azonban a rendező, julio medem minden giccset és közhelyet mesterien festi fel (néha szó szerint) a vászonra, a telihold fénye nem csupán a meztelen testekre világít. a film tere megnő, szereplői életre kelnek (és nem csak amikor szeretkeznek), ahogy lorenzo (az író) írja, a néző meg megéli a történetet, egyszerre hatódunk meg, izgulunk fel, (azért van olyan, akinek pironkodtató első randifilm lenne, bár semmi öncélú kámaszútra-utánzásba nem megy bele a film, sőt a többi - pl. almodóvár - spanyol filmhez képest kimondottan szolidnak mondható) egyszerre látunk tündérmesét, és lepedőkbe burkolt valóságot. lorenzó csapnivaló író, a történetei legalábbis elég suták, és sajnos a film is (talán épp ezért) követhetlenül szétesik a végére, minden mindennel egybefolyik, a végét se értjük úgy igazán, de mit számít, ha ez egy olyan mese, ahol csak bele a gödörbe, és a közepétől kezdhetjük újból... és ahogy ezt elmesélik nekünk, azért minden megéri; lucia maga mondja, hogy szereti azokat, akik tudnak mesélni - medem forgatókönyve (akárcsak lorenzo könyve) hemzseg a közhelyektől, a giccstől és követhetetlen bonyodalommá alakul, viszont gyönyörű, ahogy ezt elmondja. alberto iglesias zenéje átszövi a filmet, és mint mindig, most is szívbemarkoló, de végig a giccs innenső oldalán marad, a színészek arcán ragyog a nap, luciát alakító paz vega meg egyenesen beragyogja a filmet, miközben a rendező gyengéd kameramozgással, (végig olyan lágy, mint a napfény) mesteri váltásokkal, túlexponált, túlfűtött képekkel, szelíd utalásokkal és nagyszerű szimbólumokkal (lúcia - a fény, lorenzo a nap neve, lúna a hold) dolgozik, álomszerű lesz az egész, érzéki (számomra az egyik legizgatóbb jelenet amit vásznon láttam, lucia és lorenzo bekött szemű kalandjai a kanapén, pedig elég elcsépelt közhely ez a szembekötősdi) és érezhető. mint az a kamasz álom, ahol az ember az élete nőjével szeretkezik vadul a holdsütötte tengerparton. a fene se akarja megérteni, inkább megélni ha lehet, mégegyszer.

10/8

hórágó

hó hatalma

ezer éve láttam, most újra, mert elolvastam a könyvet, és nekem az egyik legjobb olvasmányom volt hosszú idők óta, és nem csak görland (pedig ott nincs is annyi lány) miatt. ahogy lenni szokott, a filmben pont a lényeg hiányzik, ami hoeg könyvét zseniálissá teszi, vagyis smilla fejtegetése az emberekről, a hidegről a szerelemről, és a hóról; az okos filozófia és társadalomkritika, fanyar humorral és derengő dán hangulattal tálalva. ezeket mind elveszítjük nézőként, az egyébként nagyszerű színészekért cserébe, egy nyers, egyszerűen követhető, butított thrillert kapunk, kötelező logikai bukkanókkal, és szupermanra hajazó befejezéssel. az egyetlen pozitívum, amit el tudok mondani, a casting, majdnem mindegyik szereplő tökéletesen beleillene a könyvbe, julia ormond nagyszerű a szexis, magányos belevaló nő szerepében, gabriel byrne tőle elvárhatóan misztikus, ahogy kell, csak épp az egésznek nincsen semmi értelme, és abból a bizonyos görlandból is csak a végén kapunk filmre elegendő mennyiséget, (lányok nélkül) de akkor már inkább a könyv, ott hosszú oldalakon keresztül hull a sorok között a hó.

hoeg könyvét melegen tudom ajánlani mindenkinek, főleg hidegben, a film meg előtte, vagy utána jó, mert nem lő le semmilyen poént, és a könyv után jobb érzés dühöngeni rajta; olyasmi, mintha az ember belakmározik egy friss mangóból (hogy jön az görlandra?), utána meg megenne egy mangó izű rágót. érted. végülis.

10/5

a buszok, amikre nem szálunk fel

fejjel a falnak

többszörös előítélettel kezdtem, német filmeket valahogy nagyon nem, főleg egy olyan német kvázi művészfilmet, amiben pornószínésznő játssza a főszerepet; nem a pornószínészek színészi képességeivel szemben vagyok(voltam) előítéletes, hanem azzal, ha egy filmet ilyenfajta botrányok kísérik; ilyenkor gyakran előfordul hogy maga az alkotás úgy válik 'kúltá' hogy bármi más oka lenne rá, szereplői magánéletén kívül, vagy mint a ken park esetében, amikor is öncélú, botránykodó vászonszexé avanzsál. a film végére azonban folyamatosan inaritu korcs szerelmek-je járt az eszemben, ami bőven jó asszociáció, főleg, hogy a korcs szerelmek az utóbbi idők egyik legjobb filmje számomra. és ez a másik.

a gátlástalan, szemérmetlen sodrás, nagyon jól elhelyezett súlypontképek, a színészek profin amatőr alakításai - ezalatt az átlagemberséget értem, mintha mindenki önmagát alakítaná - mind a korcs szerelmeket idézik, mint ahogy a hangsúlyos filmzene; ami ebben az esetben is eszméletlen. ott spanyol szagok, ízek és hangok terjengtek, itt török, itt is, mint ott, szociális helyzetek, és függővé vált, korcs szerelmek kilátástalansága felé sodródunk, hol zúgva, fejt kapkodva, hol meg-megtorpanva, az elkerülhetetlen végkifejlet felé, amiben még így is, sőt épp ettől, akkora a csavar, hogy az ember nem is tudja hogy a fejéhez kapjon, vagy a zsebkendőjéhez.

a karakterek pillanatok alatt beélik a vásznat, sőt, néha mintha le is jönnének onnan; a férfi, akinek nincs kedve élni, a nő, akinek van kedve élni, és a kettőjük találkozásától gellert kapott többiek sosem lesznek közömbösek, nagyon jó árnyalatai az emberi típusoknak. az életnek és a szerelemnek ez az az oldala, amit érthetetlenül, talán undorral, vagy unatkozva, esetleg érdektelenül fogadja ha elé teszik az, aki nem ismerte még meg. aki viszont onnan jön, vagy afelé tart, annak olyan egy ilyen film, mint valami hazaérkezés. 'dilara' alakítását külön kiemelném, nekem nagyon érezhető volt, főleg az a rendezői bravúr, hogy mindössze kétszer látjuk férfivel, és mindkét esetben az erotika földjén járunk, mérföldekre a pornótól. egy zenekar által 'fejezetekre' osztott, történetmesélős, hangulatfeloldós ötlet meg - szerintem - egyenesen zseniális. órákkal a film vége után, még most is nézem a filmet; - erre nem sok film képes, sok filmet már akkor se nézek, amikor még megy - ezek után, szerintem kötelező.

10/9,6

könnyesre havazott szemek

a forrás

david lynch jutott eszembe többször, de sajnos inkább csak afféle imaként, hogy de jó lenne, ha ő csinálta volna; ámbár a vizuális világa kiemelkedő (mint a többi arrofsky filmnek) a dinamikája nagyon hiányzik; ráadásul a történet vonalvezetése is túlművészkedett (tessék megnézni a többsíkú történetvezetést ahogy pl inárritu csinálja). ami arrofskyban jó, az itt is nagyon jó; hihetetlen képek, nagyon jól bánik a fénnyel, és a váltásokban mester; olyan szintű csemegéket, mint ahogy a fakéreg meg a bőr váltja egymást, utoljára kitano bábokjában láttam. a lynch asszociáció meg azért jogos, mert lynchnél lehet érezni így, mint itt, hogy a rendező mennyire bízik a vizuális hatásokban; nem érzelmileg, hanem vizuálisan döbbent meg, vezet rá, teremt hangulatot; csak míg lynchnél ez általában valamiféle kikacsintással van leöntve, vagy parodisztikus humorral, cinizmussal, addig ez itt teljesen hiányzott.

a néző gyönyörű képeskönyvet lát, aminek csillogó lapjai tartalom hiányában unalmassá, erőltetetté, fárasztóvá válnak. pedig pont a mondanivalóval akar nagyon nagyot mondani a film, maláj kultúra orvostudománnyal, csillagászattal vegyítve, és persze mindezt az örök életért, azt meg a szerelemért, közben tanulunk az elengedni tudásról, a haláról és az emlékek viszonyáról, ésatöbbi. ezekből azonban csak túl nagyra fújt szappanbuborékok lesznek, amik mindenféle színben pompázva szétpukkadnak a vásznon. mindenesetre elvileg az ilyen filmekért lenne érdemes egy filmet megnézni, és nem elolvasni; a képi világa valószínűleg ránk fog ragadni, még akkor is, ha legtöbbször arrofsky az animált giccs, és az ezoterikus magazinok misztikus illusztrációiba vált át, és ilyenkor a néző inkább kínosan pislog, mint ámuldozik.

a főszereplőkkel nincs különösebb baj, mindenkin látszik, hogy igyekeznek komolyan venni azt hogy most valami nagyon fontosat mutatnak meg a vásznon, hugh jackman könnyesre állított boci szemei kötelező minden színészpalántának, a 'hogyan kell szomorúan nézni tananyagnál', rachel weis is kellemesen titokzatos, és légies, ahogy egy ilyen látomás nőnek lennie illik, a doktorok nagyon doktorok, a barátok nagyon barátok, a maják nagyon majálok, mit akarhatnánk még.

kár érte; ettől függetlenül ha az ember nem mint tartalmas filmet, hanem mint majd kétórás videoklipet nézi meg, akkor mindenképpen jól jár; epikus, bódító, mindenhol jelenlévő zenét kap cserébe (arrofsky legjobb pillanatai pont azok, amiknek nem sok köze van a történethez, csak töltelék jelenetek, pl amikor zene nélkül megy a főhős ki a kórházból, és csak a lépteit halljuk; ezerszer alkalmazott közhely a film világában, de itt csillagos ötös a megoldás), - amiben nekem nem clint mansell a kronos quartetbe karolva furcsa, ez természetes egy arrofsky filmnél, hanem a mogwai szereplése, mert nem nagyon hallottam ki a zenéből a jelenlétüket (pedig elvileg övék az elektronika) - és ehhez képest a történet is egészen kellemes (pont egy videoklipbe való). kár arrofskyért, nagyon tehetséges rendező, de itt egyértelműen túl nőtt saját magán, legközelebb remélem csak embereket, emberi kis dolgokat fog mutatni, és nem vágja a fejszéjét ekkora (élet) fába.

10/6

nem írni

nem írni kellene, nem, írni megint nem szabad. nem vezet sehova. annyira soha nem fogsz tudni írni, hogy érjen is valamit. de mégis. írni; az írásban az a jó, hogy még jó is lehetsz benne büntetlenül.

az állomás, az állomás sosem változik. ezek is csak szavak. nem írni kellene. menni. még mindig, ha megáll a vonat azon az állomáson, automatikus mozdulatokkal lép az ablakoz, és keres valakit. már nem tudatos. automatikus. zenét hallgat, olvas, alszik, de amikor a vonat megérkezik, gépiesen kikapcsol mindent, letesz, felébred, és húzza le az ablakot. nem gondolkozik. nem érez. tudja kit keres. akit keres nincs itt. de itt volt. egyszer. régen. ezek is csak szavak. talán most itt lesz. majdnem öt percig áll a vonat. nem gondolkozik, nem érez. már nem gondol bele. nem látja minden emberben, nem mereng a múlton, mit, hogyan kéne máshogy. már gondolatban se száll le a vonatról, végigmenve az állomás mellett, fel az úton, a dombon, az óvodánál, be a kapun. és mit mondana? kinek? azok is csak szavak.

persze romok vannak mindenhol. hiába sírsz; hiába nő újra a fű; aztán utána úgyis kiszárad. a legszomorúbbak azoknak a dolgoknak a romjai, amik elmúltak anélkül, hogy lettek volna. ágyban alszik, kávét iszik, és nézi ahogy múlnak a napok. romok vannak mindenhol. ágyban alszik, kávét iszik. nem beszél, de nem is hallgat; nem gyűlöl, nem dühös, nem is szenved. csak nem szeret. a kínok kínos kínja ez.

ez a szöveg (ez milyen szöveg) nyomokban jónás, somlyó, tagore, babits és stb szövegeket (azok milyen szövegek!) tartalmazhat.

mese az esőről

az asztalon a kávéfőző fémtestén két függőleges tompa fénycsík a délután. a félig elhúzott függönyön át a szemközti sárga falat szürkére satírozza a sűrű, vékony eső. az erkélyen hajnalka kúszik felfelé a ferdén kifeszített zsinegeken. az egyik előbbre tart, a másik hátrább. mint az angol parkban rég a regetta vízsugárral hajtott csónakjai. de a végük úgy válik el a zsinegtől, levéltelenül, kicsit visszahajolva, mint a kígyó feje, szinte hallani csöndes sziszegésüket. esik. esik idebent is, ha nem is leszünk tőle nedvesek. a színe, a súlya belénk ivódik, mintha tapinthatatlanul is mindent víz itatna át. a levegőt. a lassan mélyülő homályt. a zongora halk hangjait, melyek olyan nyirkosan billennek, mintha tele volnának vízzel. esik.

mennyiszer mondtam már, hogy szeretem szobából bámulni a lassú esőt. vajon menthetetlenül mindig csak azt tudom szeretni, ami éppen távol van? mindenről csak hinni tudom, hogy szeretem?

nagy, megnyíló egekre vágyom, az esőtől megszabadult este nagy vörös fényeivel. s arra, hogy legalább egy pillanatra ne kelljen látnom az asztalon álló kávézőző fémtestének egyre fakóbb csillogásán,

hogy múlik az idő.