felébredek

álmomban fákat látok. beszélnek a fák, mondanak mindent, én ott állok vagy fekszek alattuk, és nem értem, pedig tudom hogy fontos amit mondanak. emlékszem hogy egyszer azt mondta egy öreg bácsi, hogy mindent, amit tudni érdemes, már tudják a fák. muszáj megértenem, kérdezgetem őket, felmászok rájuk, átölelem a törzsüket, és tudom hogy válaszolnak, vissza ölelnek, mondják amit akarnak, de nem értem. aztán rájövök, nem tudom hogyan, hogy a fák a hallottaim. az összes fa valaki, ott a zoli, a nagybátyám, a réka, a korodinéni, akire felmásztam, az a totya. basszus, kiakadok, értem már, de beszélnem kell velük, muszáj, milu, mondj valamit, rázom az águkat, de semmi. és az egyik fa anyám, nem tudom honnan tudom, de az anyám. fáj, de nem fáj annyira, csak nem értem. érzem hogy az is mondani akar valamit, az ágai fognak, ki akarok szabadulni, az egyik ág eltörik, érzem hogy nagyon fáj neki, neharagudj, nem akartam, de akkor már az összes fa jön ellenem, lendül az águk, bántottam az egyiket közülük, nem szabadott volna, tudom, egy ág fejbe ver, felébredek.

álmomban utazunk, te jössz, anyád csomagolt kaját, apád ruhát, nem tudom honnan tudom, és megyünk, fáradt vagy, nem merek hozzád szólni, ott ülsz előttem, olvasni próbálok, nem izgulok, nekem mindegy hova megyünk, tudom hogy neked is, odakint rohan a táj, már jártam itt, és hogy annyira nem jó hely, sőt, nem itt kéne leszállni, azt hiszem mondanám is, de morcos vagy, rám nézel olyan megsemmisítően, és leszállsz, megyek veled, persze, mi mást tehetnék, a csomagot fent hagytad, vissza ugrok érte, te már leszálltál, a vonat elindult, leugrok menet közben, elesem, mire felállok, nem látlak sehol, üres a pályaudvar, a csomag itt van mellettem, rohadt fontos hogy oda adjam neked, pulóver van benne, hideg lesz, tudom, mert már jártam itt, itt mindig rohadt hideg van, hol vagy, már fázom, akkor te mennyire fázhatsz, végigfutok előre, de közben nem tudom hogy nem e a másik irányba mentél e, megyek arra is, félek hogy elbaszom, nem vagy sehol, elkezdek kiabálni, felébredek.

álmomban valami távoli játszóteret néznek, ahova nem jutok be. és nagyon igyekszem, hogy bejussak, kiabálok, magyarázkodom és sírok, hangosan, de nem. nem azért, mert nem engedik, hogy velük játsszak, hanem mert nem hallják a hangom. nagyon fáj. nagyon kéne egy kis játék. egy kis rivotril. nem tudok beszélni. valami katonákkal játszanak. nekem is van olyan katonám, itt van a kezemben. szeretnék velük játszani, rohadt jó katonám van, lehet mozgatni a karját, meg a lábát, mutogatom, oda adom nekik, csak engedjenek be. de nem, nem néznek rám, pedig tudom hogy beengednének, nincs velem semmi baj. körbe van kerítve a játszótér, hülye kapu van rajta, de csak belülről nyílik. aztán hogy észrevegyenek, elkezdek átdobálni kavicsokat a kerítésen, de észre se veszik, ők is valami ilyet játszanak, azt hiszik hogy a másik dobta. akkor kiakadok, átdobom a katonámat is a kerítésen, az egyik megtalálja, körülnéz, de nem vesz észre, és elkezd vele játszani. fáradt vagyok, nekem már mindegy, nem érdekel, elmegyek a kerítéstől, felébredek.

álmomban az ablakomon akarsz bejönni, gyorsan engedjelek be, anyám miatt nem jöttél az ajtón, sáros vagy, csak az ágyamra tudsz lelépni az ablakból, sáros lesz az ágy, szégyelled magad, ne haragudjak, nem haragszom, csinálok neked kávét, hálás vagy, kijössz utánam a konyhába, átölelsz, elkezded harapdálni a fülem, összerezzenek, kiöntöm a kávét, rám ömlik, mondod hogy így se rossz, elkezded lenyalni a kávét rólam, végem van, merev vagyok mint az állat, de nem tudom lerakni a kezemből a cukros dobozt, félek hogy felébrednek anyámék, te kérsz egy kis cukrot hozzá, belenyúlsz újjal a cukros dobozba, a cukrot is elkened rajtam, én teljesen kész vagyok, nem merek még nyögni se, szeretkezni akarok veled, de nem hagysz megmozdulni, viszont a maradék kávét is oda öntöd, és a cukros kezeddel kezdesz simogatni ott, érzem a kristályokat, olyan mint a smirgli, egy kicsit talán fáj is, de elmegyek, nem tudom hogy, csak tudom hogy elmegyek, és még mindig nem ejtettem ki a kezemből semmit, te simogatsz, mondod hogy ügyes vagyok hogy nem ejtettem le, és menjünk fürdeni, meg köszönöd a kávét, jól esett, nem tudom miért, de viszem az ágyneműt is a zuhany alá, becsomagollak vele, nevetsz, tök jó fürdőszobánk van valahogy, nem olyan mint most, beszappanozlak, és elkezdem mosni a lábujjaid közét, azt mondod hogy még soha senki nem mosta meg a lábujjad közét, nevetek, hogy ahhoz képest egész tiszta, az ágyneműt közösen kezdjük mosni, teszek a tenyeredbe mosóport, mondod hogy szúr, mondom hogy akkor képzeld el, hogy milyen volt a cukor, nevetsz, viccelődök hogy milyen szép mosónő vagy, pont a mellednél van a folt, elkezdem dörzsölni, nevetsz, azt mondod hogy én csapnivaló mosó bácsi lennék, nevetek, mondom hogy csak az a lényeg, hogy tiszta legyen, a tisztaság a lényeg, te elkezdesz sírni, hogy soha semmit nem lehet tisztára mosni igazán, nem értem mivel bántottalak meg, ott álsz a lepedőbe burkolva, zuhog rád a víz, dehát tiszta a lepedő, mondom, nem, most már ordítasz, nem, nézzem meg, ez soha nem lesz tisza, és tényleg, véres, nem értem, úristen, mi történt, nyúlok feléd, de felébredek.

álmomban kiskutyák születnek. apám meg fogja ölni őket, tudom. el akarom vinni őket, ezért berakom a táskámba a kiskutyákat, hogy ne vegye észre őket. tele van a táskám kiskutyákkal, nyöszörögnek. kifutok velük az utcára, nem tudom hova vigyem őket, stoppolni kezdek. lerakom a táskát az út szélére, kirakom a kezemet. egy csomó autó jön, de nem vesznek fel, viszont a kiskutyák kiszöknek. elkezdenek bandukolni az autók alá, az egyiket egyből el is üti egy autó, elkezdek üvölteni, de késő, basszus, látom ahogy ugrik a kerék a test miatt. a többi is kimegy, mind ott van az úton. megpróbálom megállítani az autókat, de csak dudálnak, kikerülnek, és mennek tovább. elütik a másik kiskutyát is, meg a harmadikat is. én már sírok. még mindig mind a két oldalról egy csomó autó jön, megpróbálom összeszedni őket, de mire odaérek, megint elütnek egyet. dudálnak, kurvaanyáznak hogy mi a szart keresek az út közepén, már zokogok, egyik elkezd szidni, hogy nem tudok máshol sírni, csak az út közepén? megint elütnek egy kiskutyát, sehogy nem tudom össze szedni őket. az egyiket megfogom végre, de kiugrik a kezemből, elütik, meghal ő is. tele van a beton kiskutya tetemekkel. az egyik kiskutya még él, sír, tudom hogy mindjárt meghal. nem akartam, apám sokkal kíméletesebben ölte volna meg őket, az egyik autó majdnem elüt, nem érdekel, sírok, a másik előttem fékez le, megijedek, felébredek.

álmomban jössz haza, üveg ajtónk van, a fene tudja miért, tudom hogy együtt lakunk, és olyan üveg ajtaja van a házunknak, mint a plázáknak, messziről látlak ahogy jössz fel, szatyor van nálad, boldog vagy, olyan a hajad mint azon a fényképen, amit adtál, mondod hogy hoztál meglepetést, kinyitod a szatyrot, egy levitation lemez van benne, a more than ever people, sajnos megvan, fel is raktam neked a válogatásra, amit nem adtam oda, kérdezem hogy mióta hallgatsz te ilyen jó zenéket, oldalba vágsz, mondod hogy csak megláttad, aztán gondoltad hogy tetszeni fog, nagyon örülök neki, nem merem mondani hogy megvan, aztán mutatod hogy van még meglepetés, kész vannak a fényképek, neki fogunk nézni őket, valami vetítővel, a falra, de nem tudom besötétíteni a szobát rendesen, az üveg ajtó miatt, mondom hogy ki volt az a hülye aki kitalálta ezt a szart, nevetsz, hogy én akartam ennyire, nem értem, én biztos nem, elkezdesz veszekedni, hogy mindig ezt csinálom, az autóval is, minek kellett az a szar, nem értem, kinézek, ott van valami piros kocsi, még mindig buzi vagyok, viccelődök, erre elkezdesz nevetni te is, rohadt boldog vagyok, olyan természetes minden, elkezdjük a képeket nézni, a képen gyerekek vannak, az egyikre mutatsz, hogy milyen eleven, tudom hogy a miénk, kicsit sírok is a boldogságtól, nem merem megkérdezni hogy hívják, valahogy nem is fontos, a képen nyalókával hülyéskedik, mondom hogy tiszta anyja, erre nevetsz, hogy te a nyalókázást nem ilyen korán kezdted, én nem úgy gondoltam, mindig rosszra gondolsz, ezen kicsit összeveszünk, olyan szép ez a gyerek, gondolom, valahogy öregnek érzem magam, hírtelen rosszul is leszek, felébredek.

álmomban kurva sötét van, hülye hosszú folyosó. meleg van, meg gőz, nem tudom merre kell menni. felhívom a barnát, egy régi barátom, két éve nem láttam, de őt hívom fel, azt hiszem hozzá megyek. kérdezi hol vagyok, mondom hogy nem tudom, sötét van, nem látok semmit, biztos hogy jó helyen vagyok? mondja hogy nem hiszi, majd visszahív. várok, nem nagyon tudok várni, megyek előre, nézem hol az istenben lehetek, nem félek, érdekel hol vagyok. valami fényt is találok, elindulok afelé, hívom a barnát, hogy megvan a kijárat, mondja hogy jó mert valahol nagyon szar helyen lehetek, szerinte lent vagyok az alagsorban. megyek a fény felé, de megbotlok a kijárat előtt, bele esek valami szarba, zuhanok egy csomót, nem fáj semmim, de tudom hogy vérzek. megint hívom a barnát, hogy gáz van, hozzon segítséget. hülye buzi vagyok, nem tudok vigyázni magamra, megpróbál megtalálni. ülök a sötétben, és érzem hogy vérzik az arcom. annyi seb volt már azon a kurva arcomon, egyel több, még röhögök is. megjönnek. felhúznak, kérdezik jól vagyok e, mondom hogy igen. a barnát régen láttam, de megváltozott. mondom is neki, erre nem válaszol, de látom az arcán hogy valami nem stimmel. a másik két emberen is látom hogy valami nem stimmel. megkérdezem hogy mi van, mondják hogy majd megtudom. kezdek megijedni. megyünk a barnáékhoz, az anyja is fura, kurva kedves, kérdezi mi történt, a kisöccse is ott van, bezavarják, de látom hogy titokban néz. bemegyek a fürdőszobába, hogy megnézzem magam, de nincs ott tükör. csak a helye. körbe megyek, de sehol nincs tükör. kérdezem hogy hova tűntek a tükrök, de nem mondanak semmit. kezdek megijedni, az ablaknál lehúzom a redőnyt, a tükörbe meglátom magam. az arcom fele le van szakadva, borzalmas. odajön a barna, mondja hogy úgyis mindig rondának tartottam magam, most legalább tényleg úgy van. elküldöm a kurva anyjába. jön az anyja is, az is próbál viccelni vele, hogy azt hallotta, író akarok lenni, az íróknak mindegy hogy nézek ki. megyek ki az utcára, látom hogy megfordulnak utánam az emberek. a lányok is. mindenki szán. ha az arcomhoz nyúlok, érzem a húst, undorító érzés. meg akarok halni, azt gondolom hogy felmegyek egy irodaházban a tetőre, és leugrok. a váci apeh épületében vagyok, nem tudom hogy kerülök oda. lejön a lift, de a liftes nő nem enged be. azt mondja azzal aki így néz ki, azzal nem mer felmenni. kiakadok elkezdem ütni, mindenki körénk gyűlik, borzongnak tőlem, jön valami rendőr, lever, félek, üvöltök, felébredek.

álmomban várlak a munkahelyed előtt, jössz, belekarolva valami fiúba, a fiúnak zöld haja van, azt mondod hogy miattad festette be ilyenre, hát nem aranyos, nem értem mi van, oda jössz, átkarolsz, szájon csókolsz durván és szenvedélyesen, velem jössz haza, vagy dolgod van, kérdezem, kérdezed hogy meg tudlak-e várni, mondom hogy persze, egy csomóan jönnek ki, bemutatsz nekik, mondasz neveket, nem tudom már miket, és mindenkit akit bemutatsz, megcsókolod, egy másikhoz odabújsz, mondod hogy majd akkor amit megbeszéltetek, az simán, majd úgy öltözöl, egy másiknak megigazítod a nadrágját, most már vége a műszaknak, és kacsintasz, egy harmadikkal elkezdesz csókolózni, én elfordulok, nem értem mi van, ott a p.is, azt hiszem, de csak hátulról látom, beszélget valakivel, kérdezem hogy ennyien vannak a munkahelyeden?, mondja hogy mit törődök én ezzel, azt csinálsz amit akarsz, de ha igazán szeretlek, akkor segítsek már neked majd holnap, mert költözöl hozzá, egy csomó cipőd van, a cipőket segítsek már átvinni, kezdek kiakadni, hátba vereget, hogy mi bajom van, én úgyis buzi vagyok, nem?, téged körbevesznek egy csomóan, valaki oda jön hozzám, hogy én honnan ismerlek, mondom hogy az nem számít, ő honnan ismer téged, mondja hogy zenekara van, talán énekelni fogsz benne, aztakurva, most már legalább húszan vannak, bemondják hangosbemondóba, nem tudom hogyan, de bemondják, hogy menned kell, megcsókolsz még valakit, meg egy másiknak a kezét fogod, meg ígérsz neki valamit, aztán jössz, iszonyatosan szép vagy, kalap van a fejeden, és mosolyogsz, ne haragudjak hogy ennyit kellett várnom, ja és képzeljem el, nagyon boldog vagy, megismertél egy fiút, ferenc, jövő héten lesz az esküvőtök, mondtam hogy tudok szerezni zenekart, az még áll, mondom hogy áll, elkezdek sírni, nevetsz, most mért sírsz mondod, egy férfi nem sír, mondom hogy hülyeség, erre elkezdesz még jobban nevetni, hogy honnan tudom, honnan tudok én valamit is egy férfiról, ez már fáj, megállok, te nevetsz, telefonálsz és elmész, én ott állok, oda jön egy koldus, kérdezi hogy mi van, összevesztem a barátnőmmel, nem a barátnőm mondom, pedig egész csinos, nevet, én már nyelni se tudok, fuldoklok, felébredek.

álmomban autóval megyek valamerre. jó autó, jó zene szól benne, valami dub. bólogatok is rá, meg megjegyzem hogy ez monoton lesz így hosszú távra. egy öreg ül hátul, mondja hogy óvatosabban. nem is csodálkozok rajta hogy ott van, jaj már megint egy hülye öreg, nem mindegy neki, csakazért is rátaposok a gázra, mondom, hogy az én koromban még érezni kell a zenét. hegyi út, odalent valami völgy, gőzölög a pára. mondom hogy milyen szép. az öreg nem szól semmit. valahonnan tudom hogy sietni kell, de csakazét se, megállok, gyönyörködök a tájban. kurva jó a zene, élvezem, ez talán a little by little a groove armadától, jejeje, nagyon szeretem. kérdezem a tatától hogy mit tud a zenéről? mondja hogy nem sokat. ezt a számot ismeri? kérdezem. igen mondja, groove armada. beszarok. nem is rossz az öreg. honnan a fenéből ismer maga ilyen zenéket? mondja hogy annak idején sokat hallgatott ilyet. annak idején, kezdek röhögni, kamuzik a tata, ez az album csak tavalyi. mondja hogy nem érdekli, csak menjünk már. nem tudom mért nem akarok sietni, pedig érzem hogy fontos lehet. elindulunk. szép az a völgy. lefordulok valami úton, tudom hogy a másik rövidebb, de látni akarom a völgyet. mondja az öreg hogy ne erre menjünk már, a másik rövidebb. a fenébe is, élvezze a tájat válaszolom. meg elkezdem kérdezgetni az életéről, ahogy szoktam, az elemembe vagyok, riportot csinálok. nem mond semmi érdekeset, tiszta átlagembernek gondolom. mondja hogy sok álma volt, sok nem sikerült, hálás azért ami sikerült végül is, és nagyon szeretne odaérni ahova most megyünk. hova is megyünk?, temetésre válaszolja. oda minek sietni, aki meghalt, annak már mindegy nem? poénkodok, de kezdem szarul érezni magamat. nem tetszik a zene se, bántja a fülemet, ez már túl elvont, tekergetem, de nem tudok váltani rajta, az öreg nevet, mi van nem szeretem jean michel jarre-t, de mondom, azon nőttem fel, de ez valami szar, azt válaszolja hogy minden megváltozik, elkezdek vele veszekedni, hogy ne magyarázzon nekem, ez nem jarre, ez ahhoz túl modern, de nem válaszol. valahogy megérkezünk. temető. elkéstünk mondja. egy temetésről nem lehet elkésni, válaszolom. az öreg kiszáll, kiszállok én is. alig vannak páran. odamegyek a ravatalazóhoz, de nem fekszik rajta senki. oda jön az öreg is, felmászik rá, lefekszik. elkezdek röhögni, mivan tata, magát temetik?, de nem válaszol. látom hogy meghalt. akkor nézem meg a nevet, n.m.. nem értem. elkezdek kegyetlenül félni. nézem az embereket, mindet ismerem. ott a nagyapám. a b.-vel beszélget. hogy milyen durva, hogy sehova se érek oda időben, és hogy mindig csak magammal foglakozok, még a temetésemet is lekéstem, a nagyapám mondja, hogy mindig ilyen voltam, már gyerekként is. ott a kicsi. valami csávóval. úristen. megyek oda hozzá, de nem is vesz észre. futok tovább ott a régi osztályfőnököm. a gy. r-el állnak, gyerekkori nagy szerelmem volt. nem nevelt meg eléggé, mondja, az osztályfőnök, az r. mintha sírna. ott az m. is. meg az anyja. menniük kell lassan, mondja az anyja, eddig vártak, de hát rám nem lehet számítani. m., m., ordítok. ő se hall. itt a szomszédom a d. bácsi is. meg a felesége. a x-ék is, v.vel. csupa régi ember. meg újak. t néni. f. k. b és a barátja. u is itt van és a lánya. már nem is nézek meg mindenkit, csak sírok nagyon. futok az öreghez, de már addigra rácsukják a koporsót. elindul a menet, próbálom kifeszíteni a koporsót, de nem sikerül, és nem is vesznek észre. futok az autóhoz, az sincs már meg. futok vissza, eltűnt a menet is, egyedül vagyok a temetőben. megint itt a pára, gőzölög minden, most már elviselhetetlenül félek. keresem a síromat, de nem találom, alig lehet valamit látni a párában, futok keresztről keresztre, de magamat nem találom, de minden nevet ismerek, jézusom, mi ez, azoknak is itt a nevük, akiket az előbb láttam, megbotlok, ordítok, elkezdek imádkozni, mindegy, fázom, felébredek.

hegedülő kínaiak

sin city

azt hiszem anno, marco póló emlékcuccaiban lehet róla olvasni, hogy a jó öreg marco teljesen kész van a kínaiak azon tulajdonságuktól, hogy képesek művészetet csinálni a brutalitásból. ott elmélkedik szépen, hogy a keresztény világ milyen jó, és hogy ez a fajta felfogás mennyire az ördögé. a sin city zseniális, ha a képi hatásokat nézzük. és közben nagy szemétség is. az ember ugyanis olyan fokú brutalitásban tocsog a moziban, amivel nem tud már mit kezdeni, pont a naturalista, és ennek ellenére művészi, kifinomult ábrázolás miatt, kénytelen úgy kezelni, mintha ez valóban valami teljesen oda illő dolog lenne. így aztán, amikor végignézi, - igaz hogy csak utalásfélképpen - azt, ahogy egy megcsonkított embert élve megesz egy farkas, ráadásul utána még több jeleneten keresztül is szembesül az áldozat meglehetősen nyugodt fejével, akkor azon már fel se háborodik, sőt a tudatalattija is megnyugszik az első sok hatására, és úgy jön ki a moziból, hogy ez tulajdonképpen rendben lévő dolog, és egyébként is, ez csak egy film, de milyen kibaszott jó képek voltak benne, hát ez nagyon 'cool'. itt jegyezném meg, hogy akkor éljen a média, mert ilyen hatással meg tudjuk etetni az emberekkel bármit, szénné lőtt hullák, értelmetlen áldozatok, agyonszúrt kurvák, vávává, zabáljuk emberek, ez nem a való világ, ilyen nincs, ez a sin city, hihi, megvettük a jegyet, sirály. én is filmet akarok csinálni az éhező indiaiakról, éljen a showbusines, végülis mindent lehet. ennek az írásomnak se füle se egyéb testrésze, hiába, engem is megcsonkítottak, az a durva, amitől tényleg megijedtem, hogy mindezek ellenére én is, ugyan úgy, mint az összes többi kedvezményeskuponosolcsóértvan megúgyiskúlaszomszédisláttaezértmegnézeménis emberke mellettem, szóval én is élveztem a sin cityit, megzabáltam szó nélkül a film végén lévő meglehetősen sablonos csattanót és alig mélyenszántó tanulságot, mi több, ha valaki mert volna belém kötni a filmről kifele jövet, forgóból lerúgtam volna, ilyenkor adok hálát istennek hogy anno nem kaptam szamurájkardot születésnapomra, hanem inkább egy hegedűt, így legfeljebb egy kicsit erősebben nyomom rá a vonót a húrra.

rajzfilmben az osztálytársam

belleville randevú

nagyon jó, olyan mint egy olyan álom, amivel nem tudsz mit kezdeni, de mégis benned marad, és nem tudod elfelejteni, milyen zenéje van már bakker, meg az a durva, hogy volt egy osztálytársam, ekte ugyan úgy nézett ki, mint a biciklis gyerek, de durván, ugyan az az álmatag tekintet, iszony izom lábak, és semmi derék, az se szólt, még ha kérdezték se, meg az öreglányok mekkora arcok már, szeretnék én is ilyen öregember lenni, és gránáttal halászni, salala, jó kis film az, viszont előtte az a hülye somlói galuska, az gáz, vagy én nem fogtam a fílinget, jó volt végre kamarást szerencsétlen szerepben látni, de szerencsétlenül volt szerencsétlen, és az nem jó, meg olyan mesterkélt hülyeségnek tűnt az egész, nemtudom mitől olyan nagy cucc az, tényleg azon gondolkoztam, hogy mihez adják a díjakat, milyen alapon, vagy ilyesmi, mert néha nagyon fura díjas cuccok jönnek ki, bár a bellevillenek a zenéjét spec aláírom, nna, szóval jó móka volt.

mese, csak egy kutyáról

eljött a kabátok ideje, nyakam köré tekeredett a sál. nappal még melegbe bújt az ősz, de éjszaka hidegen és könyörtelenül vadászott a kint maradottakra.

az utolsó előtti vonattal mentem haza. az utolsó előtti lehetőség arra, hogy meleg falak legyenek körülöttem, és zenét hallgathassak mielőtt elalszok. az utolsó előtti lehetőség az otthonomra. szeretem az utolsó előtti lehetőségeket. jóval nyugodtabbak mint az utolsók, és sokkal többet érnek, mint az elsők. az utolsó előtti megálló a miénk, és már csak én maradtam. egyedül szálltam le, fáztam és magányos voltam, és én ilyenkor szeretek magamnak hangosan magyarázni, mintha lenne velem valaki. 'baromi hideg van' mutattam rá az alapvető igazságra.

talán mert értette, és egyet értett velem, talán mert azt hitte neki mondom, vagy csak az emberi hang miatt, de kijött a fák közül. én persze nem láttam mi az, csak valami sötét folt és világító szem, ezért férfiasan sikítottam egy szelídet, meg félig elfeledett karate mozdulatokkal nyugtattam magam, ettől persze ő is megijedt, és vissza ugrott, amitől én meg persze még többet öregedtem.

a hartyáni szörny újra lecsap, gondoltam, de mért pont én? aztán megszólalt bennem a félművelt értelmiségi, és elmagyarázta, hogy sárkányok ilyenkor alszanak, szörnynek túl gyáva, medvék egész biztosan nincsenek szerény falunkban, - csak a kerok laci ha nem borotválkozik -, és kísértő kalauz se lehet, akkor épp volt jegyem. szóval nyugi. 'nyugi' mondtam megint félhangosan, csak úgy bizonyítékképpen.

vagy megint értette, vagy csak a hangsúly miatt, de szép lassan előjött, én se futottam el, így találkoztunk. egy kutya volt. isten tudja hány pettyes dalmata. 'néd má! ez egy wuff! szia pongó!' jópofásodtam. biztos lemaradt a filmről, vagy ő se volt vevő a humoromra, de csak morrant egyet, és mély szemekkel nézett rám.

én meg rá. felébredt bennem a kezdő szociológus. fiatal kutya, súlyos családi problémákkal. régen kint lehet, látszik rajta, hogy nem szokta meg, zavart és fázik. nyilván a gazdát keresi. aki nyilván vonattal ment el. nyilván a gazdi nem jön vissza. nyilván neki szüksége van a gazdira, ellenben a gazdinak nem igazán rá. most nem találja a helyét. nyilván. tiszta sor. 'ajaj wuff, ismerős helyzet...' vigasztaltam, hogy velem is van ez így, és néhány lányra gondoltam. de nem az én bajom, lettem kegyetlen, és elindultam hazafelé.

azonban jött ő is. 'kicsi a világ' közöltem, és nem törődtem vele. ahhoz hogy a már bátorkodott meleg falak közé érjek, négy sarkon kell befordulni, két utcán kell -félig- végig menni, és egy fő úton átvágni. jobb napokon lehet kerítést is mászni, az iskolánál, na nem az egy perc rövidítés miatt, csak úgy a sport kedvéért, de ehhez az utolsó előtti vonatoknál már túl fáradt vagyok. a második sarkon gyanút fogtam. jött mögöttem. 'egy utcában lakunk szörnyella wuff?' kérdeztem.

megálltam, megállt ő is. elindultam, és ő is elindult. ránéztem, ő meg rám. tiszta, csillogó szemei voltak. két fajta kutya szemet tudok megkülönböztetni, az okosat, meg a butát, illetve van az a hülye gyilkos nézésük, amikor harapni akarnak, de az most más tészta. ő nem akart harapni, és okosan csillogott a szeme. félt. én is féltem. ő se tőlem, én se tőle. ott álltunk egy kicsit, és féltünk együtt, de nem jött közelebb. kezdtem megérteni. csalódott. bennünk emberekben. bízott bennünk, és szeretett minket, legalábbis egyikünket biztosan. becsapták és bántották érte. és most nem tudja mi van. és keres. keresi azt ami elveszett. a meleget, a gazdit, az ételt, az érintést, mind azt, amit adtak neki kérés nélkül, és most nem adnak neki hiába kéri. fél tőlünk, de függ is tőlünk, és egyedül van.

hiszen így vagyok én is a nőkkel, ismertem fel, és máris barátot láttam benne. leültem az árok szélére. 'na gyere ide te fekete-fehér' ajánlkoztam. nem bízott bennem. csak remélt. egy lépés előre, kettő vissza. 'én nem harapok, nem én vagyok a wuff' bizonygattam neki. kettő előre, egy vissza. 'te tudod, nem erőszak' dőltem hanyatt, és néztem a csillagokat. itt sokkal több csillagot lehet látni, mint a városban, és ettől olyan intimnek, sajátnak érzem őket és imádom nézni. eltelt vagy öt perc, én épp könyékig benne voltam az orion ködben, amikor megnyalta a kezem. 'szia pajti' barátkoztam, és megsimogattam a fejét. aztán valahogy egymásba feledkeztünk. én nem tudom hogy van ez, de néha van ilyen, hogy nem történik sok minden, az idő mégis kikerül. én simogattam, ő hagyta, én néztem a csillagokat, ő meg körbeszagolta a dolgaimat, aztán már csak arra riadtam, hogy elmegy az utolsó vonat.

'bakker wuff, engem holnap hatkor felvernek' sopánkodtam, feltápászkodtam, és elindultam hazafelé. ő boldogan ugrott fel, és jött velem. 'nana, pongó, nana, túl szőrős vagy az ágyamhoz, nem férünk el benne' próbáltam utalni a helyzetre. erre elkezdte csóválni a farkát. meghatódtam. 'hát te ilyet is tudsz?' arra gondoltam, hogy vajon mikor csóválhatta, és kinek utoljára a farkát. közben elkezdtek ordítani a kerítés mögött rekedt ebek, gondolom a mamáját szidták, meg mindenféle brutalitást helyeztek kilátásba ha egyszer kijutnak onnan. 'ne egyétek meg' védtem meg, és elindultam. oda simult a lábamhoz, feje a térdem vonalában, úgy mentünk. na erre nem tudtam megtanítani soha az én kutyáimat, mondtam magamnak, és megvakartam a fülét. otthon két kutyánk van, az egyik koppány, apám ékes magyarságát bizonyítandó, aki egy félre sikerült fokszi tacskó keverék, és én nem vagyok oda érte, a másik meg a zsömle, anyám tényszerűségét bizonyítandó, mert tényleg zsemle színe van, ő egyébként viszonylag tiszta magyar vizsla.

már az utolsó előtti sarkon jártunk, amikor elkezdtem gondolkodni. 'ez így nem lesz jó wuff' beszélgettem vele. 'tudod, semmi bajom nincs veled, de tényleg, vagy ötször láttam azt az onehundredandone kiskutyás cuccot az unokatesóm miatt, és tök jók a foltjaid is, meg minden és olyan jól esik, hogy elkísértél, de sajnos már van két kutyánk, és már ők is majd éhen hallnak, így is, múltkor a koppány majdnem megette a tengerimalacunkat, és biztos hogy te nem ennéd meg a tengerimalacokat, látom rajtad hogy te nem olyan vagy, és tudom hogy nem ezt érdemled, meg ilyenek, de az istenit, nekem most haza kell mennem, és te nem jöhetsz velem, ne haragudj, áh...' megsimogattam, megpaskoltam a hátát, 'vigyázz a cicákra' poénkodtam, és befordultam a sarkon.

persze jött velem. ennek fele se tréfa, gondolhattam volna. pedig nem akartam semmi rosszat, biz isten. már megint a lányok jutottak eszembe, meg az, hogy ők se akartak nekem semmi rosszat, se én nekik, a végén mégis mindig ez volt, vagy én vagy ők, szenvedtünk mint a kutya. szegény kutya, néztem a wuffra, és szelíden megkértem hogy maradjon. kaptam megint egy farkcsóválást ajándékba. már nem hatott meg annyira. 'béla, az isten áldjon, jóéjszakát' magyaráztam, közben már az utolsó saroknál jártunk. szimatolt, lepisilte az oszlopot, láthatóan otthon érezte magát. közben már a mieink is megérezhették, vagy őt, vagy engem, vagy mindkettőnket, és elkezdtek süvölteni. azt nem szeretem, ha anyámék felébrednek, szóval kezdtem feldühödni. 'takarodj' szaladt ki a számon.

mindketten megdöbbentünk. én néztem őt, ő nézett engem, egyikünk se mozdult. én arra gondoltam, hogy lám lám, én se vagyok jobb senki fiánál, de még a gazdájánál se, meg arra, hogy szegény állat, legalább tőlem ne kapja ezt, hiszen én tudom hogy nem ezt érdemli, meg arra, hogy de hát mit is mondhatnék mást, ha egyszer nem érti meg, aztán arra hogy én se érteném meg az ő helyében, aztán meg hogy valahogy meg kellene értetni vele, hogy nem benne van a hiba, aztán arra, hogy én hogy gyűlöltem ezt, amikor azt mondták hogy nem bennem van a hiba, én jó vagyok, meg minden, de nem, de akkor miért nem, én is ezt tudtam csak kérdezni, mint ahogy gondolom ő is csak ezt tudná kérdezni, és akkor megértettem, hogy miért nem, azt is, hogy nekem miért nem, egy csomó miért nem-et megértettem abban a pillanatban, és majdnem elbőgtem magam.

pongó nem értette meg, csak nézett rám ferde fejjel és megpróbálkozott egy farkcsóválással. én meg azzal, hogy elkezdek rá haragudni, jobb esetben meg is gyűlölöm. 'hagyjál már békén, hát nem érted, van nekem elég bajom, ki vagy te, nem is ismerlek, wuff, kedves wuff, ez tévedés, én nem vagyok a gazdid, ne értsd félre, megsimogattalak, mert a hatalmamban állt, gondoltam örülni fogsz neki, de az már nem áll a hatalmamban, hogy meg is mentselek, értsd meg, fáradt vagyok, nincs benzin a hülye toyotába, nem vihetlek menhelyre, ha beengedlek, megesznek a koppányék, te meg a tengerimalacokat, nem, különben is fáradt vagyok, álmos, menj innen'. nem ment. látszott rajta, ahogy minden tudását össze szedve kér. aztán könyörög. leült elém, és adott egy pacsit. ki tudja ki tanította neki. már semmi más indoka nem maradt, hát ad egy pacsit. én férfiasan elbőgtem magam.

majd elindultam, nem néztem többet rá, kinyitottam a kapunkat, majd be is zártam, helyre kussoltattam a koppányékat, kinyitottam az ajtónkat, majd azt is bezártam, levetkőztem, és elkezdtem enni. rosszul éreztem magam, pedig semmi rosszat nem csináltam. félig kihűlt csirke combot ettem, és az jutott eszembe, hogy a dalmatának biztos sokkal jobban esne, mint nekem. nekem már egy kicsit se esett jól. ki akartam vinni neki. de aztán meg arra gondoltam, nagy tapasztaltan, hogy biztos félre értené. nem adhatok neki minden nap csirke combot, még etetni se etethetem, és tényleg nem lehetek a gazdája. de a csirke nem kellett, így oda adtam a koppányéknak, legalább addig se ugatnak. néztem ahogy eszi a két kutyám, és éreztem, hogy mennyire igazságtalan a világ.

nem mertem kinézni az ablakon, és nem tudom hogy álmodtam e, hogy nyüszítést hallok. de fáradt voltam, és elaludtam. másnap reggel hatkor apámék elmentek dolgozni. kinéztem utánuk, és láttam hogy ott volt. a szembe szomszéd előtt feküdt egy fa alatt. aztán kilenc óra körül hallottam ahogy elkergeti a szembe szomszéd. aztán dél körül is hallottam, ahogy üvöltözik vele a tagbaszakadt barabás bácsi, annak akkora hangja van mint egy templomi kórusnak. nem mentem sehova aznap mégsem, rosszul éreztem magam. kitakarítottam a szobát, megfürödtem, ruhát mostam, és azt magyaráztam magamnak, hogy ezért vagyok én ilyen elfuserált alak, mert egy kutyából is ilyen problémát csinálok. szard le mondtam magamnak. leszarom, válaszoltam magamnak. aztán a mosás lejárt, ki mentem teregetni, de valamiért mégis a hátsó ajtón mentem ki a kertbe, és óvatosan bujkáltam a körtefáink között. talán nem látott meg.

amikor anyámék haza jöttek, még ott volt. anyu mondta. apám állítólag bele is rúgott. az apám. aztán este volt még egy kis üvöltözés, szintén a szembe szomszéd, annak tudom hogy a felesége nagyon fél a kóbor kutyáktól, az ember meg a feleségétől, hallottam ahogy kergeti a sarokig. reggel kimentem a vonathoz, nem néztem körül, de nem is láttam, este meg egy korai vonattal jöttem haza, és vadul beszélgettem az utolsó előtti sarokig valamelyik örökre ismeretlen ismerősömmel. éjszaka még, mintha ugattak volna a koppányék, de akkor már nem érdekelt, átfordultam a másik oldalamra. csak egy kutya, mondtam magamnak.

nem csak hidegzuhany

a legjobban mindenhonnan a zuhanyzókra emlékszem. ha hátra nézek, mindig a zuhanyzókból indul ki az emlékezetem. mintha azok az évek csak zuhanyzással teltek volna. furcsa. azt hiszem, ha majd a végén lepereg előttem az életem filmje, az enyém csak zuhanyzásból fog állni. egy nagy zuhanyzás, hol meleg, hol hideg víz, az élet már csak ilyen, hol leforráz, hol lefagysz tőle, aztán ott cidrizel egy szál semmibe. mintha egész életemben csak zuhanyoztam volna. mondjuk ha rajtam múlik, való igaz, csecsemőként beálltam volna a víz alá, és ki se jöttem volna, csak már négykézláb, meghalni, mert azt mégis csak úgy illik.

de nem így történt, az istenit neki, sőt, az az igazság, hogy otthon sokáig csak ülő kád volt, mert anyu csak abba bírt beleülni vagy mi, meg az mégis csak jobb neki, de én gyűlöltem, az első pillanattól kezdve. összegörnyedve lehetett csak bele ülni, én mindig úgy éreztem, minha wc-n lettem volna, ott ül ilyen hülyén az ember. ráadásul én folyton csak nőttem, a kád meg maradt a régi, mert a kádak már csak ilyenek. a végén már az volt, hogy állandóan fejbe térdeltem magamat, ha meg akartam mosni az övön aluli részeimet, ami elég hülye érzés, de tényleg. emiatt aztán rászoktam a zuhanyzásra, de az se volt felhőtlen enyhén szólva, mert a fürdőszobánk toldás volt, úgy rakták a ház mellé, látszott is rajta, ami igaz az igaz, és lejtett lefelé a teteje. ráadásul az isten tudja már ki tervezte, de az én problémáimra nem gondolt az illető, mert száznyolcvan valamennyi magas lehet a teteje az elején, és onnan csak lejt, ami pedig édes kevés ha az ember egy amúgy is magas ülőkádban fel akar állni zuhanyzás céljából. guggolnom kellett, de el lehet képzelni, elég kellemetlen asszociációi vannak az embernek, miközben guggolva zuhanyzik, nem egy leány állom. tudom, látszólag nem nagy dolog egy kád, de azért mégis, bele kellene gondolni, milyen fontos szerepe van az ember életében. kellene erre is egy közmondás, ha már az ágyra csináltak, másra is rá lehetne húzni, miszerint ki mint tölti meg kádját, úgy éli a napját, vagy mi. kicsit sántít, de hát nem az a lényeg.

a lényeg az, hogy rettenetesen utáltam otthon fürdeni, és akárhova mentem, mindig a fürdőszoba érdekelt a legjobban. mindig menekültem otthonról, és ahol tudtam, megfürödtem. a fazékéknél emlékszem, ott láttam először ilyen hülye alakú kádat, aminek az oldalán lévő gombot megnyomva zubogott a víz alulról. hú, hát az aztán a móka, el kell hinni, az aztán a móka, nekem olyan volt mint a mennyország, talán jobb is, a mennyországban biztos nincsenek ilyenek. ki se akartam jönni onnan, pofátlanság is volt rendesen, mert a szülei tartottak kerti partit, és a fazék meghívta a haverjait, de engem baromira nem érdekelt se a kerti parti, se a haverok, de még a szülei se, nálam azzal a káddal megállt a világ. aztán úgy alakult, hogy baromi sok kádban megfordultam a későbbiek folyamán, mert az élet az mindig így alakul valahogy. rájöttem arra is, hogy más kádjában fürödni nem jó dolog, bármennyire is szeretné az ember, mert az valahogy intim vagy mi. de tényleg, ha az ember belegondol, hogy a másik is ott meztelenkedik benne, ugyan úgy elnyújtózik, jóvan tudom, túl lehet élni, de én már csak ilyen vagyok, kiver a víz szó szerint, ha elképzelem hogy itt előttem más szőrös pasi kéjelgett. ha meg női kádban vagyok attól meg felizgulok. meg kell figyelni, egy kád, amiben egy nő fürdik rendszeresen, valahogy más. olyan illata van, meg úgy érződik rajta az a finomság, hú, hát igen. ha az ember egy nő után ül bele ugyan abba a kádba, az már szinte intim kapcsolat. ettől meg én legalábbis, általában zavarba jövök, vagy felizgulok. egyik se jó hosszú távon, főleg ha, hogy is mondjam nem akarok ’ajtóstól rohanni a házba’. szóval viselkedni kell, vagy mi, és pont ezért rászoktam a zuhanyzásra.

szerintem az isten egyik legjobb találmánya, bocsássa meg nekem, de hát tényleg így gondolom, a víz. rendkívül jó dolog, úgy vettem észre. a zuhanyzás meg főleg, elég jó volt azt így kitalálni, bár azt hiszem nem lehetett olyan nehéz, ha valaki látott már vízesést, vagy pláne zuhatagot, nincs új a nap alatt ugye ugye. aztán most már mondjuk az okosok ezt is megbolondították, meg kell az észnek állni, hogy mik vannak, hihetetlen, alulról, felűről, középről, zenét lehet hallgatni közbe, hát komolyan mondom, zenét, vízálló rádiót kapcsolgathat az ember, meg olyan is van, ami megmasszíroz, meg parfümöt nyom az arcba, hú, nagyon jó dolga van annak aki megteheti. nemrég voltam egy olyanba, amin műszerfal volt, de tényleg, ahogy mondom, műszerfal mint valami űrállomáson, lehetett kapcsolgatni, meg állítgatni a vízhőmérsékletet, aztán elnyomtam valamit, és tökön vágott a baromi erős sugarú negyven fok. az volt aztán a meglepetés, felűről vártam volna, erre nem tudtam felegyenesedni úgy eltalált, ott középen. nem jó a dolgokat nagyon túl bonyolítani, én azt mondom, elég lenne ha felűről lefele jönne a víz, mint rendesen, nem véletlenül lett így kitalálva ez a világ gondolom, de hát ez legyen a legnagyobb bajom.

szóval tényleg, a legjobban mindenhonnan a zuhanyzókra emlékszem. ha a nehéz pillanataimban nézegetem magamat a múltban, mert ez az egyik legkönnyebb dolog, amit lehet csinálni a nehéz pillanatokban, akkor mindig zuhanyzóban látom magam, csupaszon mint egy béka. a magabiztos pillanatokban, arccal a vízsugár felé mosom a terveim. vagy a boldog pillanataimban, amikor a seggem rázom, és a rózsát mikrofonnak nézve de-phazz számokat danolászok borzalmas hamisan. a magány is ott van a zuhany alatt mennyiszer, összegörnyedve zokogni a vízzel. komolyan mondom, zuhanyzás közben lehet a legmagányosabbnak lenni, én legalábbis így vagyok ezzel olyankor mindig baromságokon gondolkozok, és valahogy ha az ember meztelen, nehezebben csapja be magát, vagy mi, kiszolgáltatottnak érzem magam, bár ez lehet hogy azért van, mert nem vagyok valami izom pacsirta, az tény. meg aztán az milyen sebezhetővé teszi az embert hogy attól a két hülye piros meg kék cucctól függ a tisztasága, az például elég kellemetlen, ha elmegy a meleg víz, na ugye, aztán lehet visítozni. de van a zuhany alatt más is, hála istennek ilyenekre is vissza lehet emlékezni, amikor nem vagyok egyedül a zuhany alatt, hát igen, erre az egyik legjobb hely, olyan is volt, amikor legalább hárman voltunk, és abból csak én voltam egyedül fiú, de hát nem akarok itten felvágni, vagy mi.

meg valahogy a zuhanyzó az egyetlen biztos pont néha. menj akárhova, bármilyen barom helyre, bármilyen messzire, lehet idegen minden, ha van zuhanyzó, már nem vagy annyira elveszve. de tényleg. olyankor egy kicsit haza érkezel. jön rád a víz, mint otthon, a legjobb dolgok nem változnak, tartsák is meg ezt a jó szokásukat. az is jó móka, ha utazol a zuhany alatt. úgyse hallasz sok mindent, főleg ha a füledbe megy, meg nem is nagyon látsz, hát még ha a szemedbe megy, bár a szappannal vigyázni kell, de ezt úgyis tudja mindenki, a lényeg hogy közben mindenféle dolgokat el lehet képzelni bátran. ha messzi vagy, azt képzelheted hogy tök közel vagy, mondjuk otthon zuhanyzol, csak elzárod a csapot, azt máris mehetsz a saját ágyadba aludni, vagy fordítva, ha otthon vagy, és eleged van mindenből, képzelheted azt is, hogy egy paraguyai szálloda legjobb lakosztályában mosakodsz, vagy éppen az eszkimók meleg vízét használod el galád módon, a zuhany alatt nincs határ, komolyan mondom, ott bármit lehet.

nekem is össze folynak az ilyen dolgok, ha itten emlékezgetem. fura, hogy ezekre mennyire emlékszem. az oslói szálloda arany csapjára, brr de utáltam, alig mertem kinyitni. vagy zürichben, ahol fotocellás vagy mi volt a zuhanyzó, ha beálltál alá, elindult a víz, hogy nehogy meg kelljen mozdítanod a kezed. azt nem is értem, hogy a hátadat mér nem mossa meg valami automatika, bár valahol biztos van már ilyen is. vagy madarasban, ahol nagyüzemi zuhanyzó volt, libasorba állták az emberek, három megállóval, az elsőnél leöntenek hideg vízzel, aztán menned kell a másodikba, ott kapsz szappant, meg ott meleggel öntenek le, van húsz másodperced, aztán menni kell a harmadikba, ott megint hideg víz, és elveszik a szappant. teheránban meg nem lehetett elölről bemenni a zuhanyzóba, farral előre kellett behátrálni, emlékszem attól féltem hogy ezek az ember seggét akarják, és csak azért van ez a szabály, hogy már előre letisztázzák hogy mennyire vagy feszes bőr. és közben meg énekelnek, és ha meg akarod mosni magad, neked is velük kell énekelned, különben kizavarnak. thimbuban meg meg kell fagyni, olyan hideg van, azok meg hideg vízzel fürdenek, a szabad ég alatt, mert hogy az frissíti a szellemet, az agyukra ment a frissesség már szerintem. vagy a francia fürdőszobák, ahol borzalmas csempék vannak, az egész világon nincs még annyira elfuserált csempe állomány, mint a franciáknál, azt hiszem, bár ki tudja. röhej, ciklámen színű csempe, a cső vörös, a zuhanyrózsa meg zöld. imádják ezt, azok se normálisak. az abéchéi szállásunkat se fogom sose elfelejteni, ott meg bogarakkal kellett zuhanyozni, ráadásul vízálló bogarakkal, és a végén a bogarak lettek tiszták, nem te. az olaszok meg virágot visznek a fürdőszobába, milyen praktikus, ha nem a víztől fulladsz meg, akkor a petónia illattól. az erdélyi jános bácsitól voltam a legjobban elájulva, az öreg lassan bele pipázza magát a nyolcadik ixbe, olyan dohányszaga van, hogy füstmérgezést lehet kapni, ha az ember beleszagol mellette a levegőbe, én télen voltam náluk, és úgy éljek az öreg úgy fürdik, hogy kimegy egy szál alsógatyába a hóra, és bekeni magát, tornázik kettőt hármat, levakarja magáról a havat, bemegy, megolvad, megtörölközik, és megy aludni. azért jó olyan sok helyen járni, mert elmondhatod magadról, hogy megmostad a segged manchesteri szagos vízzel is, meg mert rájössz arra, hogy milyen baromi jó zuhanyzók vannak ahhoz képest itthon.

tehát örülni kell, amíg lehet mosdani, addig jó az élet, amíg van ahol tiszta vagy. nem is tudom hogy lehet kibírni anélkül, hogy hetente legalább egyszer tiszta ne legyen a lábujjad köze. tudom ez is kevés, naponta az igazi, de azért bele kell gondolni, nem mindenkinek megy ám az úgy, mint ahogy. sőt. ha meleg víz van, akkor panaszkodni se szabad nagyon hangosan, nehogy az is elmenjen. amilyen hülye az időjárás mostanság, sose lehessen tudni, mire jó a meleg víz. az is igaz, hogy sokan vannak, akiknek nem ez a gondjuk, ezt csak úgy mondom, nem irigykedek, vagy ilyenek, akiknek nem a melegvíz, azoknak az adóhivatal, hát ez már csak így van ugyebár. de szegény utca emberek, akik a padon laknak, elég szar lehet, bár egyszer azt mondta egy csöves, hogy azért nem fürdik már, mert a kosz melegít egy idő után, ebbe lehet valami. meg volt szerencsém a hetes végállomásánál lévő valamilyen higiéniai központhoz vagy mi, hát a használt zoknimban több a higiénia, de biztos máshogy nem lehet. na szóval csak azért mondom, hogy mekkora kincs az ott a lakásba, az a fürdőszoba, arra vigyázni kell, szerintem legalábbis.

nekem ha egyszer fürdőszobám lesz, az biztos hogy baromi jó kis fürdőszoba lesz, már ha rajtam múlik. olyat akarok, aminek napfény teteje van, mer az tök jó lehet, hogy ha az ember télen éjszaka zuhanyzik, a melegvíz alatt nézheti a csillagokat. meg azt még nem tudom hogy akarok e kádat, azt csak akkor hogy ha nem vagyok egyedül, de akkor már nagyot, legalább négyszemélyeset, hogy legyen hely hancúrozni, nem akarom itten részletezni úgyis lehet tudni mire gondolok. ha nagyon gazdag leszek, akkor medencém is lesz, az biztos, mert az milyen jó lehet már, ha az ember úszással kezd egy keddi napot. de nincsenek olyan nagy igényeim, én azt hiszem. ha szép nőm lesz, akkor olyan átlátszó zuhany ajtót is akarok, olyan visszafogottan átlátszót, ami alatt csak kirajzolódik, hú, az elég meleg tud lenni. remélem egyszer azt is megengedhetem majd magamnak, hogy a hangulatomnak megfelelő samponnal mosok hajat, szerintem unalmas minden nap ugyan azzal hajat mosni, nagy álmom, hogy mondjuk ha jó kedvem van, akkor narancsossal, ha hideg van, vagy ha nem vagyok hű de jól, akkor levendula, aztán lenne dinnyés is, azt csak úgy otthonra, ésatöbbi. addig viszont még sok víznek kell lefolynia, csak még azt nem tudom honnan, de majd úgyis lefolyik valahonnan, mert a víz az már csak ilyen, ez a dolga, mondom én, hogy az egyik legjobb dolog ezen a büdösnagyvilágon.

galambok

írnom kell. író akarok lenni. inkább meg akarok tanulni írni. hogy valahogy megfoghassam azt, amit soha nem kapok meg, az életet. hogy megtaláljam önmagamat, és önmagamba azt a másikat, aki soha nem lehetek. használni akarom az írást, rögzítésre. képeket. életeket. magamat, leszűrni a pillanataimat, hogy tényleg legyen valami értelme az életemnek.

hogyan írjam le? hogyan írjam le azt a pillanatot, ami valóban számít? hogy fessek képet, hogy csináljak örök fényképet betűkből? össze akadnak az ujjaim, érzem ahogy tehetetlenül ütögetem a billentyűket: nem sikerül. hogyan írjam le most azt a kisfiút -lehetett talán két éves- akit az előbb láttam? nem történt semmi nagy dolog. egy pillanat volt csak, megjött a vonatom, leszálltam, mentem előre, az orrom után, a sorsom után, a munkám után.

a kisfiú ott állt a nyugatinál, az egyes és a hármas vágány között valahol, és kergette a galambokat. azzal a részeg, dőlöngélős, táncos, kisgyerekes mozgással, ami olyan ártatlan, mint a valódi szerelem. hatalmas tágra nyílt szemmel rácsodálkozott a galambokra, majd döcögve elindult feléjük. meg akarta fogni őket. megfogni a galambokat. micsoda képtelen ötlet. már túl felnőtt vagyok hozzá; már csak néha morcosan össze ráncolom magam, hogy már megint itt vannak. ezek a qva galambok. engem nem zavarnak. néha, jobb pillanataimban révedve nézem őket, és az eget, mint egy lassított felvételen. szeretem ezeket a pillanatokat. és szeretem a galambokat is.

de megfogni a galambokat? ha vissza nyúlok, régen, talán ennyi idősen, ugyan így döcögve, görbe lábakkal, amit a táncosok annyira szeretnének utánozni a táncparketteken, és ami annyira csak a kisgyermekek sajátja, szóval talán én is, rémlik valami, meg akartam fogni a galambokat. ugyan így, össze zárt tenyérrel, amely kinyitva is pont akkora, hogy belefér minden ami számít, az álom, a valóság, és az élet. ugyan így talán, hatalmas szemekkel, rácsodálkozva arra a csodára, amit galambnak, madárnak, és repülésnek hívnak, kergettem boldogan.

de hogy írjam ezt le? hogy írjam le, hogy minden megmaradjon? hogy írjam le azt, hogy mért lett hirtelen mellékes minden más azon a pályaudvaron? hogy írjam le a kisfiú mozgását? hogy írjam le azt a pillanatnyi csodát, hogy írjam le minden részletét, az épp megérkező vonatot, a szürke kis rigókat, akik megvárták, amíg majdnem oda ért, és az utolsó pillanatban röppentek el előle, mintha játszanának vele? hogy írjam le, hogy tényleg játék volt? a galambok, a rigók, a pályaudvar, az épp megérkező vonat? a kisfiú nadrágját, azt a mozdulatot, ami a megiramodás után van, épp mielőtt fölbukna saját magában a kis láb, megáll, hajladozva, mint a fák, és tele van csodával? csodálkozik azon, hogy hogy hogy nem esett el, hogy hogy hogy megállt, hogy hol van, hogy miért van, és ott vannak a galambok is...

hogy írjam le, hogy mennyire fontos volt ez a pillanat? talán nekem, talán a kisfiúnak, talán mindenkinek. hogy írjam le, hogy mit éreztem akkor, hogy mit érzek most, hogy mért kell, muszáj, írnom, írni, az írásnak azzal a gyönyörűségével, amikor magától jönnek a szavak? hogy írjam le, hogy mitől leszek most boldog, legalább fél nap? hogy írjak le minden részletet? a kisfiú családját, amit csak nagy sokára, már írás közben vettem észre: az apjának nagy kalapja volt, pajesza, talpig feketében volt, és még a kisfiúnál is kisebb kisfiút tolt babakocsiban. az anyát, aki a padon ült, egy kisfiúnál nagyobb kisfiúval, és olyan erős, szent jelenség volt, mint a sokgyerekes anyák általában? és a valószínűleg nagymamát, aki olyan mosollyal nézte a madarakat kergető kis részeget, ami már majdnem egy kisfiú mosolya volt?

fénykép kellett volna. fekete fehér, lágy kontrasztú, olyan amilyen a kedvesnek van. fénykép, a kisfiúról, és a galambokról. de nincs nálam gép. toll van, amivel gyorsan leírtam az első mondatot. írnom kell. író akarok lenni. inkább meg akarok tanulni írni. hogy megfoghassam ezt a pillanatot. pedig nem történt semmi különös. a váci vonat épp megjött, a veresegyházi már bent volt, az esztergomi még nem ment ki. dolgozni mentek az emberek, szerelmek találkoztak, millió mozgás, indulás és megérkezés, akikért elindultak, akikhez elindultak, akik elindultak, és akik maradtak. egy pályaudvar átlagos pillanata.

de egy kisfiú épp abban a pillanatban kergette a galambokat. és egy másik, mögötte, akiről a kisfiú nem is tud, és nem is fog tudni soha, rájött hogy írnia kell.

jó úton

nyolcévesen egy márciusi napon, valahol magyarkút körül, beestem egy vízmosásba, és nem tudtam kijönni.

szerettem kirándulni, nagyon, szerettem egyedül is lenni, nagyon. kicsit kattant kiskölyök voltam, kócos kisördög slágeresen, és általában talpig szutykos. volt egy fekete kutyám, az isten nyugosztalja, többet tudott mint sok ember. vele csatangoltam állandóan. sokat féltem és sokat kérdeztem, és nagyon sok mindent nem értettem. felnéztem a nagyokra, bíztam a hősökben és az erősekben, ábrándoztam a képregényeken és szerettem a fákat. nem tudtam még hogy mit tudok, ezért azt hittem hogy egyszer majd mindent tudok, így sosem irigykedtem. tűzoltó akartam lenni, néha katona, de inkább vadakat terelő juhász. labdázni sosem tudtam, verekedni se nagyon, és megszoktam hogy senki nem játszik velem. csupa mese volt a világ, szerettem furulyázni, arany hajú lányokról álmodtam, akik énekeltek nekem, műmosolyú nénik borzolták a hajamat, és sokszor voltam hős, vagy királyfi, amikor egyedül játszottam a parkban.

anyu sosem tudott igazából vigyázni rám, és én meg égetni valóan rossz voltam, mindenre felmásztam, mindent összetörtem, és mindent felfedeztem. egyre messzebb mentem, először amennyit a kemping biciklim bírt, utána viszont rájöttem hogy a vonat jobb, mert nem izzadok meg, és akkoriban még nagyon könnyen lehetett bújócskázni a kalauzzal. így kerültem magyarkútra. sulival évenként egyszer kivonultunk, mindenféle hülye vetélkedőket megnyerni, nekem nagyon tetszett a hely, de persze a tanárok sose engedtek oda, ahova én akartam. ezért bosszúból egy naranccsal, 'lemegyek a parkba mum majd este jövök' expedíciót indítottam magyarkútra, egyszem harcostársam, vitéz buksi kutya kellemes társaságában.

aztán át akartam mászni egy vízmosáson, lefele nem volt nagy dolog, -seggen csúsztam-, viszont felfele nem ment, egyik oldalon sem. bezzeg a buksinak. fent lihegett, aztán visszajött, felkapaszkodott a másikoldalon, mintha megmutatná hogy nem olyan nehéz ez, aztán szolidalitásból lent lihegett velem egy darabig, majd, miután megállapította hogy tiszta hülye vagyok hogy itt akarok maradni, összegömbölyödött, és lefeküdt aludni.

nyolcéves voltam, vézna, szutykos és kócos, nem értettem semmihez. ellenben viszont mászni tudtam, legalábbis meglehetős tapasztalataim voltak e téren. a szokásos módszerrel, gyökerekben kapaszkodva fel is tudtam mászni a szélén, de a partja túl magas volt, én meg túl kicsi. ráadásul a karizmom is ápolásra szorult volna, pár másodpercig próbáltam felhúzni magam, aztán elszúrt tekegolyóként gurultam vissza a mélybe. a buksi olyan gúnyosan nézett rám, hogy legszívesebben felrúgtam volna, erre felkapaszkodott, és elment vadászni.

egyedül maradtam. mindig is egyedül voltam, de most először ez más értelmet nyert. hittem a tündérekben, sárkányokban, véletlenül éppen arra járó vadászokban, akik nagymamákat mentenek így nyilván engem is, manókban és törpékben, akik mindjárt megszólítanak, és az egyik kívánságom az lesz, hogy kimehessek innen, de nem jött senki. csak a buksi nézett félóránként rám, hogy mi van, aztán ment tovább belebolondulva a saját orrába. egy darabig kiabáltam is, de március volt, és fújt a szél, zúgtak a fák, és én csak még jobban megijedtem hogy milyen kicsi a hangom is. féltem, de kezdtem megérteni hogy igazán baj van, így a félelem átalakult dühé. akkor tört rám először az az érzés, hogy csak magamra számíthatok. szuperhős lettem, aki dagadó izmokkal mászik föl a százemeletes ház falán; de visszaestem. öreg vadásszá váltam, akinek a tenyerében van az erdő; de csak elszáradt ág maradt a kezemben. szegénylegény, medve, varázsló, mókus, mindent elképzeltem, mind megpróbált segíteni, de csak egy szegény, árva, és nagyon kicsi kisfiú maradt utánuk.

pedig még a megoldásra is rájöttem, az egyik fa ágát ha el tudnám kapni, fel lehetne rajta mászni. de legalább húsz centivel hosszabb kar kellett volna hozzá. és akkor, életemben először, megértettem hogy milyen kicsi vagyok. nagy akartam lenni. nem más, nem királyfi, medve, sárkány, varázsló, mókus, vagy vadász, én magam, csak nagyobb. leültem, és emlékszem azon álmodoztam, milyen jó lenne, ha én már nagy, felnőtt lennék, a kérdésekre válaszokkal, erővel, feleséggel, sok fontos dologgal, és nem utolsó sorban jóval hosszabb karral. a tíz évvel idősebb marci, ha most itt lenne, olyan egyszerűen segítene. csak tíz év, vagy tizenöt, és már minden jó lesz, csak annyit kell várni, ilyesmiket gondoltam és elaludtam.

hideg volt, és már baljósan sötét, amikor felébredtem. a kék kabátom volt rajtam, átlósan piros csíkkal. annyira koszos volt már a sok bukdácsolástól, hogy nem látszottak rajta a színek. a buksi hozzám bújt, és nyüszítve könyörgött hogy menjünk már el innen. tiszta kutyaszőr lettem tőle, és mintha más bajom nem lenne, levettem a kabátomat, és elkezdtem tisztogatni. ez lett a megoldás végül is: a kabátomat keresztbe feldobtam arra az ágra, és felkapaszkodtam, majdnem ketté hasadt, de kibírta a komoly harminc kilómat, utána sokáig nem is hagytam hogy kidobják ezt a kabátot, valami szuper ruhának hittem. anyu sokat öregedett azon a délutánon, és fel se fogtam, hogy én talán még többet.

azóta eltelt majdnem tizenöt év. megnőttem, jobb napjaimon borotválkozok, bár állítólag jól áll a körszakáll. tanultam, iskolán belül keveset, iskolán kívül annál többet. lassan kezdek megérteni dolgokat, egy ideig úsztam, egy ideig kajakoztam, megtanultam verekedni, és a karom is hosszabb lett. a mostani kabátom nagyon drága, alig várom az őszt hogy kivehessem a szekrényből, fekete, velúr, úgy nézek ki benne mint egy romantikus párizsi költő. a súlyomat viszont biztos nem bírná ki, főleg hogy vagyok már vagy hetven kiló. szerettem sokat, gyakran azt, akit nem szabadott volna, és bevallom nem lettem boldogabb, amikor elhittem érthetetlen dolgokat. sok mondatot kimondtam, mostanában sok mondatot elhallgattam, és egyre ritkábban beszélek az álmaimról. nem lett belőlem senki, most se tudom hogy mit tudok, de már azt tudom, hogy mit nem tudok. a buksim meghalt, évekkel ezelőtt, soha többet nem leszek olyan jóba kutyával, talán emberrel sem, bár barátok gyakran emelik fel az arcomat. sokat irigykedek, és pár éve félek a magánytól nagyon, kétségbeesetten veszem körbe magamat emberekkel, és mindig úgy érzem hogy meghalok, ha egyedül alszom.

tulajdonképpen megvan szinte minden. megtudtam pár dolgot a szerelemről, bele is haltam majdnem. megtudtam pár dolgot az életről, és csodálkozom hogy abba nem haltam még bele. írtam pár verset, megírtam néhány füzetet, néha nyertem, és rengetegszer veszítettem. annyi mindent szerettem volna, ruhát, utazást, pénzt, lakást, mosogatógépet, nőt, nőt, annyi nőt, szeretőt, testet, társat, zenét, megnyugvást, őt, mást, karosszéket, és tegnap negyed órát álmodoztam egy teaház teáit szagolgatva. az emlékalbumom őriz pár nagyon szép pillanatot. egy útlevelem betelt a sok pecséttől, és két hete van egy ajtó, amit magamra zárhatok. van pár hangszer, ami még szót fogad, és pár ember, aki még megmozgat. tudom hogy működik egy két dolog, benne voltam rengeteg mindenben és hálás vagyok, hogy pár dologból kimaradtam. majdnem megházasodtam, és párszor igazán elváltam. valamelyik nap elmagyarázta a lift szerelő, itt az irodában, hogy mi értelme van ennek a flexibilis rendszernek vagy minek, azóta még ebben a liftben is csak nosztalgiából félek, pedig borzalmas, ódivatú, és tele van tükörrel.

hanem azonban valami hiányzik. valami nem az igazi. ma jegyet vettem a pénztárnál, már teljes árú jár, most még diákom sincs, és úgy néztem ki a vonatablakon. semmi újat nem látok szinte, annyit járok vonattal, reggel be, este vissza. minden egyes fűszálat számba vettem azt hiszem ezen a vonalon, és elmegyek nap mint nap azok mellett, akik ott maradnak nap mint nap. nézem a fákat, és ők néznek engem. kirándultam sokat azóta magyarkúton is, voltam egyedül, és volt úgy, hogy azt hittem nem vagyok ott egyedül. az a vízmosás megvan még, és pár év késéssel vissza mentem megnézni a kis marcit, de nem találtam ott. és akkor döbbentem meg, hogy nem találom magamban sem. össze szorulok, és nyolcévesnél is kisebbnek érzem magam akkor, amikor rájövök arra, hogy sok kérdésére nem tudnák válaszolni. ha rádöbbenek arra, hogy én jobban félnék sokszor, mint ő. és bizony vannak kérdések, amiket én tennék fel neki. és kezdem megérteni azt, hogy pont ezek a legfontosabbak. azóta, így ma reggel is, keresem őt, amikor kinézek a vonat ablakon. szeretném, ha úgy tudnák még csodálkozni mint ő, szeretném ha néha ő beszélne helyettem. miden tudásomat oda adnám az ő tudásáért, a mesékért, a tiszta furulya szóért, és a telesírt zsebkendőkért. és ma, egy pillanatig úgy láttam a fákat, mintha ő nézte volna. ittam pár perce a kakaómat, és leittam magam, mint egy igazi kisgyerek. és most, amíg partedlit csináltam szalvétából, egy pillanatig, tényleg csak egy pillanatig, tudtam hogy jó úton járok. most így, huszonkét évesen.