nem egy kötéltáncosról

megőrjít ez a város, és nagyon egyedül lehet benne lenni; az ember biciklire ül, és körbe körbe megy az oktogonon, mintha ő lenne a magány körhintája. micsoda slágercím: a magány körhintája. nélküled drágám, tütütütü, defektes vagyok, türütütü, veled meg sajnos, dadadadam, közhelyes vagyok, damdadam, pritty, pretty, prütty.

azt meséled, hogy olvastál a parkban, és két fa között egy kötéltáncos gyakorolt. én kértem hogy mesélj, mert elmondtam neked hogy minden nap írni akarok valakiről, de úgy tűnik baromi nehéz azokról írni, akik közel állnak hozzám. nem is gondoltam volna - bár erről neked nem beszéltem - hogy most fogom megtanulni, hogy ilyen értelemben mennyien állnak körülöttem. ennyit meséltél a kötéltáncosról csak, ennyi gondoltad nekem elég, a többit találjam ki magamnak. mondtam hogy nem vagyok jól, nem biztos hogy írok róla, erre megkönnyebbülve hozzá tetted, hogy nem is bánnád, ha a tied maradna, mert annyira gyönyörű volt az élmény.

akkor arra gondoltam, nem veszem el tőled a képet, ahogy ott fekszel, hason - ebben biztos vagyok, és azzal a jellegzetes kéztartásoddal olvasol, amikor az egyik kezed keresztben van válladon, a másik kezeddel pedig tartod a könyvet, el nem tudtam képzelni hogy valaki ilyen kényelmetlen testhelyzetben szeressen olvasni, amíg nem ismertelek. biztos hogy jó könyvet olvasol, mondjuk updike-től a gyere hozzám feleségül-t, az is biztos hogy tetszene neked, pedig én nem szerettem. nyár van, fölötted köröz a meleg, előtted pedig két fa között egy kötéltáncos gyakorol. milyen puhaság lehet a lépteiben, és mennyi gyengédség a kötél rezdüléseiben, gyönyörű lehet nézni, tényleg, irigyellek. de nem veszem el a képet; továbbmegyek, nem merülök el abban, hogy ki lehet az, és hogy jutott oda, hogy egy szép nyári napon pont előtted gyakoroljon a parkban. megfordulok inkább, és téged nézlek;

arra is gondoltam, hogy ha már nem írom meg a kötéltáncost, akkor mintegy bosszúból megírlak téged, hogy hogy jutottál oda, ahol most vagy, ahogy ott fekszel a parkban hason, előtted egy jó könyv, valószínűleg updike - a címén mennyit mosolyogtál, azt hitted amiatt mutattam csak -, és olvasni próbálsz, abban a lehetetlen testhelyzetedben, amiben mindig is szoktál. de ehelyett rajta felejted a szemed a kötéltáncoson, akinek dallamok vannak a mozdulataiban, és a fák köré tekert kötélen, ami olyan érthető, ahogy ott feszül a lába alatt, és olyan elérhetetlen, hogy beleborzongsz a gondolatba, hogy olyan, mintha te lennél a kötél, és rajtad egyensúlyozna valaki.

aztán arra gondoltam, hogy fordítva csinálom, tovább írlak, mint a tapasztalt írók a kedvenc karaktereiket; elmesélem, hogy mit csinálnál utána. így a képet is meghagytam neked, magadat is meghagytam neked, de játszhatom is veled. érdekes, hogy a képzelet mennyire belőled táplálkozik, és mégis közben mennyire nem törődik veled; biztos vagyok benne, hogy egész mást csinálnál, mint amit elképzelek neked.

mint például azt, hogy máskor írnál erről, ebben is biztos vagyok, írnál te is, először lassan, óvatosan, majd neki - neki lódulva, mint ahogy a kiscsikók szoktak nekivágni a mezőnek; abban is biztos vagyok, hogy baromira zavarna ez a képzavar, hogy úgy írsz, mint egy ló, még ha egy fiatal ló is, és belekötnél a hasonlatba, de ettől csak még csikósabb lennél, bár ezt úgyse tudnám elmagyarázni neked, mint ahogy eddig se tudtam soha. mindenesetre még ha máskor írnál is erről, ma nem, a könyvet is letennéd, csak feküdnél ott a fűben, és hagynád hogy átjárjon a kötél és a kötéltáncos mozgása, azok a döbbenetesen hangtalan léptek, amik szinte sercegnek a talpa alatt, meg az a kötélhossznyi béke, és rend, amit egy ilyen kötéltáncos képes megteremteni magának. megerősödnél tőle, és kifestenéd a körmöd, aztán belógnál egy esküvőre, ami ott lenne a parktól nem messze.

észrevétlenül táncolnál velük, és innál náluk egy pezsgőt, majd jókívánságot írnál a szalvétára, ráadásul - erre a gondolatra külön elmosolyodom -, rúzzsal, piros rúzzsal, ami természetesen lenne nálad. a menyasszony nagyon cuki lenne, és úgy örülnél neki, mintha legalábbis te vennéd feleségül, aztán kisurrannál, ahogy jöttél, és a városban sétálva hallgatnád, amit én, ahogy cirógatja, csitítgatja a víz az ereszeket.

tudod hogy mennyire szeretem hallgatni; ebben a házban, ahol lakom, az eső a legszebb, mintha ő lakna itt fölöttem a másodikon; itt mindig úgy esik, mintha közben haza jönne. jól esik most, az eső is, és az is, hogy olyan, mintha adhattam volna neked valamit, úgy, hogy nem is tudsz róla, vagy nem is én, hanem a kötéltáncos, vagy nem is én neked, hanem te nekem, vagy nekem a te kötéltáncosod; és még inkább talán mindannyiunknak a kötél, igen a kötél, amit néha megtalálunk, a dolgainkra tekerve, és amit, ha nekünk is lenne merszünk, kifeszíthetnénk, és átsétálhatnánk rajta a köztünk lévő szakadékokon.

két hajról

akiről ma írnék, róla nem akarok írni. ez ilyen.
cserébe írok egy emberről, akit nem is ismerek, nem is fogok soha, viszont hallottam róla egy aranyos történetet. egyenlőre úgy tűnik, minél jobban ismerek valakit, annál nehezebb róla írni, ez főleg azért meglepő, mert azt hittem, egy írónak azért kell megismernie az embereket, hogy tudjon róluk írni.
a mostani ember egy közéletben résztvevő, az értelmiségi elithez tartozó férfi, nem utolsósorban fotóművész, ráadásul egy rádió tulajdonosa. ami minket érdekel az a haja; sűrű, göndör haja van, még mindig, így őszen is. nézz meg róla egy mostansági képet. most képzeld el, milyen lehetett ez a férfi fiatalon; fekete, vastag, sűrű göndör haja volt, oly annyira, hogy egyszer, még régen, amikor hatvanas éveket írtak, az ilyesfajta fickók csőnadrágban jártak, és a beatlesről azt hitték hogy örök, szóval nagyon régen, ez a férfi, akkor még fiú, átment egy ismerőséhez, tél volt, kabát kellett, meg sál, és ennek a fiúnak olyan volt a haja, ez az ősi mikrofon haj, amilyet még nem látott az ismerősének az anyukája, hogy azt hitte, rajta maradt a sapka, ezért kedvesen rászólt hogy 'vedd le a sapkádat fiam, itt már elég meleg van', és sehogy nem értette, hogy az ott bizony haj, amit nem lehet levenni.

egyszer ismertem egy fiút, aki szép volt, még akkor is, amikor kemoterápiát kapott, ő azt mesélte, hogy álmában gyakran fésülködik, és olyankor olyan haja van, hogy a fésű beleakad, és nem jön ki sehogy, és ollót kéne fogni, hogy kivágják belőle, de ő álmában is tudja, hogy mekkora kincs a haja, ezért úgy hagyja, fésűstől megy ki az utcára, és vigyorog mindenkire, és nagyon büszke magára, ahogy ott megy, és álmodik ilyeneket. de ha jól nézem, ez már egy másik történet.

egy német lányról

hiába halasztom - micsoda szó ez is, halasztom az élőimet -, valahol el kell kezdenem a lányokról írni, és ezt stílszerűen az elején érdemes elkezdeni, ami nálam, mint annyi minden, az óvodában kezdődött. arról a lányról, akiről most fogok beszélni, tulajdonképpen semmit nem tudok, még a nevét se, sőt, egész pontosan huszonnégy éve nem láttam.
ettől függetlenül, amikor láttam, német volt, és nem nagyon tudott magyarul; riadtan tekingetett körbe, mint valami őzike, és nagy, nyúlánk arca volt, ami, ahogy emlékszem, még ovis szemmel sem tűnt túl szépnek. viszont borzasztóan tetszett nekem, egyrészt, mert mindenki utálta, másrészt, mert nem tudott rendesen beszélni. nekem akkor még a beszédhibáim közül alig volt meg valami, viszont már akkor se értett senki, azt hiszem akkoriban kezdtem kifejleszteni a hadarást, de lehet hogy csak ilyen aranyos angyalnyelven magyaráztam, mint ahogy a gyerekek szoktak, most úgy képzelem, és amit rajtam kívül - meg rajta kívül természetesen - nem értett senki.
nem voltunk szerelmesek, nem is tudtuk mi az, viszont nagyon sokat játszottunk együtt, és arra emlékszem, hogy őt nem löktem le a rollerről, ahogy a többieket, meg arra is, hogy egyszer elhatároztuk hogy olyan alagutat ásunk a homokozóban, amivel aztán átmegyünk a föld túloldalára, és ott élünk boldogan, és oda nem jöhet utánunk senki, a gaz ovisok közül, csak a viktor, aki a barátom volt, azt hiszem.
az idill csúnyán végződött, mint azóta már annyiszor: mert kitaláltuk hogy ha úgyis együtt fogunk élni, akkor feleségül megyünk egymáshoz - emlékszem, akkor még azt hittem, nekem is feleségnek kell lenni, a két feléből lesz az egész, tök logikus mai szemmel nézve is -, és azt meg úgy kell, hogy enni kell egymás száját. ezt ő mondta, nem én, mert ő látta a tévében, hogy így feleségeskednek egymáshoz az emberek, nekünk nem volt tévénk, de azt hazudtam, van, és hogy én is láttam hogy így kell csinálni. nem a bokorban, mint ahogy azt illene, hanem simán a csúszda alatt ugrottunk neki a dolognak, de jó ideig nem történt semmi, csak összedugtuk a szánkat, de nem lettünk tőle felek. én, akkor még bátor fiú lévén, derekasan nekiláttam a dolognak, és megharaptam a száját, ahogy mondta, konkrétan kiharaptam belőle egy darabot, ömlött a vér, ő üvöltött, én üvöltöttem, el nem tudtam képzelni mit csináltam rosszul, csak éreztem hogy a margit néni nagyon haragszik rám, aztán őt elvitték a szülei, először a sürgősségire, aztán egy másik óvodába, engem meg még jobban utált mindenki, még a margit néni is, sőt, anyám azt mondta amikor mentünk haza, hogy el tudna süllyedni szégyenében, és arra is emlékszem, hogy utána sokat álmodtam azzal, hogy anyám elsüllyed, a kis panellakásunk pepita linóleuma alá, és engem itt hagy egyedül, őrjöngve a félelemtől.
ennyit tudok róla. most úgy képzelem, a szája szép, és érzéki, tuti nyoma sincs már a harapásnak, ha van, az is olyan szexi szimbólum, mint annak a hülye modellnek az anyajegye, jaj hogy hívják, nem jut eszembe. de, cindy. hogy lehet valakit cindynek hívni? úgy képzelem, azóta tud már magyarul, németül ugye, angolul, és mondjuk franciául, meg még valami divatos nyelven, mi legyen az, mondjuk spanyolul. úgy képzelem, továbbra sem szép nő, egyedül a szája az, de van egy fiú, akihez mindig csak egy nyelvel beszél, és neki nagyon szép tud lenni, ha nem látja senki. azt képzelem jó fej egyébként, szereti a jó borokat, néha elmegy a barátnőivel inni, és olyankor amikor nagyon berúg, csicseregve nevet, és németül káromkodik.
úgy képzelem, olyasfajta ember, akivel nagyon nagy baj nem történik többet, csak kicsi aprók, bár ebből némelyiket normális ember nem is élné túl. pl lesz valami műtétje, amibe bele is lehetne halni, de ő nem, lesz ettől a fiútól egy gyereke, egyszer karamboloznak, amivel nagyon megjárhatnák, de mindenki szerencsésen megússza, a gyerekének kamaszkorában lesz egy lázadó pillanata, amikor elmegy ukrajnába szabadságharcosnak, de épségben visszakerül, és kellemes, tanult ember lesz belőle, az anyja pedig, amikor már idős, és nagymama, valami kis kerti házban énekelget német dalocskákat, amiket már az oviban is tudott, és olyan finom lekvárt csinál közben, amiket csak ő tud, és aprókat kuncog, amikor bele - bele kóstol, és nem is tudja már rajtam kívül senki, hogy az egyik ráncában benne vagyok én, meg az első találkozásom az élet ízével.

egy majdnem középen ülő alakról

ránézésre nem ír ez a toll. olyan magabiztossággal tölt el az az érzés, hogy ha írnék, lenne miről írnom, hogy aztán ebben sütkérezve a konkrét írás nem is tűnik fontosnak, sőt, hanyag eleganciával ezen túl is lehet lépni: kezemben a toll, mégis csak ír, ennyi is elég, vonaton utazik a csönd.

vonaton utazik az én, elmegy szabadságra. odakint pusztul a világ; a pusztulás szabadság. a földeket, mint strandon a gyékényeket, összegöngyölíti a szabadság, a városokat apró szilánkokra töri, rohan a vonat a csillogó darabok között, gyönyörűen pusztul, múlik minden amin átrohan, és mögötte ott jön, lassan, komótosan, tisztára söprögetve mindent a csönd.
valahol mindig van odakint.
egyébként zenét hallgatok. egyébként én ülök a vonaton, és úgy tűnik még mindig én vagyok én, pedig megígértem magamnak, hogy most egy hónapig ők lesznek én. épp baszott nagy gyár mellett rohan a vonat, előtte füves tér, a tér mellett fehér kamionok. nem én nézem őket, ők néznek engem azokkal a hűvös, fehér kamionszemeikkel. a füves rész majdnem közepén ül összegörnyedve egy alak, fejét a lába közé hajtva. elrohan a vonat, göngyölődik ablakában a világ, épp csak annyira van még időm, mielőtt szilánkokra szakadna a mozdulatlanság, hogy utánanézzek, nem szobor-e. bár egy ilyen szobor egy gyár előtt épp úgy képtelenség lenne, mint ez az ember; de nem szobor, mert ruha van rajta. egy szobor, ruhában, az lenne aztán a képtelenség netovábbja, ez még nekem is sok, tehát nem szobor.
megy a vonat, futok utánad.
de mi az atyaúristent csinál ő ott? ő, figyeld a kezem, látod nem magamról írok, pedig elfog a kísértés hogy helyettesítsem magam a ruhás görnyedt szoborral, kedvemnek való szerep lenne, magányos dolgozó cigiszünetben a füvekkel társalog - de basszameg, elvileg most nem magamról beszélek. elvonási tüneteim vannak, pedig még bele se kezdtem igazán; olyan ez, mint valami drog. képes lennék egy koszos pocsolyáról - a pocsolyák egyébként a maguk pocsolyaságukban nem lehetnek koszosak, de ez most mindegy - is mélyreható elemzést írni, csak hogy megtaláljam benne magam, hogy megtaláljam mindenben magam, mert különben összeszarom magam, és olyanokat kezdek kérdezni - magamtól, hát persze, még ha tőled is, tudnod kell, az ilyet mindig magamtól kérdezem - mint hogy: 'minek élek?'
ezt kérdezi vajon épp a fickó is?
remeg a kezemben a toll, kurva nehéz másokról írni.
mi az istent csinál ott? kirúgták? ivott? hánynia kell? szül a nője? filozófus? szomorú, mert nem jön be a lányoknak? apropó, néha úgy érzem, ez az egész élet kurvára unalmas, és lényegtelen, és csak azért kell ilyen hülyeségeket összeírni róla, hogy bejöjjünk a lányoknak. tulajdonképpen a lányoknak bejönni is kurva unalmas, és valószínűleg magasabb szinteken lényegtelen, viszont erre nehéz emlékeztetni magam a közelükben. de hát basszus, ha nyár van, és alig van rajtuk ruha? bezzeg a fickón.
kamionsofőr, és jógázik? elaludt? gyárak közt elaludt a hangya, pszt. fáj a gerince? bajban van a gravitációval? vagy a szerelem? görnyedt férfi egy tér majdnem közepén, még mindig nem éltem annyit, hogy ne tegyem ki az egyenlőségjeleket mindenről amit látok, a szerelem felé.
megy a vonat, kergeti a szerelmet, viszi a tollamat, ami a látszat ellenére is ír, írja a bonyolult körmondataimat, míg én itt maradok a gyár előtt a fűben, egy görnyedt férfiként, aki a bokájával társalog, és a hátam mögött a mindenséggel töltődnek a kamionok.

hóeleji magyarázkodás

azon gondolkozom, van e valami összefüggés aközött, hogy minél nagyobb (értsd: idősebb) vagyok, annál kisebbnek érzem magam, meg aközött, hogy a család nevem viszont sajnos nagy. úgy tűnik nem szabad valakit az elejétől kezdve nagynak hívni, mert nem nő fel sose. ez úgy jutott eszembe, hogy épp negyed órás harcba került, hogy felvegyem a földről a ruhákat, és betegyem a mosógépbe. nem tudok hajolni ugyanis, úgy mozgok mint egy rosszul animált artu-ditu, így le kellett feküdni a ruhák mellé, majd fekvő helyzetben magamhoz ölelni őket, és aztán halk ordításokkal felverve a bérház csendjét, függőlegessé szenvedni magam, és onnan már a szokásos megoldásokkal csinálni tovább.

tegnap elszámoltam magam a fizikai képességeimet tekintve, ez persze már többször előfordult, de egyre súlyosodnak a következményei, bizonyítva ezzel azt, hogy a felnőttkor nem azt jelenti, hogy bölcsességből nem követjük el ugyanazokat gyerekkorunk hibáit, hanem nagyrészt gyávaságból, hiszen nem biztos hogy még most is túlélnénk őket. segíteni akartam, mert mindig segíteni akarok, ezzel kompenzálva azt, hogy úgy érzem, ingyen élek, életművészkedek, de valójában a gyerekeken kívül nem vagyok fontos senkinek, és semminek, és egy mázsás présgépet cipelve fel a lépcsőn, csípőből akartam emelni, aminek köszönhetően most itt fetrengek, és az egyik könyökömről a másikra dőlve mérem az időt.

csak címszavakban a szokásosak, hogy két könyökváltás között milyen érzés szembenézni megint azzal, amivel valójában sose merek szembenézni, hogy milyen lesz, ha lesz az élet, így, mozgásképtelenül, és hogy mi lesz belőlem, ha eddig ez lett, és ha már teljesen elönt a kétségbeesés, gyorsan nekifogok írni, hogy elűzzem magamtól a kétségbeesést, (vagy fordítva, lásd somlyó györgy) és miközben nőnek a sorok, a képernyőn visszatükröződik az arcom, és így kénytelen vagyok azzal is szembenézni, hogy az írással, mint olyannal, úgy vagyok, mint valami szeretővel, nem köteleztem el magam neki, nem merem, azt se tudom, ő engem akarna e, vannak jobb, vannak rosszabb pillanataik, ha nem lenne, hiányozna, de nem ő az igazi, vagy épp ellenkezőleg, be kéne már látni, hogy ő az igazi, és nem csak hálni járni ide, hanem komolyan véve, szilárdan komolyan, mint ahogy az ilyen bohém dolgokat, mint az írás, komolyan kell venni, vagy legalább eljutni odáig, hogy megtudjam, az írásnak én vagyok e az igazi, és ha igen, mert jobb nincs, beletörődni, és hű lenni hozzá halálig, szóval hogy ennek az egésznek a végén kijön az a szó, hogy író, és nem mint ige, hanem mint magyarázat, politikai nézet, mint vallás, sors, és ítélet, és egyéb hangzatos nagy, címes szavak, akkor

rájövök, hogy milyen borzasztó, gyönyörű, és tragikus is egyben, hogy az istennek se tudok másról írni, csak magamról. mit tud az az író, aki nem lát mást a világból csak magát? ha mindenkiben csak magát látja, minden történet az övé, és így egyik sem, mert képtelen nem maga lenni bennük, így hagyva, hogy egy történet ne róla, hanem arról szóljon, amiről szól. néha sikerül, szabadságra megyek olyankor ebből a kábéból, ebből az őből, ebből a teből, szabadságra megy az én, de sose utazott még elég messzire. határokon át, külföldre, ne ide a szomszédba. most nyár van, szabadság van, mozdulni se tudok; hát tessék egy újabb ígéret. ha tudok, minden nap írok; és minden nap valakiről, nem magamról.

először azt gondoltam, lányokról fogok írni, csupa lányról, mindenféle lányokról, mert semmi közöm hozzájuk, viszont ők tartanak a földön, ez már tulajdonképpen biztos; és viannak igaza van abban, hogy csak két dolog van: a szerelem, mindenfajta szerelem a csinos lányokkal, meg a zene, és hogy a többinek el kéne tűnnie, mert a többi rút; és leginkább azért, mert ezek miatt, vagy talán ezek nélkül is így lett volna, rájuk költöttem az időm jelentős részét, és bár nem sokkal többet tudok róluk, mintha egyáltalán nem törődtem volna velük, de ha már így alakult, legalább valami hasznom legyen belőle.

aztán már nem csak ezt, hanem mindenfélét gondoltam erről, és most épp nem is tudom már hogy mit gondolok, sőt, talán nem gondolok semmit, csak próbálom összeszedni az én után maradt káoszban azokat, amikben nincsen benne ő, és ijesztően keveset találok, harminc napnyit most semmiképpen nem, de talán belejövök, talán nem, talán ebből is csak az lesz, mint annyi mindenből, itt, és máshol, hogy aztán a végén magyarázkodhatok, magamnak, neked, az én-nek, az ő-nek.

jobbra pedig kél

mert ne gondold hogy annyi vagy amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak
(babits - zsoltár férfihangra)

balra a nap nyugszik, haldoklik a fákon a fény, jobbra pedig egy test fekszik a síneken, fejetlenül. a vonat lassan, lépésben halad, mintha tiszteletet adna, balra mentőautó, rendőrautó, és a naplemente, jobbra egy darabig semmi, aztán egyszer csak ott van, ruha nélkül, fej nélkül, szemérmetlenül. talán a ruha hiánya elviselhetetlenebb, mint a fejé, a kettő együtt túl sok, öltözzön fel, aki meg akar halni! balra kellett volna nézni, de már mindegy, ott van, világít a sínek között, beleég a retinádba, balra kellett volna nézni, mondod hangosan, hogy enyhíts ezen - mindig hangosan beszélsz, ha valami csöndben történik veled -, erre mindenki a jobb oldali ablakhoz siet, sikolyok, káromkodás, úristen, igen, majd mindenki megállapítja hogy tényleg balra kellett volna nézni.

a vonat nem vár, csak megy, lassan, aprókat lépdel, mint akit érdekel a halál, balra közben szétfolyik a fény a fák között, elönti a vonatot, a rózsaszín derengésben ott marad az emberek arcán az iszonyat. talán a naplemente még elviselhetetlenebb mint a fej nélküliség, vagy a kettő együtt, és még meztelen is, együtt sok, nagyon sok. miért nem takarják le, kezd el veszekedni egy férfi, csak nincs kivel, minek kell ezt mindenkinek látni, kérdi, de közben le nem veszi a szemét róla. tényleg, minek? tényleg, miért nem takarják le? pár méterrel arrébb sok apró statiszta, pár rendőr, mávos, mentős, a dombtetőn egy autó, mellette sír egy nő, ennyi a színpad, tovább lopakodik a vonat.

mehetne gyorsabban ez a kurva intercity; gyorsaság kellene ilyenkor, vagy legalább háttérzene, valami cikk, könyv, egyszerű, tömör mondatokkal, amiben hagy levegőt venni az író, kényelmesen elfeküdhetsz a sorok között, nem ilyen fojtogató, zúduló sodrás, meglóduló zihálás, ilyen tekervényes, követhetetlen, önmagába vissza, vissza térő, saját farkába harapó kígyó, mint amilyenek a gondolatok, egymásba fonódva, lánccá alakulva tekerednek rád, hogy miért nem néztél balra, miért kellett neked ezt látnod, miért kellett ennek pont most, pont így, miért nem takarják le, miért nem megy gyorsabban a vonat, mit akar a halál, mintha ezzel akarna bebizonyítani valamit, magának?, a vonatnak?, neked?, igen, talán mindez neked szól, vagy a naplementének, mintha ezzel lenne értelme a halálának, ezzel a felpuffadt, fejtelen meztelenséggel, ahogy kékesen derengenek a testén az erek, mint félig befagyott folyók a havas tájon - láttad, pedig csak egy pillanatra néztél oda, balra kellett volna nézni basszameg, olvasni kellett volna valamit, valami tömör nyugtatót, háttérzene kellene, nem ez a kurva kattogás, élni kellene, minek hal meg valaki, miért pont így hal meg valaki, mit keresünk mi itt, mi, a vonat, mi, akik mind egyedül vagyunk, hiába vagyunk akárkivel, az összes utas arcán ott van a halál meztelen magányosságának az iszonyata, hiába hangzik ez akármilyen banálisan, nem lenne fontos, ha balra néztek volna, de minden arc jobb oldalon van, és csak ő az egyetlen, ott fej nélkül, a sínek között, akinek az arcáról nem tükrözi vissza semmi az iszonyatot.

balra szaggatják a fák a napot, közben te azon gondolkozol, milyen furcsa az, hogy annyira felpuffadjon egy test, hogy szétszakítsa magán a ruhát, mintha valami ősi aktus zajlana, aminek a vége a meztelen szabadság. a vonat miatta késett fél órát, neked pedig nem volt jegyed, mert még van egy éved, harmincévesen talán már mindig, mindenhova lesz jegyed. persze nem ezt mondtad a kalauznak, hanem az igazat, hogy nincs jegyed, és nem is lesz, pénzed sincs, mert újságot vettél rajta; megtanulhattad volna már, hogy olyanokat hazudj, amiktől hisznek neked. elvileg sokat nem veszíthettél volna, mert a két nagyváros között nem áll már meg az intercity, de peched lett, mert ő meghalt, a vonat pedig emiatt megállt valami kis lehetetlen megállóban. balesett miatt, mondta a kalauz a hangosba, baleset miatt állunk itt fél órát, a kedves utasoktól elnézést, stb. aztán odajött hozzád, hogy az úrnak akkor eddig lesz az út. leszálltatok, hatalmas pattanás volt a nyakán, azt nézted, miközben ő, nem is igazán neked, csak úgy aki hallgatja, szidni kezdte azt a buzit, aki képes volt megint a vonat alá ugrani.

megint? kérdezted, persze, mondta, állandóan, ezen majdnem el is mosolyodtál, micsoda képzavar a folyamatos jelen egy ilyen helyzetre, de szerencséje, mondta az óriási pattanás, szerencséje, hogy nem az én vonatom alá ugrott, akkor itt lennénk estig. öngyilkosság volt, érdeklődtél érdeklődőn, persze, mondta a nyak szakértőn, véletlenül nem fekszik az ember gyorsvonat elé, nem igaz? kérdezte, és nevetett. te is nevettél, közben balra a nap már elkezdett nyugodni, de még baromi meleg volt. fogadjunk hogy roma, folytatta, mintha elfelejtette volna hogy téged az előbb rakott le, bajosan fogadhatnátok bármibe is. fogadjunk, mondtad, már miért lenne az? mindig roma, mondta nagy tapasztaltan a pattanásos nyak, ott laknak a vasút mellett, ezek úgy basznak, és döglenek meg, mint a nyulak. nevettetek megint, meleg volt, fejeden kalap, kezedben egy élet és irodalom. ezért nincs pénzem, mert megvettem ezt a kurva újságot, mondtad, ezen csak te nevettél, pedig megint majdnem igazat mondtál. ettől rádöbbentél hogy öregszel, eleged lett az egészből, rugdosni kezdted a köveket. a pattanásos nyak ideges volt, rágyújtott egy cigire, a kurva anyját, mondta, nem érdekelte se az életed, se az irodalmad, a kurva anyját, de jó hogy nem várt vele, mondta, szarnak se hiányzik ez, így is legalább fél óra. aztán előre ment, mert jött a forgalmista, kezében valami fehér papír, a vonat ajtajában fejek, a válasz mindig ugyanaz, baleset, fél óra, bal eset, legalább fél óra.

azon gondolkozol, ha valaki tényleg meg akart halni, akkor ez miért baleset? balra a nap szétfoszlik az égen, de az se baleset. ott maradtatok a vonat végén, az élet, az irodalom, egy kalap, meg te, amikor történt valami, mintha indulni lehetne, te elléptél a vonattól, valamikor régen még felugrottál volna, de most, hogy megint nincsen régen, most minek. a kalauz viszont visszakiabált, hé, uram, ez neked szólt, miért nem tegez, pedig kábé egyidősök lehettek, jegyed sincsen, ennyire látta rajtad, hogy itt öregedtél az orra előtt?, hé uram, na ugorjon fel, mondta, te pedig úgy ültél le, ahol hely volt, jobb oldalra, mint aki mindig is tudta, hogy a dolgok így lesznek.

így, hogy egyszer csak lassít a vonat, közben már mindenki erről beszél, te még mindig balra nézel, beborítja a pír a tájat, a vonat lépkedni kezd, neked eszedbe jut, amit hallottál, hogy aki rohan, az épp el akar felejteni valakit, aki pedig lassan bandukol, az meg emlékezni akar, aztán feltűnik a mentőautó, rendőrautó, azt hiszed, akkor biztos ezen az oldalon van, elfordulsz, nem akarod látni, mert minek, meg láttál már ilyet. aztán egyszer csak ott van, egy kicsit később, mint ahol lennie kellene, be se tudod csukni a szemed, érzed ahogy beléd mar a látvány, és nem, nem láttál még ilyet.

tudod, hogy nem fogod elfelejteni, se te, se a többiek, ott kéklik a szemhéjatok mögött, ez a felpuffadt képtelenség, ez a meztelen, fejetlen félreértés, ott marad, mert élsz, ezen dühös leszel, te is, mint a többiek, a faszért nem képesek letakarni, a kurva anyjukat, minek mutogatják az egész vonatnak, hol lehet a fej, miért megy ilyen baromi lassan ez a tetves vonat, és ez a naplemente is, basszameg, mint valami szar előadás, taps, meghajlás, csak lehessen már végre hazamenni, ott kellene már lenni, ott, akárhol, csak nem itt, ahol ő van, megy az idő, múlik a fény, mekkora hülye, minek kellett pont most meghalnia, milyen szemétség hogy miért kellett pont erre járnod, kígyózó, dühös, bonyolult körmondatok, és egyre gyorsuló kattogás, vonatod kattogó zaja, felejtsünk már, sziszegi a sebesség, felejtsünk, üvölti a nép, az utasok, a kalauz, a kétezer volt a fejed fölött, a fém a lábad alatt, felejtsünk, mondják a tőmondatok, felejtsünk, helyesli az elmosódó táj, felejtsünk, mondják az ablakok, és a bennük rohanó arcod, az arcotok,

csak balra, balra az a kurva nyár, az a szétbomló fény, az múlik el úgy, olyan siralmasan szépen, észbontóan gyöngéden, mintha emlékezni akarna valamire. mintha lenne mire, csak ne legyen mire, még akkor is ettől félsz, amikor már megjönnek a villanylámpák, és a végállomás.

ha folyton megérkezem

elindultam megkeresni magamat, de sehol sem találtam, pedig még a cirkusz mögött is jártam, az állatkert és a vidámpark között azon a keskeny úton, ahol a gyökerek úgy jönnek ki a földből, mintha jelentenének valamit. ott a híd alatt sem voltam, a szemétdomboknál, ahol egyszer elégett egy ember, és később se, az üvegszilánkoktól szikrázó viskóknál, ahol leprások élnek, és akármit csinálsz, a kutyájuk nem ugat meg, csak néz, mint aki látott már ilyet.

aztán megtaláltam magam egy dalban, ott voltam néhány szóban, meg a cimbalomban, azt hittem hát minden rendben, megnyugodtam.

a szerelem, szólt a dal, úgysem marad, keskeny hídon elém szalad, korhadt palló, nincsen vége, fölrepülünk mind az égbe.

ott fent, fent az égben vesztettem el magam azután, délután, a játszótéren, ahol a felhők felnőtteké váltak, pedig olvastam egy verset, amiben akkor még én voltam az hogy
'gondolatok mázsáit ringatom, míg a játszóterek felhőkké válnak'.

hintáztak az esőcseppek, és azt hittem, a vihar majd eltűnik a homokozóban, formáztam neki várat, ástam alagutat; de a csúszdán csúszott ki az idő, elment kisdömperen, csak álltam, és amíg az eget néztem, mindent elvesztettem.

később mondani akartam valakinek valamit, kerestem a szavakat, de nem találtam rájuk; valami egyszerű hazugságot akartam mondani, talán hogy minden rendben, és akkor, a nyelvem alatt találtam meg megint magam, a fogaim között, a nyál, a csók, a hangok alatt. mindent kiadtam, amit a számmal lehetett, de akármit csináltam, amit találtam, az ott maradt a nyelvem alatt. íze volt, mint a bánatnak, és szétterült bennem, mint a folyók, ha áradni vágynak.

máshogy lett szép, ami mindenhogy szép, szürke őszök táncoltak a nyárban, és jól esett hogy fáztam. már este lett, mire újra eszembe jutott félni; kinyitottam a szám, hogy megnyugtassam magam, de nem volt már ott semmi. kerestem a zsebre vágott szomorúságaiban, amik csilingelnek ha lépek, mint az üveggolyók; és kerestem a lefolyóban maradt hajakban, és a sehová se nyíló ablakokban a wc fölött, ahonnan néha érezni lehet a jövőt. kerestem a földszinti öregnéni szigorú arcában, aki úgy őrzi a virágait, mint ahogy én a veszteségeimet; és kerestem az újramelegített kávémban, az olajfoltos fekete halálban, ami életben tart, ha másnak vagyok ébren.

elfáradtam. egy kicsit még szkanderoztunk a keserűséggel, minden este edzem magam, hogy az izmaim készen álljanak az elengedésre; és aztán persze rátaláltam megint. igazán elveszteni talán csak azt lehet, amit megtalálsz mindenben. amikor elkezdtem ezt írni, és elindult ujjam hegyéről a szó, abban ott voltam én. elindultam megkeresni magam, írtam, és megtaláltam benne magam, írom, megnyugodtam, belefeküdtem az írásba, mint egy puha ölelésbe, csak írtam, csak írtam, a dalról, az égről, a szavakról, csak a szokásosról,

a végére aztán azt is leírtam hogy elfáradtam; és tényleg. és ahogy elfáradtam megint, elvesztettem megint, és ez már így marad; hiába dőlök bele ebbe a sorba, mint egy késbe, nem én vagyok a szavak az ujjaim végén, nem én vagyok ez a mondat, sem az előző, vagy a következő, nem én vagyok a pontos vessző, akit mint családtagot próbálok beprotezsálni minden mondatomba, tűrjék már el, hagy legyen dolga, nem én vagyok a helyesírási hiba, nem én vagyok a túlzás, az elhallgatás, a dráma, a nyavalygás, ez az egész, amire rábökhetne már végre valaki, és elnevezhetné művészetnek, de nem én vagyok, nem is én voltam, meg kell tanuljak végre már valami másról is írni, mert az, amiről írok, amiről elkezdtem írni, amit elindultam megkeresni, az nincs, nem is volt, és nem is lesz soha.