stoppolni minden különösebb cél nélkül

neked miért ilyen szomorú kék a szemed?

2012-01-18T13:10:00.006+01:00

blue valentine

van abban valami, keresem rá a helyes kifejezést, szóval valami, hogy míg évekkel ezelőtt a kerekesszékkel foglalkozó filmekre mondtam azt, hogy egy magamfajta fickónak megmutatni olyasmi, mintha rágyújtanál egy olajos hordón ülve, azaz meglehetősen borítékolható a végeredmény, addig most(anában?) a párkapcsolatok elmúlása az a téma, amire garantáltan robbanni fogok. így változnak az ember félelmei? mára már inkább a kerekesszék, mint egy válás? inkább mozogni ne tudjak, mint az a borzalom, hogy szeretlek, és te is szeretsz, de mégis csak bántalak már, és te is bántasz? legyek inkább nyomorék, (mintha választhatnék) mint hogy kiderüljön, amit mindannyian tudunk már, hogy nem, a szabály nálunk se dől le majd?

és ha már a szkafander és pillangó - bár egyébként sok köze nincs hozzá, de a hatása miatt bennem mégis összekapcsolódik - ennek a filmnek a történetét se nehéz elmondani; két, helyes, a maga nemében mindkét oldalról vonzó fiatal, a maguk fiatalságában összeházasodnak. lesz egy gyerek is, ahogy az ilyenkor lenni szokott, bár nem pont úgy, ahogy annak lennie kellene, de ez is szokott így lenni. jófejek, szeretik egymást, megérdemlik egymást. igen ez a hülye szó, ez, a megérdemlik, mi az istent érdemel meg az ember? azt hogy él? és hogy így él?

na effajta film ez, lehet kérdezni utána. kínosan pontos egyébként, ha a téma nem ez lenne, gyanút is fognék, minden a helyén, elképesztő alakítások, nagyszerű képek - már az elején amikor a lány néz a fiú után az üvegen át, és a leheletétől bepárásodik az ablak, basszameg, hát miért érdemes filmeket csinálni ha nem ezért? - kurvajó zenék (grizzly bear és a smoke gets in your eyes, most mond meg), szóval egyáltalán. az időben ugráló szerkezet levadássza a hatást, működik, a giccsen innen, bár a valóságon azért némileg túl; szóval minden a helyén. a történet is. a fiú jó apa, de hogy lehet jó apa, aki nem végezte el a gimnáziumot? az anya szereti a gyerekét, de nem ezt akarta, hát persze, ki akarja ezt?

de mit? érdekes módon, és számomra nagyon szimpatikusan a film meg se kísérli bemutatni, hogy miként kopik el mindaz, amivel kezdték, amit szerelemnek?, jövőnek? bizalomnak? mi a tökömnek kell hívni, pusztán a két végletet - ahogy kezdték, és ahogy végzik - rakja egymás mellé, ügyesen, okosan, úgy, hogy nagyon fáj. a két véglet egymás mellett mindig nagyon fáj, közte meg ott az élet. tipikusan az az alkotás, amiben nagyon nagyokat lehet alakítani, ez itt meg is történik, bár ha utána néz az ember, egy kicsit túlzónak tűnik az ára; a két főszereplő civilben is összeköltözött, hogy a forgatásra hitelesen tudják majd adni a házasokat, a rendező több mint tíz éven át alakítgatta a forgatókönyvet, saját élményeken alapulva, szóval mindez szép, és jó, de nem akarom tudni, minek, színház legyen a filmvilág, a végén jöjjenek fel a betűk, ne a kulisszák nyűgözzenek le, hanem a végeredmény.

és az persze nyűgöz rendesen, még ha ez nyűg is. a hülye kérdésemnek a másik fele is igaz, vagyis hogy miért érdemes filmet csinálni, ha nem ezért?, nos erre biztosan lenne pár csípőből jövő válasz, hogy mindenért, csak nem ezért; ez a film nem szórakoztat, nem old fel, és az ítélete se kellemes; azt egyre inkább megtanuljuk, ó basszameg így harminc felé még vizsgázunk is belőle, tudjuk már hogy nincs mágia, nincs varázslat, és nem elég a szerelem, de basszameg, mi elég, ha a szerelem nem, és nem elég a szeretet sem, a gyerek sem, és az sem, hogy alapvetően nem akar az egyik fél sem rosszat. nem elég, mi az elég, zorántól a szerelemnek múlnia kell-t hallgatni odavissza százszor, na az elég.

nagyon tetszett a fiú karaktere, nyilván, hiszen én is állva pisilek. ez a csávó sokkal inkább férfi mint mi, a többesszám alatt azt a sarkításos átlagot értem, akik állva pisilők egyáltalán meg fogjuk nézni ezt a filmet, fasza gyerek, titokban a legtöbb lány valami ilyesmit szeretne, lehangolt játékgitárral szerenádot adni, hülyéskedni, tetoválás, jó humor, kétkezi munkából él, erre mondják hogy megáll a lábán. iszonyatosan jó, ahogy a férfi klisék megjelennek a filmben, persze mind ugyanazt akarja - a nőt -, a tipikusan szépfiú első barát, aki persze pornófilmből hozott kultúrával dugja szét a szerelmet, és a végén harmadmagával megy verekedni, vagy a másik véglet, a csíkos inges, az anyu kedvence férfi maradvány, aki elvégezte az egyetemet, doktor is lett, jövője is van, még azt a luxust is megengedheti magának, hogy úgy udvarol, hogy nem udvarol, hanem parancsol, ti. 'ajánlatot tesz', ó bazdmeg. és közte meg az ideális, akiből volt egy darabka belőlem is, a laza srác, aki még tudja hogy nem kell mindent annyira komolyan venni, aztán meg persze mégiscsak komolyan kell, a kurva életbe, és minden lesz, csak nem ideális, elmegy fölötte az idő, nem csinál semmit, elkényelmesedik, csak szereti a lányát, csak, ez persze kevés, aztán már harcolna, de mi ellen, hova, egyre szánalmasabb lesz, és a végén még veszíteni se tud, hát persze, akkor vagy férfi, ha csöndben, nyugodtan veszítesz, vagy ha szétversz mindent magad körül? vagy ha megütöd a nőt? milyen kérdéseket mersz feltenni te kisbuzi? (ó de rég láttalak kábé, te még élsz?)

és a nő karaktere is kurvajó. egy kurva, természetesen, bár lehetne szebben fogalmazni, és igaz lenne az is. nagyon pontosan egyensúlyozza ezt is a film, egyik karakter felé se billen, mindkét karaktert ugyanannyira lehetne utálni, mint szeretni, elítélni mint felmenteni. amikor a nőgyógyásznál megkérdezik tőle hogy mikor volt az első szexuális aktusa, és hogy hány partnere volt, az akkora megoldása mindennek, hogy ihaj, az ilyenekért kellene forgatókönyvi oscárt osztogatni, már ha lenne még bármi értelme annak, hogy ki kapja az oscart. és megoldása a nőnek sincs, persze. a csíkos inges pasi? nem ezt akarta, persze. azt is kínosan pontosan bemutatja ez a film, hogy mennyire két szereplős meccs az ilyen, az, hogy a végén a földön fekszünk, és kiabáljuk a pasinak, hogy üss meg, gyerünk üss meg, az mennyire mind a két félen múlik, még ha kölcsönösen tehetetlenek is.

és ez az utolsó, talán legfájdalmasabban tetsző pont ebben a filmben; hogy nem old fel. pedig azt akarja mindenki, a néző is, a szereplők is. a végét sokféle képen lehet értelmezni, ha nagyon szeretnéd még feloldásnak is; de feketén fehéren nem az. nem ad a szereplők kezébe eszközöket, nincs nagy dráma, nem szakad rájuk az ég, vagy nyerik meg a lottót, vagy bármi olyan, ami kilendíthetne, ami megtenné azt a szívességet, hogy nem kell önmaguk legyenek; és leginkább ez az, ami miatt az ember nem nézné meg még egyszer ezt a filmet szívesen. jó hogy van ilyen, és jó hogy erről beszél valaki, az is jó hogy egy film teszi meg ezt, és az is jó, hogy ennyire jól csinálja; de az ember olyan, hogy másodjára már szívesebben fordul el, ezt is láttam, mit kezdjek vele. nem hiszem hogy ezzel a filmmel bármilyen házasságot vagy kapcsolatot meg lehetne menteni, de azt sem, hogy emiatt félne valaki még jobban a házasságtól; igenis van mellékhatás, még akkor is, ha ez a gyógyszer nem megoldás semmire, és gyógyszerész sincs, akitől lehetne kérdezgetni.

nemes nagy ágnes írja, az is milyen hihetetlen már hogy ilyeneket lehet írni, és az is, hogy ebben bezzeg nem változik az idő, ahogy akkor is, úgy most is elképesztő hogy
– de így? mi van még? nem nyugszom sosem.
szeretsz, szeretlek. mily reménytelen.
az. hinni kéne istenben. a szerelemben. egy csekkfüzetben. a felsőoktatásban. a nyereményjátékokban. az utazásban. a művészetben, na abban főleg. vagy legalább abban, hogy van értelme ilyen bejegyzéseket írni, ahol csak úgy repkednek a basszamegek, basszameg. valamiben. benned. de milyen reménytelen, basszameg. például nézd meg ezt a filmet. és utána? mi van még? nyugodj meg.

sjón - a macskaróka

2012-01-17T11:39:00.005+01:00

fridrik gyakori vendég volt ezeken az összejöveteleken; és egy alkalommal, amikor magukhoz tértek az éter-hajtotta hullámvasút után, így szólt útitársaihoz:
- láttam az univerzumot! versekből áll!
a dánok erre azt mondták, így csak egy vérbeli izlandi beszélhet.
(68. old)

erről a könyvről írni kell, és nemcsak mert izlandi, és bár az izland mániámat is megtépázta az élet (vagyis inkább az a kellemetlen tény, hogy bizonyos körökben az izlandiság épp annyira trendi, és fantáziadús, mint más körökben justin biberről álmodozni), hanem mert az egyik legkedvesebb ajándék volt a fa alatt, egy pandás bögre biztató társaságában, az ivánék ráérző képességét bizonyítandó.

ahogy öregszem, egyre nagyobb örömömet lelem abban, hogy a nagyon egyértelmű dolgokat megpróbálom kivonni a végeredményekből, például ennél a könyvnél elfelejteni azt, hogy az írója izlandi; mi mást lehetne elmondani róla, ezenkívül? mert azzal, hogy izlandi, egy csomó mindent egyértelművé tesz; hogy hideg, havas, szellős, furcsa, átfúj rajta a szél, pillanatokra lehet csak melegedni benne, olyankor viszont egy leheletnyi, már már perverz humort is adagol, szóval igen, izlandi, de ezen kívül?

hát például hogy rövid. de nagyon. egy ulickaja könyv mellett érkezett, és bár minden tiszteletem a magvetőé, ahogy megpróbálják megtölteni a könyveiket, de a vastag borító, a fordító egyébként majdnem teljesen felesleges utószava (a címet mondjuk érdemes megmagyarázni, de a többivel nem mond semmi érdemlegeset), a nevek kiejtése, és szómagyarázat (!) mellett is csak alig egy órás könyv, ami persze nem feltétlen baj, elég hozzá két csésze tea. de inkább novellának éreztem, a regény mivoltában szerintem nem lehet értelmezni. kisregény persze, bár mutassa már meg nekem valaki, hogy itt például hol van az a nagyobb cselekményi idő, ami miatt kisregénynek kell ezt hívni, nem novellának.

fagyos volt az éjszaka, a hosszabbik fajtából.
(20 old. - ez egy teljes oldal)

a könyv első felében a tagolás oldalakra bomlik, mintha verses kötetet tartanánk a kezünkben, érdekes módon később, amikor szintén visszatérünk az ember és a róka, illetve az ember és a hó küzdelméhez, a rövid, bekezdéses tagolás megmarad, de már nem kerülnek külön oldalra; gondolom a kiadó ötlete ez is, hogy minél több legyen az oldalszám. csak kukacoskodás ez, az tény, meg értem én, hogy el kell adni a könyveket, és annyira nem zavaró, sőt ennek a szövegnek néhol kimondottan jót tesz a félig üresen maradt lap, fehér mint a hó, van hely a nagy a lélegzetvételeknek, csak közben mégiscsak ott motoszkál valahol az, hogy ne nézzenek hülyének. ráadásul így egy csomó mondat sokkal nagyobb súlyt kap, mint amennyit adott esetben kapnia kellene; jó lenne tudni, hogy eredetiben - ti. izlandon - hogy jelent meg ez a regény, viszont az is nagy bölcsesség, ha az ember nem ezzel foglalkozik, hanem azzal, ami előtte van.

nem nehéz jack londonra asszociálni a könyv első feléről, és ezzel együtt a megboldogult kamaszkoromra, amikor ezek a karakterek jelentették a felnőttkort magát; az ember, a férfi, végtelenül egyedül van, annyira, mint egy állat, az állat is egyedül van, közük van egymáshoz, legalább annyira, mint ahhoz, ami miatt egyedül vannak; a hóhoz, a hideghez, a körülöttük fújó, csontokon áthatoló halálhoz, amelyik aztán mégis mindig békésen érkezik, harangzúgással, messziről, mint egy ünnep; a jéggé fagyott remény, és a jéggé fagyott jellemek szikrázó tánca, ahol a dolgok, így az élet is hideg, és kegyetlenül leegyszerűsödik; a most van, és hogy mi lesz, a többi nem érdekes, de szerettem ezt régen. egy két mondatban viszont ott van az, amitől az ember leteszi egy pillanatra a könyvet, és várja hogy megeméssze, mint a jófajta borok, végigcsúszik az emberen, és aztán ott marad valahol, melegíteni:

egész álló nap szaladt a róka hegyen-völgyön át - az ember szorosan a nyomában.
a róka volt a megbízólevél, ami dologra parancsolta ebben a valóságban.
(32. old)

és aztán megérkezünk az emberek közé, és furcsamód nekem az okozott nagyobb élményt, illetve teljesebb élményt, márha lehet ilyet mondani. egy down-kóros lány meghal, a titkai viszont az élőkre maradnak, és egy pap a temetés után elmegy rókára vadászni. a szavakkal itt is nagyon fukarul bánik az író, mint ahogy a karaktereit se magyarázza túl, viszont itt gyakrabban szorult össze a szívem, itt jön ki sjón igazi mesélő ereje, és az az izlandi sajátosság, hogy teljesen váratlanul tör elő a legelképesztőbb szentimentalizmus, hogy aztán mint valami pillanatnyi látomás, ugyanígy vissza is húzódjon a jeges hidegbe;

forr a víz, csörömpöl a fedő - átbugyog a perem felett.
fo-fo-forr - szipogja hálfdán. ez az első szava azóta, hogy füvész-fridrik elmondta neki, hogy barátnője, abba meghalt, hogy ő a fehérnép-hulla, amiért a pap küldte, és hogy a koporsót, amit a szobában az asztalon lát, a földnek adják a mai napon a völgyalji temetőben. a hír úgy elfacsarta hálfdán szívét, hogy hosszas, néma sírásra fakadt, könny folyt szeméből, orrából, és torz teste rázkódott a széken, mint az őszi szélben reszkető falevél, ami nem tudja még, hogy leszakadjon-e az ágról, amely egész nyáron át táplálta, vagy maradjon - és elhervadjon; de egyik se jó.
mialatt az ember így gyászolta szerelmesét, fridrik elővette a teáskészletet, a kézzel, szépen formált angol agyagkannát, két csontszínű porceláncsészét csészealjjal, ezüstözött tejeskannát és ezüstözött cukortartót, teáskanalakat, és bambuszlevelekből font szűrőt.
(...)
az illat könnyít hálfdán lelkén és elfeledteti vele gyászát.
- m-mi e-ez?
- tea.
fridrik teát tölt a császékbe és melegítőt húz az angol kannára. hálfdán két tenyerébe fogja a csészét, ajkához emeli és megkóstolja az italt.
- tea?
furcsa, hogy ilyen kellemes italnak ilyen kurta neve legyen. illőbb lenne, ha úgy hívnák, hogy illustrreret tidende, ez a legelőkelőbb szó, amit a bolond ismer.
- e-ez va-valami d-dán dolog?

elképesztően ahogy mesél, ahogy felrajzolja ezeket a durva, erős, egyszerű, mégis összegubancolódott embereket, nagyon tetszik a bolond hálfdán alakja, vagy abbáé, ahogy jelen vannak ebben a valóságban, az ő valóságukkal, gyönyörű. ahogy a könyv utolsó része is az, igazából itt történik meg az, amit én a legjobban vártam; amikor a szikár telet, és a néha teaként felforró érzelmeket magától értetődően átvegye valami szürreális, groteszk természetfeletti, amit izlandtól elvárna a melegben ücsörgő európai. a regény egyik legjobb pillanata az ember és a róka párbeszéde, és az, ahogy aztán megoldja a történetet; nem is az a gyönyörű, ahogy a szálak össze érnek, hanem az, hogy minden ami történt, beleolvad a tájba, ember, állat, halál, hó. és ettől lesz aztán az egész könyv, terjedelmétől, novellától vagy kisregénytől függetlenül egy kerek egész. hiányérzetet talán csak az ad, amit már jóval a könyv elolvasása után, tea szürcsölése közben érez az ember; hogy lehetett volna ez az egész több. de miért kell mindig a több, ez is európai, feltekert konvektornál születő hülyeség, miért ne lenne elég a kevés? mert többet ígér? ki? az író? a fülszöveg? izland? máskor bezzeg meg a még oly kevés is elég tudna lenni, hát ilyen hülye ez a konvektornál melegedő ember.

már hajnalodni kezdett, a róka megállapodott, és azt mondta:
- azám, tiszteletes uram, most mihez kezdünk?
- vitázhatnánk - válaszolta a pap.
- és miről vitázhatnánk? - kérdezte a róka.
- a villanyosságról - mondta a pap.
a róka úgy mérte végig, mintha elment volna a józan esze.
- csak nem gondolja, hogy egy hozzám hasonló hegyi állatnak van valami fogalma a villanyosságról? ebben aztán hatalmasat téved...
de baldur tiszteletes olyannyira ragaszkodott az ötlethez, hogy felajánlotta a rókának: ha megfejt egy találós kérdést, akkor választhat vitatémát; máskülönben a villanyosságról vitatkoznak.
a róka ráállt:
- hát hadd halljam!
- 'nagy hanggal jön a világra, még sincs vére, szíve, mája'.
a róka törte a fejét - túlontúl sokáig, gondolta baldour tiszteletes, de nem szólt semmit, nem merte ingerelni -, végül feladta.
- föladod?
a pap kacagott az állat ostobaságán:
- hát a fing!
és szellentett egyet, hogy alátámassza mondandóját.
- nem lep meg - jegyezte meg szárazon a róka.
- hát akkor térjen rá arra a villanyosságra!

na, hát majdnem ilyen könyv ez.

rudolph the space deer

2011-12-26T13:17:00.004+01:00

az év utolsó napjaira egy szürreális utazás, nincs az a nagylevegő, ami nem fogyna el a végére, bele lehet fulladni, és el lehet benne merülni, vagy rohanni a sorok között, mint a szarvasok, hol voltam én eddig, hogy ezt nem:
szarvam minden ága magasfeszűltségű-áramvezeték, főleg hogy majd akkor leszek a kisfiad újra, mert az csak neked fáj, édesanyám, jaj, csak neked fáj, édesanyám.
már a címe is milyen:

a szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából

ezt kellene tanítani a csodaszarvasok helyett, nesze neked nemzeti öntudat, továbbra se értem, hogy hol voltam én eddig, hogy ezt nem, pedig filmet, színdarabot, zenét, mindent csináltak belőle. ha ez így nem lenne elég súlyos, desszertként az inspiráló bartók darab:

karácsonyi című bejegyzés

2011-12-24T22:54:00.006+01:00

ezt figyeld, adatlap, magamról rovat: ők azt mondták, őrületbe estél, őmiatta, akit szeretsz. ők hülyék, én vagyok helikopter, mert; én azt mondtam, az élet ízét csak a bolondok ismerik. most jön a szokásos, vagyis az ami még nem volt; dobpergés, konfettik, függöny, ééés a százezer dolláros kérdés:
hol van a te őrületed márton?
ki a fütyi az a márton, marci? enigma? panda? van itt még valaki? hát ezaz. de kivételesen próbáljunk meg valamennyire sorrendbe haladni. kezdjük egy másik idézettel, acsel éva, nahát, biztos keresési pontok a googlén, így találtok rám, ti, kik vagytok ti, őt keresitek, és engem találtok, ennyire cifra dolog ez az internet.
nade, ez az ancsel éva azt mondja hogy:
az író tud írni. a nagy író tud nem írni, amikor nem tud írni. hell yes, hogy maradjon belőled is valami. marci vagyok a nagy, író. még nem is ez a legnagyobb lófasz; hanem hogy miért is nem írok én, a nagy, szerencsétlen enigma.
ha nem beszélek mellé, az imre miatt; a megtépázott egóm miatt, a teljesen tönkrement viszonyom miatt mindahhoz, ami egykor én voltam. a sári miatt, az anna miatt, és a vili miatt; meg egyéb azóta, vagy azelőtt gyűjtött nevek miatt. tehát minden miattatok van, semmiképpen nem miattam. voálá!, emiatt; az ilyen mondatok miatt. az ismétlődő körök miatt, a szenvedés miatt, és legfőképpen az egóm miatt, ó én pici én, én a kisbuzi, én a nagy marci, én, aki csak akkor lehetek nem én, hanem ő, de legfőképpen te, ha írok, ó én szerencsétlen, szóval ilyenek miatt. mert sehogy nem jó ez; ha írok, szenvedek attól, hogy amit írok az nem jó. nem jó persze kinek? nekem eddig sem feltétlen volt az, neked meg elvileg a te dolgod, azt se tudod mit keresel itt, ancsel éva pár sorral feljebb van. van még a tóth krisztina, meg a kedvenceim, pl: megbasszák alvás közben, néger farkak fehér háttérben, és hasonlók, elképesztő, hogy miket gondol rólam a google. szóval, amit írok, az nem jó. de a legnagyobb baj, hogy amit nem írok, az se jó; ellustulok, eliszaposodok, elvalakisedek, akit nem ismerek, akit nem akarok ismerni, aki, úristen, segítsetek!, én vagyok, aki én lettem, aki én maradok, basszameg, ne ilyeneket, maradjanak rövidek a mondatok.
szóval; hiúságból nem írok. tény. hiúságból írok most, ez is tény. az egóm így is, úgyis sérül, úgy kell neki, ez az egók dolga. de hogyan tovább?
volt imre, volt a vili, volt az augusztus, volt a dávid, voltak barátok, szerelmek, karácsonyfák, és voltam én is. de hogy a fütyimbe tovább?
tavaly ezt írtam, szólt a csendes éj. nem fogod elhinni; idén is egyedül vagyok, és szól ez a csendes éj. majd jövőre, persze. de közben menthetetlenül jön a százezer dolláros kérdés, onnan a nyitó sorból; hol a te őrületed, marci? elmondom hol; bicikli küllők között. átbasztak, drága volt, dühös vagyok. a vagyonba kerülő pandás pulcsin lévő pandáról a plüss lejött, mert a mosógép negyven fokban mossa a harminc fokot. fáj a fogam, iiigen, ez még a régi, még a fog is. ezek az őrületeim; őmiatta, akit szeretek, az élet íze felköltözött az első emeletre, rosszul fűtött szobákba, örökké mocskos konyhákba, és az ezerkabátos előszobákba. ez az élet fiam, mondaná az apám, ha, de már így se rossz. néha rámtör, igen, szeretnék megőrülni, úgy kapok a szívemhez, néha, ha felriadok, hogy a helyén van e még, az enyém e még, egyáltalán, ez e még az élet, vagy ez már egy másik, ez az, amit szerettem volna, igen, tényleg ez vagyok én?
és, igen bazdmeg, ez. keményen beszélj nagy márton, ezaz, bazdmegelj, csúnya szavakkal töltsd ki az űrt, ne csillagokkal. ez vagyok basszameg. fogalmam sincs ki. olvastam erről, hogy az emberek megváltoznak, hétévente, mondják az okosok, meg biztos van még egy csomó ilyen tudományos tény ezzel kapcsolatban, kinem szarja le; de inkább olyan ez, mintha felvennéd a fogasról a kabátod, sietés közben, és már a buszon vennéd észre, hogy ez nem a te kabátod, azt a kacskamacska farkát, bár hasonlít, de nem, a szabása, a könyökénél, a zsebeiben is micsoda dolgok vannak, kényelmetlen, ismeretlen az egész, nem a te telefonod csörög, nem a te bérleted érvénytelen, aztán persze, mivel ez is egy példa, minden egy istenverte példává alakul ebben a blogban, szóval a végállomásra belenősz, belenyugszol, beleőszülsz, és már azt nem veszed észre, hogy volt, amikor ez még nem te voltál, hanem valaki más.
azért akarok írni most erről, gyorsan, kapkodva, ilyen hosszú mondatokba, rosszul és unalmasan, meg az összes többi, mert még tudom, hogy ez nem én vagyok, pontosabban; tudom hogy nem ez voltam. ez valaki más kabátja, valaki másé, aki idestova én vagyok, aki tovaside harminc éves lesz, aki most már egészen biztosan nem tudja azt, amit nem tud, és nem tudja azt se, amit tud, de ez utóbbit lényegesen nehezebben feledi. nagy rám a kabátom, ismeretlen a személyiségem, nem is értem pontosan mit miért csinálok; zsörtölődő hajlott hát lettem, egyedül maradós, gyakran bunkós fogfáj, kopaszodó kóc, azta mindenit, akármi is van akárhogy, a kócra még mindig jól rímel az hogy: bohóc.
de nem is ez a baj; ez az élet fiam, ugye.
hanem hogy az őrület.
azt írtam tavaly, hogy csak idén ne úgy, és idén persze ugyanúgy, lisa hannigan, silent night, broken night, egyedül karácsonyozni az mindig egy kis szép, feldíszített, gyantaszagú halál.

de aztán elmentem a kisdávidékhoz, és mert a dávid még mindig inkább kicsi, mint nagy, pedig már félúton jár a kettő között lassan, én voltam az angyalka, adtak kulcsot külön, bementem, csöndben, eldugtam az ajándékokat, kijöttem, becsöngettem, ettünk, aztán benyitottunk, ott voltak az ajándékok, csillagszóró, a dávid énekelt, és én ültem, én ültem ott, az én az egyszerre a régi marci is volt, meg ez is, és arra gondoltam hogy basszameg, hát ez a karácsony. átragadt rám az egész ceremónia, a rítus, hiába tudom, amit tudok, amikor a dávid a falhoz tapasztotta a fülét, hogy mintha szárnysuhogást hallana, hát basszameg, hallottam én is vele. és tudom, sejtem, hogy a dávid is tudja, sejti, hogy miért van a csomagokon az én írásom, hogy miért ugyanaz a csomagoló papír, mint amit még együtt vettünk, és egyáltalán, de kell neki még ez az egész, kell neki az ünnep, és a falhoz tapasztott fülemmel üvölteni szerettem volna, hogy mennyire hülye is vagyok én, és hogy milyen jó, hogy újra és újra láthatom, hogy milyen kegyetlenek, és bölcsek is tudnak egyszersmind lenni a gyerekek.
nem értek én ehhez, és az egészen biztos, hogy nem fogok tudni úgy írni többet, ahogy szeretnék írni, főleg ahogy írtam. otthagytam az egészet, valahol augusztusban. két év ingyenlakásnak az árán vehetnél már egy életet. egészen biztos az is, hogy bár jól esik hátra - hátrafordulva belemerengeni az elmúlásba, már csak azért sem érdemes, hogy ne lásd, ahogy elmúlik végérvényesen az, ami elmúlt már egyszer; az elmúlt tájról készült fakó képedet felgyújtja az új élet, féltékenyen, öngyújtóval.
baromságokat beszélek. olyanokat kéne mint; boldog karácsonyt, és egyéb közhelyek. mint az a közhely, hogy ha láttok valahol egy őrültet, aki úgy igazán, gondoljatok rám. háh. a normális őrülteknél nincs szánalmasabb, ezt már akkor is tudtam, amikor még nem voltam ez. ez, amire nincs szavam, csak ez a kinyúlt nagyamama pulóveres csend, amiben elveszek, ha magamra húzom.

lassan nem marad már belga csoki

2011-11-22T16:48:00.005+01:00

ha legutóbb azt emlegettem hogy ne politizáljunk - ezt figyeld, egymásba úsznak a témák, mint valami blog mix, ez ám a vagány mi? - akkor kezdjük rögtön ezzel.

tegnap volt a pető - kónya vita megismétlése, aminek a politikai jelentőségét nem én fogom boncolgatni, ellenben az ivánt van szerencsém ismerni, viszonylag közelről, és az egyik legtiszteletreméltóbb ember, akit ismerek. benne maradt valami abból, ahogy a régi idők arisztokratikus erkölcsét, vagy tartását képzelem, ráadásul rendelkezik azzal a képességgel is, amit márai olyan szépen megénekelt a füvezős könyvben, és ez elég szokatlan egy politikustól. azt a fajta tartást, amit az ivánban nap mint nap megtalálok, szinte egész biztosan hiába keresném a mostani vezető párt hatalmasságai között, ami elég ijesztő lenne, ha most politikai következtetéseket akarnék leszűrni ebből, anélkül viszont csak szomorú, de nagyon. furcsa élmény volt tegnap, az általam ismert szerepeitől távol, újra politikai megközelítésben látni, és az is szokatlan volt, hogy pontosan értem, hogy mit mond, mégis egész máshogy hangzott úgy, ott, amit mondott, mint amikor a konyhaasztalnál kávézás közben beszélgettünk ugyanerről. ráadásul tudom hogy igaza van; a jog a hagyományos, köznépi értelemben vett igazságosságot nem mindig adja meg, sőt, az az alap érzése az embernek, miszerint szemet szemért, fogat fogért, a legtöbbször távol áll a valódi igazságosságtól. a jog mindössze egy átlátható szabályrendszert próbál alkotni, és elvileg az emberek szubjektív igazságérzetétől távol kellene tartania magát. az hogy mi az igazságos, az ígyis gyakrabban változik, mint ahogy azt illene; az iván szerint például a többség mai napig is halálbüntetést akarna, ha lenne népszavazás, ami azért is vicces, mert ugye annak idején a karóba húzás is teljesen elfogadott módja volt az igazságosságnak, míg mondjuk ma erre berzenkedne a bennünk élő civilizáció. így aztán végső sorban a pillanatnyi igazságoknál valóban fontosabb lenne egy olyan rendszer, társadalom építése, ahol egyre kevesebb szükség van magára az igazságtételre. az iván szerint így, jogilag nézve, nézzünk a jövőbe, és ne a múltat használjuk fel arra, hogy egy helyben topogva töketlenkedjünk, és másokat okoljunk saját nyomorúságunkra, még akkor se, ha egyébként egy csomó okunk lenne rá.

és egyébként is; hányféle arca van az igazságnak? talán az igazságnál nem is az a fontos, hogy az arca milyen, vagyis hogy merre néz, hanem az, hogy egyáltalán van, ott áll valahol, több közünk talán nem is lehet hozzá, mégis mindig azt hisszük, hogy a szemébe nézünk.

ha nem politizálok, akkor hogy a viharba jön ez ide?
tegnap láttam a v.-t. úgy csinált, mintha nem vett volna észre, én szokásomhoz híven elfelejtettem viselkedni, úgy maradtam, megbámultam, és amikor egy pillanatra megfordult, hogy megnézze, elmentem e már, akkor jöttem rá, hogy talán mindkettőnknek szívességet tettem volna azzal, ha nem állok meg, főleg, ha nem veszem észre.

sokat jár az eszemben a kemény istván vers, a célszerű romok, most már szavam sincs rá, annyira zseniálisnak tartom. döbbenetes, hogy ezt így meg lehet fogalmazni. még aznap egy belgával beszélgettem, és említettem neki ezt a fényárban úszó belgiumot, és akkor döbbentem rá, hogy bár elvileg minden egyes szót le tudom neki fordítani a versből, csak pont a lényeget nem; a belga sehogy nem értette, hogy miért ír valaki ilyet, hogy mégiscsak gaz nőtt ki belgiumból, felháborodva magyarázta, hogy ez nem igaz, sőt, attól hogy belgium még most is olyan mint egy falu, annyira biztonságos és belterjes, attól még nem kell rögtön lenézni.

de megálltam, és aztán továbbmentem, és első érzés nekem is a szánalom volt, hogy micsoda egy gyáva alak, ennél olcsóbb megoldást, mint hogy elkezdünk kirakatokat nézni, én se tudnék kitalálni. nem mintha én bátrabb lennék; talán oda kellett volna menni, szembenézni ezzel az egésszel, de mivel?, és mit mondtam volna?, mégiscsak az a nagy kegyelem, ha tovább tudunk menni. és második érzés a kíváncsiság; vajon hol tart most az ő igazsága? és hol az enyém? rég nem tudnék már pontosan a vili szemével nézni, de sejtem az ő nézőpontját; sejtem, és tudom, hogy ahonnan ő lát, onnan nem sokat ér ez a barna kabátos sántikáló barom. és azt is tudom, hogy igaza van. azt nem tudom, hogy jobban, vagy kevésbé van igaza, mint amennyire nincs, és talán ez csak az én egómnak számít, valójában teljesen lényegtelen.

azt is tudom, hogy a nézőpontok váltogatásától függetlenül is hibáztam, mint ahogy hibázok most is, és valószínűleg hibázni fogok még, amíg megtehetem. ebben is, mint a jog, távolian, és teljesen átláthatóan lebeg az, hogy ő is hibázik, te is hibázol, mindenki hibázik, az ítélkező épp annyira, mint az elítélt. alig maradt már valami belőlem abból a vágyból, hogy elmondjam, nem is magam miatt, nem is miatta, hanem csak az un. 'igazságosság' miatt, az én igazságomat, hogy aztán akár dobja ki az ablakon, de legalább esélyem legyen arra, hogy megértse a dolgaimat; de akkor, ahogy ott állt, az a két méteres ember, akit nem észrevenni kisebbfajta mutatvány lett volna, belém nyilallt, hogy erre éppen ugyanúgy nincs esélyem, mint amennyire nem volt azokra a dolgokra se, amiket az előző fél évben próbáltam elérni. és nem is az a baj, hogy ez fáj. érdekes, hogy néha mennyire nem tűnik nagy dolognak a fájdalom; meg lehet szokni. amikor fáj, akkor legalább érzem hogy élek. hanem hogy megint elöntött az a szürke, fakó érzés, mint mostanában egyre többször, amitől aztán elgyengül az ember, és ami végül megtöri a legszebb reményt és akarást is: hogy tényleg bármi megtörténhet, és mert megtörténhet, nem számít semmi.

kellene már egy istent, vagy egy új gerincet csinálnom magamnak.

háborús könyvekben olvastam erről az érzésről, a veteránokról; hogy egy újonc abból ismerhető meg, hogy még haza akar menni. hogy még küzd valamiért; nem csak magáért, hanem egy csomó minden másért, amik majd aztán később fakóvá, szürkévé, és teljesen szürreálissá fognak válni. hogy még számít az, hogy van egy nő, hogy van egy haza, hogy van otthon, hogy van ezenkívül élet, és ez csak egy állapot. ezért aztán gyönge lesz, vagy túl bátor, és valószínűleg meghal. egy veterán már nem ideológia miatt harcol, nem a hazáért, szerelemért, otthonért. egy veteránnak nem marad ezekből az illúziókból, mert tudja, tapasztalja, és túléli azt, hogy minden megtörténhet. egy fiatal zöldfülű még egészen biztos benne, hogy őt soha senki nem fogja hátulról, fenékbe, hogy ő nem fog ürüléket enni, és sosem vallana az ellenségnek; egy veterán pedig azt tudja, hogy a végén semmi nem marad, ígyse, úgyse. az egészben talán az a legijesztőbb, hogy amikor megtörténik végül mindaz, ami eddig megtörténhetetlennek hitt, beleilleszkedik a dolgok rendjébe; még csak ijesztő vagy undorító se lesz annyira, mint amennyire azt az igazságérzet illendőnek gondolná. inkább valami dermesztő megnyugvást hoz, ami olyan, mint a hideg; mondják, hogy mielőtt megfagy az ember, teljesen megnyugszik, megbékül, és hallgatja ahogy harangoznak.

nem tudom mennyire vagyok messze ettől, de ott, a király utca sarkán azt éreztem, ami már jó ideje átjár, mint a huzat, hogy tényleg nincsenek felesleges fények, és célszerűek a romok. és teljesen mindegy, hogy mekkora hiba volt a s.val egyáltalán találkozni is, és nem csak vele, bárkivel, az a.val, vagy a b.vel, a c-től z-ig nem is beszélve, hiba volt a dolgokat komolyan venni, és küzdeni értük, hiba volt épp úgy, mint a dolgokat nem eléggé komolyan venni, és nem eléggé küzdeni értük, vagy feladni őket, és teljesen mindegy, hogy ezek a romok amik körülvesznek, meglehetősen célszerűek, és az is mindegy, hogy mindaz a fény, amivel megvilágítanak, akár szépen, akár rondán, mégsem, és ennek ellenére sem feleslegesek; mert az ember ezeken keresztül érezheti azt hogy él, ennek az igének egy olyan mindent betöltő értelmében, amibe ha igazán belegondolhatnánk, talán bele kellene halnunk. és nem tudok mit mondani. sem bocsánatot kérni nem tudok úgy igazán, se mentegetőzni, és nem is tudom hogy valójában szükség van e bármelyikre.

azt tudom, hogy amit csinálunk, az nem bölcs dolog; sem az, ahogy már a félrenézésével is ítélkezik a vili, sem az, ahogy már a továbbmenésemmel is ítélkezem, én is. azt is tudom hogy a bölcsességhez nem sok közöm van, sokkal kevesebb még annál is, mint amit hiszek magamról, és annak a korszaknak a végére tulajdonképpen semmi nem maradt. azt is tudom már, hogy az, hogy valamit tudok, mind abban az értelemben, hogy be fog következni, mind abban az értelemben, hogy értem hogy miért következik be, az nem ment meg se attól, hogy ez a dolog, ahogy azt a tudásom is jelzi, bekövetkezzen, se ennek a következményeitől. és kétszer kettő minden esetben négy, akkor is, ha én szorzok, akkor is, ha más adja össze. akkor is, ha megvannak az indokaim arra, amiért ötnek mondom, és akkor is, ha teljesen igaza van annak, aki az én négyemet háromnak látja, vagy még annyinak se.

viszont egy dolog beugrott, ami fáj, máshogy mint a többi; hogy annó, amikor még gondolkoztam ilyeneken, sokszor elképzeltem, milyen lesz ha meghalok. nem konkrétan a halál, azzal sose tudtam mit kezdeni, nem ilyen látványos, egó dolgok, mint például hogy milyen lesz a temetésem. több órányi zene listát terveztem erre a nemes alakalomra, és bizony akkoriban még teljesen biztos voltam benne, hogy a vili lesz majd a dj. de legalábbis ő volt az egyik ember, akiben teljesen biztos voltam benne, hogy ott lesz. és most az a borzoló, bár nyilván teljesen alaptalan sejtés kezdett dagadni bennem, hogy lassan elég ideig élek ahhoz, hogy még egy koszorúm se legyen.

bár nem számít semmit, és gyerekes a gondolat, mégis jól esik elidőzni rajta; ez, bizonyos értelmében már maga a szabadság. vagy legalábbis az, ahogy a hiedelmemmel ellentétesen nem janis joplin, hanem kris kristofferson (!) mondja:

freedom's just another word for nothin' left to lose
fuck, hell yeah, etc.

fikusz

2011-11-21T15:52:00.006+01:00

kisdáviddal fogalmazási házi feladatot írunk, gazdasági hírként a kisdávid azt írta:
'egyre több a gaz'.
nade ne politizáljunk.

de ha már gaz; azt tudtad hogy jóba kell lenni a növényekkel? legutóbb úgy hagytam abba, hogy nincs mivel meghallgatnom amit meg kellene hallgatni. ez úgy történt, hogy van az oviban egy fikusz. nem nagyon törődtünk egymással, én legalábbis nem figyeltem fel rá, de bezzeg ő.
egyik nap a manóruhámban tekertem végig a fél várost, és annak annyi cseles zsebe van, hogy ha nem muszáj, nem viszek táskát, ezért a szokásostól eltérően a szekrény tetejére dobtam le a sálamat, kesztyűmet, és az mp3 lejátszómat, meg a fülhallgatót, nem a szekrénybe. egy csomóba összegyűrve otthagytam őket a fikusz biztató társaságában, távol a kíváncsi gyerekkezektől. dél körül derült ki, amikor magamat is öltöztetni kellett, hogy az mp3 lejátszó áll a vízben. hogy ragaszkodjunk a tényekhez, inkább a víz állt a lejátszóban. az érdekes az, hogy amikor letettem oda a kis csomagot, teljesen száraz volt az egész szekrény tető, ahogy az egy szekrénytetőhöz illik, egyedül a fikusz alatti kis tányérban volt víz. a fikusz viszont úgy döntött, hogy nem fel, hanem leadja a vizet, ha nem róla lenne szó, azt is lehetne mondani hogy pisilnie kellett, így a víz túlcsordult (!), és eláztatta a sálamat, ami átadta az élményt a kesztyűimnek, azok viszont méregdrága, vízhatlan bringáscsodák lévén kimaradtak a buliból, így más jelentkező híján az egésznek a levét az mp3 lejátszóm itta meg, a fülhallgatóm nem ért rá, mert az egész csomag tetején trónolt. állítólag a fikuszok ritkán csinálnak ilyet, felmerül a kérdés, hogy miért pont most, miért pont velem, stb. én sose bántottam szegényt, azt se mondtam neki hogy fikusz-kukisz, pedig láttam a filmet, szóval igazán nem értem. szegény zenedoboz elvileg garanciás, de az persze kérdéses, hogy a fikusztámadás mennyire fér bele a garancia lehetőségeibe, erre konkrétan nem térnek ki.

mindegyik nap foltot ejt rajtad

2011-11-18T16:40:00.004+01:00

én már akkor is szerettem háy jánost, amikor még semmit nem olvastam tőle, egyszerűen csak olyan emberektől hallottam, hogy én valószínűleg szeretném háy jánost, akiktől feltétel nélkül elhittem ezt, így aztán nem is volt olyan égető, hogy én háy jánost olvassak, mert anélkül is tudtam hogy jó, és szeretem.
erre egyszer csak szembe jön velem ez, persze pont most, mert mindig pont most van most:

leeszi arcomról,
a kenőcsöt nyalja.
ez nem a bőröd -
kérdi és nyelvel befelé.
üreget mélyít:
ezt jelent, azt jelent.
én hallgatom, szótlan:
mennyi volt
a krém a boltban?
ez is egy emlék,
bár nem nyelv
- gondoltam.

(leeszi arcomról)

ez is egy emlék, ezt jelent, azt jelent. de teljesen rákattantam ettől háyra, és többek között ilyeneket találtam, mélyre ásva:

s a fiú, mint egy
hatalmas báb,
az égből hajtogatta le a nyakát.

(buszok az érben)

vagy az egész egy lány ciklus, úgy ahogy van, amiből egyrészt kiderül, hogy tegnap nyolckor még igen, de reggel ébredés után, ő sem hitte, de már nem' így megy ez, és amiben megtaláljuk az egyik legdurvább rímet így karácsonyra:

karácsony van,
szeretlek, de nem
te jössz, hanem
egy idióta angyal
megpakolva
minden szarral.

(egy lány/3)

ez úgy általában elmond mindent minden karácsonyról, és nagyjából háyról is, elképesztő ez a fickó; valahogy így lenne érdemes, negyven és a halál között, feleség, válás és a magányosság között ülni szofisztikált nyugalomban, valami egyszerű kis kiskocsmában, és régi fényképek hátuljára ilyeneket írni:

nekem is van mosógépem
s mikor te mosol,
én is mosok éppen.

(háztartási vers)

a nagy háyba esésnek az lett a vége, hogy a polcomra került az egy szerelmes vers története hangoskönyve, de még nem mertem meghallgatni, egyenlőre nincs is mivel. nade majd akkor, amikor pont nem lesz ez a most, ami most van.

értelmes lelkek

2011-11-17T17:56:00.001+01:00

nos, én olyan vagyok, hogy szeretem érezni a talajt a lábam alatt, valószínűleg ezért állok ennyit fejen. természetesen mindezt lelki értelemben.

milyen vicces is, ha az ember betűbe vési ami történik vele; ami történik, az ugyanis mulandó, a betűk meg annyira nem. például azt írtam nemrégen, hogy boldog vagyok, s e kis boldogságom azóta apró cafatokra szakadt, és elfújta a szél.

nembaj, nekem így is jó.

olyan jól esne most panaszkodni, de egyrészt nincs miről, másrészt ilyenkor néha rámjön, hogy megnézzem pár ember blogját, akiket ismerek, vagy akikről azt hittem ismerem őket, vagy akik ismernek, vagy akik azt hiszik hogy ismernek, és így tovább, szóval megnézem őket, és olyan furcsa élmény ez most, de;
akikről szeretem ahogy írnak, azok szenvednek. nincs mese, többé-kevésbé folyamatosan szenvednek. pedig szépek, szépen írnak, mégis szenvednek.
tehát evidens, hogy én ronda vagyok, rondán írok, ezért nem szenvedek; szenvedjenek ők, a szépek.

de nem is ez a baj; hanem hogy baromi unalmas. mármint hogy szenvednek. pedig nagyon jól csinálják, olvastam most hirtelen legalább négy olyan mondatot, amik úgy hatottak rám, mint valami negró, amikor köhögni kell. ettől függetlenül, és ezzel együtt is unalmas. nem is az, ahogy szenvednek, hanem már pusztán az, hogy ők is szenvednek. biztos van olyan állapot, amikor elégtétellel töltene el az az érzés, hogy nem vagyok egyedül, s nekik is ugyanúgy sáros a cipőjük, de most csömöröm van ettől az egésztől.

az persze még unalmasabb, ahogy én szenvedek, de az ember hajlamos túlértékelni a saját dolgait, ráadásul szeretek abban a hitben tetszelegni, hogy nekem ez amolyan munkaköri kötelesség, mármint a szenvedés. nem mint marci az Életképtelen, vagy marci az Óvóbácsi, vagy marci a Baromságokat Író, nem is tudom még milyen főállású munkám van, marci Az Autók Réme, ilyesmi, szóval nem ezek, hanem mint marci a Marci, már ha egyáltalán van ilyen, s nem szűnt meg már régen, mint ahogy megszűnik annyi örök életűnek hitt munkáltató. vagy nem szűnt meg, az intézmény áll, csak már engem rúgtak ki onnan régen, nem abban a Marciban dolgozik már ez a marci, nincs se próbaidő, se határozatlan idejű szerződés.
nyilván más is így gondolja magáról, épp ezért nem vigasztal hogy más is szenved. azt még csak irigyelhetném, ha más szebben szenved, mert erre bizony jócskán van példa, de most még irigykedni sincsen kedvem.

most tehát nem szenvedek. azonban úgy tűnik, ha nem szenvedek, akkor nem is nagyon élek, legfőképpen lelki életet, és ez nagyon ciki. még akkor is, ha valószínűleg ebből csak annyi az igaz, hogy a szenvedés a lelki élet popzenéje; bizonyos szinten ezt a legkönnyebb csinálni, de épp ezért maradandót is nehezebb alkotni benne, főleg valami eredetit.

nyilván nem csak szenvedve élek lelki életet, hiába kapnék tagságit már ránézésre is a depressziósok klubjába, de a szenvedettről a legkönnyebb beszélni, sőt, arra van is késztetése az embernek hogy kihozzon valamit belőle. a boldogság önmagában is jó, le van szarva ha semmi sem lesz belőle, a keserűség viszont úgy még nagyobb keserűség, ha még értékelhető alkotás sem születik belőle.

márpedig nem születik, - nem is tudom hogy melyik a jobb mondat folytatására, a fene essen bele, vagy a hála istennek.

kis életem apró darabokra hull; most őszintén, ilyen mondatokat akarsz olvasni? egyébként meg nem hull. vagy nézzük ezt: kis lelkemen repedezik a szerelem, huhú, fehér ing kell ehhez, hátrafésült haj, és kölniszag.

jobban tetszik inkább a mostani, ringójárású, nagypofájú, életnek bemutató hangulatomhoz az efféle irodalmi mélység:
nem szégyellem, ez betett nekem / tequillát hetet nekem /aki lát, vetet nekem
hell yeah.
nem tudom hogy léteztetek e, azt meg pláne nem, hogy még most is vagytok e, és elég nagy lehet a baj, ha már titeket szólítalak meg un. olvasók; de igazán leitathatnátok most már.

úgy vagyok most az eddigi kis dolgaimmal, mindazokkal, amiket nyúlósra hordtam már, hogy ha magara húzom őket, kis unalmas hétköznapilag, ahogy eddig, egyszerre csak szúrni kezdnek, ott ahol eddig kényelmes volt; mint amikor egy álmos reggelen magadra húzod a kedvenc, kinyúlt, szakadozó pulóveredet, nem azért, hogy jól nézzél ki, le van az ilyenkor reggel szarva, csak hogy minél egyszerűbben, melegen és kényelmesen érezd magad, és már ráhúznád a kabátot, amikor megérzed hogy valami szúr, csak egy kicsit, egy tüske mehetett az ujjába, vagy valami gombostű?, le kéne venni, de ahogy tapogatod, nem érzel semmit, csak képzelődsz, tovább öltözöl, aztán egy mozdulatnál megint, odakapsz, a kurva élebe, le kéne venni, de elkésel, basszus akkor most mit vegyek fel, elindulsz, és az utcán megint, és tudod hogy már nem fordulhatsz vissza, és ez így lesz egészen amíg meg nem érkezel, és mintha a kis tüske, tű, vagy akármi megérezné, hogy nyert ügye van, onnantól kezdve, hogy elhatároztad, hogy nem törődsz vele, folyamatosan szúrni fog, és a kedvenc, jól ismert pulóvered maga lesz a pokol, és valahogy így vagyok most a jól begyakorolt dolgaimmal én is; le már nem veszem őket, mennem kell mindig, mert elkések, de szúrnak basszus, nagyon.

új ruhákat, új dolgokat kéne venni, vagy levenni a régieket, és tüzetesen átvizsgálni minden egyes szövetdarabokat, de annyi gazba feküdtem én már az utóbbi időben, hogy azon se csodálkoznék, ha egy komplett bogáncs csokrot, vagy egy tűpárnát húznék ki a hónom alól; természetesen még mindig lelki értelemben példálózunk, ez az én bajom a túl sok lelki értelem.

vicces ez a szó; sok mindent elmondhatnék a lelkemről, de azt nem, hogy értelmes lenne. nincs is olyan, hogy lelki értelem. csak az értelmes lelkektől mentsél meg továbbra is istenem!

fejest ugrani

2011-11-16T20:04:00.007+01:00

submarine

oké, legyünk már megint őszinték; elpárolgott belőlem minden, amivel érdemes lenne intelligens, humoros, gondolatokban és meglátásokban gazdag, tartalmas dolgokat írni, ezért meg se próbálkozok vele.
tehát következzen az a verzió, amikor nem bonyolítom túl a dolgokat:

gyerekek, ez a film kurvajó! nem ez lesz az a film, ami megváltoztatja az életeteket, vagy amit később megmutatnátok a gyerekeiteknek, de minden egyes percét élvezni lehet, és nagy eséllyel mosolyogva fogsz kijönni a moziból.

ezután pedig egy csúfos, és legyünk még mindig őszinték, meglehetősen szánalmas próbálkozás lesz e két mondat túlmagyarázásra, tovább olvasni tehát sanszosan felesleges.

pedig ez esetben nem is annyira nehéz boncolgatni azt, hogy pontosan mitől kurvajó; minden egyes összetevőjétől. feszes, sőt friss (sic!) tempójú, nagyon okosan egyensúlyozó film, ami képes úgy végtelenül cinikus lenni, hogy közben szívbemarkolóan romantikus lesz, úgy őszintének és hitelesnek látszani, hogy közben távolságtartó tud maradni, nagyon jók a karakterei, baromi üdítő ilyen igazi gyerekeket - kamaszokat látni, nem ilyen henripotter féle típus színészeket, a zenéje már első hallásra is megkapó, és tökéletesen illeszkedik a filmhez, ráadásul a záró jelenet miatt az ember úgy hagyja ott a mozitermet, hogy képes lenne egyből fejest ugrani valamibe; tengerbe, szerelembe, vécébe, mindegy.

pedig címszavakban itt van minden, ami veszélyesen giccs, és semmitmondóan közhelyes, vagy ne adj isten baromira művészi, és avantgárd tudna lenni; van itt szerelem, ilyen igazi egymást pad alatt rugdosó, piszkáló - akaró első szerelem, amitől az embernek már csak azért is görcsbe rándul a gyomra, mert ilyenkor, erre a két órára is például, teljesen egyértelmű lesz, hogy nincs más, nincs mese, nincs más ami megtölt egy embert, mint a szerelem, és az is körvonalazódik, az effajta kapuzárási pánikot finoman dörömbölő, elkeseredett harmincasoknak, mint amilyen én is vagyok, hogy mindez, a fiatalság, és a szerelemmel való fiatal viszony mégiscsak elveszett, az ember nem szerethet újra elsőnek, csak másodiknak, harmadiknak, akárhanyadiknak, az ember nem lehet még egyszer ennyire naiv, ennyire önmaga, és ennyire távol mindattól, amiből később össze fog állni; azt hiszem, a hozzám hasonló barmoknak már csak egy esélye maradt, az utolsó, de az már csak annyiból is nehezebb, mint az első, hogy ez elsőről még csak lehet tudni, hogy ez az első, hiszen előtte nem volt még ilyen, - bár nyilván bizonyos esetekben ez se ilyen egyszerű, - az utolsóknál viszont főleg nem, hiszen mikor teszi meg az élet azt a szívességet, hogy felmutatja a 'nincs következő' táblát, ezáltal is jelezve, hogy a játékidő lejár, tessék ezt beleszámolva komolyan, vagy nem komolyan venni a dolgokat.

szóval szerelem, basszameg, nem ússzuk meg, szó szerint, de ez esetben iszonyúan jól esik elsüllyedni benne. aztán van itt más is a háttérben, ahogy illik; kamaszkor, beilleszkedési nehézségek, nietzsche, ködös albioni tájak, az angol középosztály nehéz, és kevésbé nehéz élete, szociológia, harmadik szem és a különböző színű aurák, házassági krízis, rák, az iskola legfaszább bunkója, és a legkövérebb szerencsétlen lánya, és legfőképpen az óceán; amiről nagyjából pontosan megtudjuk hogy hány méter mély. átlagosan számítva 9500, ennyit elárulhatok.

és se nem giccses, se nem közhelyes, se nem avantgárd, se nem túl művészi, mert mindegyiket úgy adagolja, hogy így egyiknek az ízét se érezzük mellékhatásként. sőt. például a tengerre kiúszó ágy jelenetét nincs még egy film, aminek megbocsájtanám, itt viszont elképesztően jól működik:

még egy dolog a végére, a film zenéje; a kazettás válogatás miatt a pop, csajok, satöbbi jutott eszembe, elnézést, de ez van, már csak azért is, mert az is ilyen kendőzetlenül angol mint ez, azzal a jó értelemben vett modorossággal az, amivel én speciel angliában sosem találkoztam; modorossággal persze igen, csak azt nehéz lett volna jó értelemben venni. ehhez képest nagy, és részemről kellemes meglepetés volt, hogy az én világomtól elviselhető távolságra álló arctic monkeys (a nevüket azért nagyon bírom na, meg az első lemezüket is szeretném ha lány lennék, de nem így alakult) front szívtiprója, bizonyos alex turner követte el az összeset, tehát nem egy kurvajó válogatás a hatvanas - hetvenes évek diákszerelmeseinek kedvenc számaiból, a hatás mégis olyan, és sose gondoltam volna, hogy egyszer azon kapom magam, hogy alex turnert töltsek le - pedig a másik majom tag már régen vendég a vinyómon az egyébként egészen kellemes late night talesük miatt - és erre a filmről kifele jövet is már azt terveztem hogy ezt én most megszerzem, szóval le a kalappal. azt még nem tudom hogy film nélkül is működni fog e a dolog, de az végeredményben mindegy is.

egy tanulsága van ennek a filmnek főleg, csak hogy elég baromságot írjak egy bejegyzésen belül, vagyis hogy a kamaszkor egyrészről végérvényesen elmúlik. mármint ami jó belőle. a pattanásos értetlenség viszont sose múlik el, csak egy idő után máshogy hívjuk, és wellnes szállodákba, meg ezoterikus terapeutákhoz járunk miattuk.

moszkvatéri lovak

2011-11-07T22:41:00.002+01:00

széthullottam arra az egy darabra, ami mindig is voltam.

a nyitott műhelyben álltam, vártam a kávéra, és úgy rúgott arcon ez a tandori mondat, hogy elfelejtettem tejet kérni hozzá. kalligráfiai kiállítás van a nyitott műhelyben, most volt a megnyitó, mi a matthieuval végig sakkoztuk az egészet. az ötlet jó, betűkkel jeleníteni meg verseket, a tandori haiku mellett ott a kedvenc somlyó györgyöm is a falon, a gnóma, az is önmagában egy lórúgás, ideírom, hagy rugdosson ha még nem ismernéd, bár már volt itt is:

akárhogy is volt és lesz akármi nem lehetett meg nem találni azt ami megtaláltatott akármi lett és úgy ahogy

rúgja meg a ló az ilyeneket. a megnyitón arról beszélt szétesetten és unalmasan egy eltés művtöri tanár, aki egyébként ügyes és jó előadó, hogy a szintén a falon látható pilinszky gondolatból kiindulva, amit most dafke nem írok le, így is már egy kész ménes ez az egész, hogy a betűk is önmagukban ha magukra maradnak, szétesnek, összeomolnak, mint majd egyszer minden.
álmomban régen, kicsinek, a megölt pókok néha visszajöttek, hozták az egész pereputtyukat, és jöttek felém, hogy leeresztetted a bátyust a fürdőkádban, ezért most, és csak jöttek, én rettenetesen féltem a pókoktól, de az efféle számonkérő álmaimtól később megtanultam még jobban félni, mint a pókoktól, ezért minden iszonyatomat legyőzve megtanultam azt is, hogy menthetek meg minden nyomorult kis pókot a fürdőszobából, szobából, spejzból, konyhából, és valami papírba csomagolva, óvatosan, nehogy a végtagsérülést is rámkenjék majd éjszaka, hogy vigyem ki őket a szabadba. a lelkiismeretem sajátosan működött, még amikor kőbányán laktam a hetediken, és naponta öltem halomba a csótányokat, a pókokat akkor se mertem bántani, akkor tanultam meg azt, hogy amit az ember a gyerekkorában megtanul, azt senki nem tanítja meg elfelejteni.
mindez úgy jön ide, hogy néha, éjszakánként, így vagyok a betűkkel is. jönnek a szavak, a csúnya szavak, a káromkodások, az elbaszott, feleslegesen tekergő mondatok, a semmiről nem szóló semmik, a nyavajgások, jönnek, és nem bántanak, csak kérdeznek, a hülye kis kérdőjelükkel, meg felkiáltanak, a hülye kis felkiáltójelükkel, jönnek, és nekifognak jelenteni valamit, minden egyes rohadt betű jelent olyankor valamit, és én verejtékben úszva ébredek, és olyan érzésem van, mintha ott lennének még ébren is a nyelvem alatt, az ízük, ki kell menjek kihányni őket, és aztán jelentéstúladagolástól utána sokáig nem tudok újra elaludni.
tudod te, mit jelent például az a? magas labda mi? és az s? vagy az f? a d? a c, az m, és a v, basszameg? és azt hiszed ezek csak nevek mi? ezeket a betűket figyeld: l ó f ü t y i ! bár ne emlegessük, nehogy megint elkezdjen rugdosni.
mindenesetre ilyen a viszonyom a betűkkel, le se tudom már írni őket, olvasom, hogy amerikában már pár helyen eltörölték a kötelező kézírás oktatást, azzal a feltétellel, hogy cserébe a kölyköknek meg kell tanulniuk folyékonyan gépelni. nincs olyan súlya a billentyűzetnek, ez tény, bár épp ez a baj; kézzel az ember jobban meggondolja, hogy mit írjon, még jobban, hogy mit ne írjon.
moszkvatér, délután, reményszag, és reménytelen bűz, egy lány fuvolázik, mindenki épp megérkezik valahová, gyűlölöm, imádom, okádok a moszkvatértől. a szél kálmán tértől nem, azt továbbra se tudom hol van, én ahányszor arra járok, mindig csak a moszkvateret találom meg.
ha az ember írni akar, vegyen egy kávét, de gyorsan, mert már százhúsz, nemrégen még száztíz volt, múlik az idő, telik a pohár, aztán üljön le a párszem fa közül a mellé, amelyiken diszkóznak a verebek, és tíz perc alatt garantáltan legalább hat ember oda fog menni hozzá, és mondani fog valamit. a garancia növekszik, ha az író ember szép, ne adj isten lány, és nyilván csökken, ha büdös, és ápolatlan, ebben az esetben a rendőröket is lehet várni, én ennyire még nem voltam bátor.
például odajön hozzád egy hajléktalan bácsi, és megkérdezi, hogy tudod e, hogy épp mit játszik a fuvolás lány. mondod hogy ezt speciel nem, de a varázsfuvola volt nemrégen. erre elárulja, hogy ő csak a rockzenét szereti valójában, és hogy van a török ádám, az nagyon fasza gyerek, ő például tuti sokkal jobban eljátszaná ezeket. és mindezt illusztrálja is a hajléktalan bácsi, fuvolázást imitálva, úgy, hogy közben nem teszi le a kezéből a szatyrot.
vagy odajön hozzád egy lány, és közli veled, hogy jézus szeret. mire mondanál rá valamit, már tovább áll, jézus mindenkit szeret, baromi nagy munka lehet minden érintettnek elmondani ezt.
vagy a verebes néni, aki megpróbálta megetetni a verebeket, de nem tudta, mert a felső ágakon voltak, és próbálta ágról ágra lecsalogatni őket, és mondta hogy nagyon nehéz ilyenkor etetni őket, mert lehullanak a levelek a földre, erre mondja az angol ősz helyett hogy 'fall' és hogy így nem tudja a földre szórni a kaját, ezért ki szokta kaparni a leveleket, és csinál egy kis gödröt, és abba szórja bele, egyébként befogadott három kóbor macskát, és őket is eteti, de nagyon drága, mert egy macska legalább tizenkétezer forint egy hónapra, és ő elvileg hónapok óta gyűjt fogorvosra, de az egész pénzt állatok etetésére költötte el, így most nem tud elmenni fogorvoshoz. ha legközelebb találkozol vele, mond meg neki, hogy vegyen inkább biciklit, az eredmény ugyanez lesz, de ebbe ne menjünk most bele.
vagy odajön hozzád egy bácsi, és elmagyarázza, hogy az szdsz még mindig működik, arra szavazz legközelebb, egyébként ő maga az szdsz, személyesen, és ad egy rosszul nyomtatott, gyűrött papírt, amin az áll, hogy ő, nevezett valaki már ötvenhat óta az szdsz egymaga, ő maga a párt, mindenki más hazudik.
vagy egy kisfiú, aki azt kérdezi az anyukájától hogy miért repülnek a galambok; mire a mama,aki valószínűleg egy hajdani bkv év dolgozója lehetett, mert közli vele, hogy azért, mert nincs bérletük.
és így tovább.
néha abból is túladagolásom van, hogy mindenütt történet van, ha kinyitom az újságot reggel, ha nem nyitom ki, ha belenézek valakinek a szemébe, ha nem nézek bele, történetekben gázolunk, néha annyira unalmas hogy mindenütt csak krimik vannak, scifik, romantikus szerelmi sztorik, tele van a tököm ezzel az egésszel, egy kicsit olyan jó lenne fellégezni;
épp ezért nem akarok úgy írni, hogy történet legyen benne, tessék, pár hónapja, mielőtt még széthullott volna minden arra az egy darabra, ha van ilyen, még azon voltam, hogy történeteket írjak, ne magamról, másokról, azóta is rajtam maradt a történet gyűjtés, mert azt hittem, jobban ír az az ember, aki nem maga körül forog, mint egy hold, hanem a világ körül, most már mindkettő jó lenne, de nem érdekel egyik sem, legfőképpen a történetek nem, az lenne a jó, ha úgy tudnék írni, ahogy biciklizni lehet, amikor épp tele van a tököd, hogy a lábam alatt érzem a tekerés súlyát, bele lehet taposni abba a pillanatban, az írás is, dagadjanak az erek, amikor írok, leszarom ha büdös, mocskos, unalmas, hosszú, rövid, érthetetlen, személyes, szét kellene hullni már végre, még ennél is jobban, arra az egyre, ha van ilyen, ezért kellene írni, csak úgy magától, magának, hogy ugye van ilyen, az ilyen kérdésekre kellene tudni válaszolni, ezt se konkrétan, csak úgy, mint amikor a félbehagyott házbontás mellett járva, egy leomlott ablak mellett mindig felnézek a holdra, és nem érdekel, hogy ez jelent e valamit, hogy ez mindig mást jelent, vagy mindig ugyanazt, nem érdekel hogy arca van a holdnak, és megismerem, nem érdekel hogy néha már a holdat se ismerem meg, és hogy a házbontás is, ahogy nőnek a téglák, hogy minden szimbólum, költészet, rohadt kis versek cikáznak körülöttem, hasonlatokba hasalok el mindig, ha nekifogok érezni valamit, nem érdekel, csak fel akarok nézni a holdra, ha arra járok, és kész, csak itt akarok lenni akkor, amikor már nem lesz itt egy tégla se, és emlékezni akarok arra, amikor még itt voltak, csak írni akarok, szanaszét hullva, megyek, megyek holnap oviba.

részeg

2011-11-06T21:17:00.005+01:00

most jöjjön olyan, amilyen még nem volt:
szerintem boldog vagyok.
ma legalábbis nagyon úgy tűnik, persze a cinizmusom is köszöni, jól érzi magát, de akkor is, egész nap volt valami a levegőben, valami várakozás, mint amikor gyerekkoromban már tudtam, hogy van valami ajándék valahol, de még nem tudtam mi az, és hol.
délelőtt bicikliztem a kisdáviddal, és többször is azon kaptam magam, hogy kurjongatni lenne kedvem; akkor még kivártam, gyanús volt ez az egész, de most már mindjárt vége ennek a napnak, így kőbe vésem gyorsan, a későbbi sötét jövőnek.
szóval ilyen is van.
persze tök logikátlan az egész, miért pont ma vagyok boldog, ezzel az erővel, ezekkel a lehetőségekkel, amik ma voltak, boldog lehettem volna tegnap, tegnapelőtt, sőt, még azelőtt is. de ma vagyok boldog, tök hülyeség ez az egész.
meggybefőttet eszem ennek örömére, meggypálinkával (!), a későbbi emésztésemről most ide inkább semmit.
szóval boldog. amikor nem vagyok az, azt hiszem a boldogság is olyan, mint az orgazmus, amíg nincs meg, addig nagy dolog, utána inkább csak elfárad az ember, de ha már ezzel a vulgáris hasonlattal élek, úgy tűnik, multi (!) orgazmusom van. ezt a szót a múltkor láttam egy lány kezében lévő könyvben, az volt a címe nagy betűkkel: a multiorgazmusos nő. úgy tartotta maga előtt, mintha kitűzőként akarná használni, majdnem megkérdeztem tőle hogy most is épp valamelyik multi baszogatja (már elnézést a poénért) azért vág ilyen fejet, de nekem csak a szám nagy, az is csak írásban.
a nagydávidot várom elvileg, de persze megint átbaszott, mégis boldog vagyok, beszarás.
egy épkézláb mondatot nem tudok írni egyébként, csak az esetleges elvárások miatt mondom, bár biztos feltűnő, hogy már jó ideje nem, most azonban lekakilok mindent, és igazi blogot írok, ohne művészet, ohne irodalom, szavak, csak parasztosan, szóval asszondja:
kedves naplóm, akarom mondani blogom. ma, november hatodika van, öt napja halottak a halottak, és borzasztóan jó idő volt egész nap. le föl rohangáltam a nyugati - jászai - oktagon vonalon, mert elmentem a kisdávidért, visszajöttünk, visszamentünk, otthagyta a telefonját, visszamentem, visszavittem, és végig boldog voltam, tök szokatlan volt az egész, azon kattogtam hogy mit ittam, esetleg bármi mást mit csináltam, erről jut eszembe, hogy az egész azzal kezdődött, hogy reggel nekifogtam megírni félálomban, pár óra alvás után az egyzenét, ami pontosan olyan is lett, unalmas, terjengős borzalom, közben meguntam buzerálni a hülye mixet, amit csinálni akartam hozzá, azon is felhúztam magam, mert nagyon rossznak hallottam, aztán kiderült hogy a világ odakint magasan tesz a rosszkedvemre, és a rossz zenémre, úgy süt a nap, mintha most jutott volna eszébe élni, és én azon kaptam magam, fölfelé a hídon, hogy egyrészt olyan mintha lefelé mennék, pedig aztán szegény bringámra már nagyon úgy nézek, hogy látom benne a következőt, másrészt a zene sem volt olyan szar, sőt, kit érdekel hogy nem jön ki pontosan ritmusra, ha süt a nap, meg egyébként is, és valahogy mire a lehel piacnál kavarogtam, már valami mágikus bringázásba torkollott az egész, az a fajta kerekezés volt, mire odaértem a kisdávidékhoz, ami betölthet egy életet, ami semmivé teszi az ember bármely ambícióját, és képes rábírni az embert, hogy bevallja, szereti az életét. erre a kisdávidéknál nem csak a szokásos kávéval, hanem finom meggyes gesztenyés izével vártak, talán ekkor adtam fel végleg a boldogság elleni védekezést, igen talán az egész tényleg akkor kezdődött.
azt is muszáj megjegyezni, hogy a kisdávidot egyre jobban elrontom, visszafele konkrétan megelőztük a trolit, ami elég vagány dolog, de a kresz és az ifjúság nevelésének szabályaival bajosan kompatibilis.
kezdek hülyén fogalmazni, így abbahagyom, ennyi, isten veled, nincs mit mondanom, annyit még fel kéne írni magamnak, hogy nem találom a vakablakot, pedig itt volt valahol a bajza - szív - rózsa környékén, a fáma szerint a bácsi annyira szerette azt, hogy amikor elment otthonról, a felesége utána nézett az ablakon kikönyökölve, hogy amikor meghalt az asszony, befalaztatta az ablakot, és csinált oda egy szobrot a könyöklő feleségéről. a kisdáviddal kerestük, mert nagyon tetszett neki az a kifejezés hogy vakablak, és mert nem tudtam elmagyarázni neki rendesen, hogy tulajdonképpen minek is kell egy ablakot megvakítani, vagy minek egy ablak, ha vak, és egyáltalán, ez a bácsi és a felesége történet se hatotta meg igazán, de remélem hogy ha látja, akkor hátha rá is olyan hatással lesz, mint rám akkor amikor először láttam.

iszonyú jó érzés, hogy a dolgok most még annyit se jelentenek, mint amit egyébként jelentenek, nem hogy többet. a történelmi hűség kedvéért leírtam mindezt, később jó lesz ez bizonyítéknak, hogy ilyen is volt, van, semmi nem veszi el ezt még eddig a két óráig tőlem, pedig direkt belegondoltam egy csomó olyan dologba, aminek a súlya alatt máskor ropogni kezd a nyakam, de ma csak meggybefőtt van, pálinka, és ovis képek.
hell yes!
és a félreértések elkerülése végett, nem, sajnos nem vagyok részeg.

az élet

2011-11-03T23:36:00.005+01:00

ülök a csend hideg kövén.
nem, ez egy vers, megírták már.
ráadásul kovács (!) ákos, brr.
próbáljuk meg máshonnan.
ülök egy kocsma fapadján, ezaz. apámmal ülök, füstös, igénytelen lebuj ez, a helynek neve is van; az élet. szól a zene; az a mocskos, kurva élet, alvin talán, miafütyi mókuskáim, vankó kata van a dj pultnál? nem, ő egy divat (!) magazinban fekszik, hát ezt is megéltük, ezen a helyen persze nyilván mindent.
apám sört iszik, én kávét. ennek nincs különösebb jelentősége, mégis azon gondolkozom, lehetne e másképp. összementek a dolgok, minden ami van, itt van, ez az élet, zsíroskenyér, olcsó sör, dohányfüst, anyázás, neoncsövek; összementek a dolgok, már nem érdekel hogy mi minden lehetne másképp, ide nem fér be a sok volna, leszarom épp mindet. de lehetne-e másképp, hogy apám kávézzon, és én sörözzek?
lehetek e én apám?
mert én nem ő vagyok, az bizisten, hiszen kávézom, utálom a sört.
bömböl a zene, nagy itt a zűrzavar, rendnek nincs itt helye, / vadász rád az alvilágnak a legnagyobb feje, körbenézek, a kurvaélet, de jó hogy még nem ért ide.
apámat nézünk, sakkozunk, most mindketten azt hisszük, ő áll nyerésre, én dühöngök, ő okoskodik. úgy csinál, mintha előre megmondta volna, egyáltalán megmondhatta volna hogy ez lesz, de csak én csesztem el, rosszat léptem, így lett ő előnyben, apámnak folyton mázlija van, és aztán mindig úgy csinál, mintha megküzdött volna érte.
én meg folyton rosszat lépek. kell még egy kis koffein.
azon gondolkozom aztán, pár tisztveszteség után, hogy vajon mikor bocsátottam én meg az apámnak azt, hogy pont ő az apám. szeretem a szerencsétleneket, a nyomorultakat, ők az én igazi családom, hozzájuk tartozom, miért pont ne apámat ne szeretném; de ez más, sokáig kibírhatatlanul gyűlöltem azért, hogy pont ő, és ettől minden remény elveszett, mert senki más, hanem ő, és a senki másban sokkal több a remény, mint benne, és a reménytelenséget amíg az ember fiatal, nehezen viseli.
nem úgy mint most.
a hangszóróban szinte már shakespeare;
mi rábaszunk, úgysem tudsz felállni, de csak kitartás, történjék bármi! / ki kell bírni, még ha senki sem felel, mert itt élned, és halnod kell!
nem is az a meglepő, hogy megbocsátottam apámnak, és hogy ezek szerint mindent meg lehet bocsájtani, még azt is, amit nem, mint például hogy éppen ő az én apám; ez szinte természetes, mert ahogy mindent meg lehet bocsájtani, úgy vannak dolgok, amiket épp azért kell megbocsátani, mert semmi mást nem lehet velük kezdeni. a konstans gyűlölethez nagyon fittnek kell lenni, és én már évek óta fáradt vagyok.
talán azért, mert olyan sokat kávézgatok.
az a megdöbbentő, hogy fogalmam sincs, hogy mikor történt, miért, és hogyan. egyszerűen csak megtörtént, természetesen, magától, egyszer csak azon kapom magam, hogy itt ülünk, ez az élet, és hülyeségeket lépek.
semmit nem tudok a megbocsátásról, de azt hittem az valami nagy, gyertyafényes dolog, olyan, amilyennél a filmekben közeli képeket használnak, és szép zenét.
ez a mocskos, rohadt, kurva élet, / ez a mocskos élet, ez a kurva élet... salala.
vigyáznom kell a haragjaimra, ha csak így kicsúszhat belőlem egy megbocsátás, egyszer csak nincs többé, mint a gyomorrontás, a szádban a herpesz, az erkélyajtóban a muskátli virágja, tegnap még volt, most nincs, kialudtad, elvitték, elfújta, kijött, bejött, mindez jó, sőt, megnyugtató, de hogy lehet úgy megbocsátani, hogy nem tudok róla, ki vette el a megbocsátásomat, apa, baszki, nem így képzeltem, tudod, nyilván te sem, annyira leszarjuk, ezen a helyen minek másképp beszélni, ne játsszuk meg magunkat, szóval leszarjuk hogy a másik mit csinál valójában, hogy épp ettől ilyen élénk érdeklődés van bennünk a másik iránt,

- mint ahogy az emberek meleg szobákban kapcsolgatva a tévében a fókák életéről néznek filmeket, meg a pingvinekéről, igazából annyira mindegy, hogy már fel is lehet háborodni rajta, úristen, kihalnak a fókák!, köcsögök, ne bántsátok a pingvineket!, ó azok a drága jó national geographicos idők, ültem a kanapén, és helyettem utazott a fickó a műsorban, ültem a kanapén, és helyettem okosodott a tudós, kutatott a kutató, lőtt a lövő, és alkotott az alkotó, én akkor is kávéztam, és haragudtam magamra, hogy miért pont ott vagyok, a tévé előtt, és miért nem valahol máshol -

te sem így képzelted, apa, azt sem tudom, mikor kezdtelek így hívni, látod, nem az apám, szóval nem így képzeltem, nem így képzelted, ez rendben is van, kinemszarjale, de apa, én nem így szerettem volna megbocsátani neked, nem így, hogy elhagytam valahol a gyűlöletet, azt a hányásízű tehetetlenséget, ami nem is igazán neked szólt, hanem annak, hogy abból vagyok, ami te, ez kiesett belőlem, elkopott, hol van, én büszkén, dicsőn akartam volna megbocstani neked, egyszer, majd, valamikor, amikor mindenem rendbe jön, amikor valami szép, puha helyen ülök majd, széles panorámával, amit úgy hívnak, az élet, és jódolgommal mitkezdeni nem tudván, sorra bocsájtgatok meg a kis sorsom sérelmeinek, de még akkor is, a sok megtépázott szerelem, szerető, egyáltalán nő közül, a végére hagytalak volna téged, az egész kupac legtetejére, szevasz apám, köszöntem volna akkor én, ott a kupac tetején, én a nagy, nagy lazán, szevasz, iszunk valamit?, és konyakot vettem volna elő, igen, vagy valami kurvadrágát, tudod, én is tudom, hogy úgyse tudnék olyat elővenni, amit te már valahol, valakivel nem, dehát még ezt is megbocsátanám akkor, igen, ott mindent, valami mahagóni asztalon, puha szőnyegen, én így szerettem volna, de erre
luxusvilla, cadillac, miniszter úr, /azt mondják, aki sokat hazudik, az megvakul!
az a szerencsém, hogy apám se tud sakkozni, így pont attól lesz izgalmas, hogy még így is nyerhetek.
soha nem akartam róla írni.
állítólag egyszer írt egy könyvet.
talán baromi unalmas lehet, ha valaki mindig igazat mond; a sok hazugság olyan, mint az aknakereső, ki tudja, mikor robban fel valami, ami speciel igaz. bár ez a könyv dolog persze biztosan nem, remélem.
ha egyszer elolvassa majd ezt bárki, aki tudja, hol van az élet, volt is ott már, apámat, vagy engem is ismer, annak az lesz a legizgalmasabb, hogy ebből mi az, ami igaz, és mi az, ami teljesen nem az.
én például nem az apám fia vagyok, de ez se igaz.
a sötétség méri a perceket.
a sötét lép, sakk, matt, egy kocsma fapadján kávézok, apám sört iszik, szegény jók, a sakk okos dolog, nyernek a gonoszok.
kéne egy olyan öltöny, mint annak azákosnak van. de minek. a fürdőszobában énekelni, hogy forróbetononstb.
megyek kávézni, vagy aludni.

a melankólia napja

2011-11-01T23:13:00.004+01:00

melankólia

ennél jobb napon nem is lehetett volna megnézni ezt a filmet. minden cinizmus nélkül, ha van, amiért érdemes elolvasni az ilyeneket, amikor valaki billentyűzetet ragad, és leírja amit épp látott, okulván az utána jövőnek, vagy okoskodván, vagy óvván, esetleg lelkendezvén, tökmindegy, de ha van konkrét haszna az efféléknek, hát akkor például ez a jó tanács;
várj ezzel a filmmel jövő ilyen korig.
de komolyan. már ha lesz jövő ilyenkor, lassan aktuális a cinizmus. nyugodt, szinte kihalt kossuth tér, a villamos síneken vastagon a falevelek, odafele még befestett, maskarás halovénezők görkorcsolyáznak az andrássyn, visszafele csak a csönd, és a taxisok. ehhez a filmhez hangulatnak tökéletes.
a valentin nap talán az igazi szerelmeseknek számít a legkevésbé, a halottak napja nyilván a halottaknak számít a legkevésbé, ellenben ha van valami értelme az ilyen napoknak, akkor például az, hogy ilyen filmeket nézzünk. ha vársz egy évet, a kétezer tizenkettes dátum miatt még jobb lesz a dolog, hovatovább már - már túlzásnak is mondható; vigyél magaddal bort, szerelmet, gyertyát, és pusztuljon a világ.
a másik, az előzővel legalább egyenértékű jó tanács, hogy ne késs a filmről, mert az első pár perc, az nagyon. nyitány, wágner, lassított képek, más egy egész filmnyi giccset hozott volna ki ebből, lars csak egy résznyit, bár aggódni nem kell, bepótolja, amit kihagyott. mindenesetre az első jelenetek gyönyörűek, nincs erre jobb szó, mint a vastag sálú, hosszú csizmájú lány a trolimegállóban; gyönyörű, persze ha jobban megnézed, hatásvadász, kivan sminkelve, és egyáltalán, de ne nézd meg jobban, csak épp annyira, amennyire látod, gyönyörű, de jó, kész, erről ennyit.
nem bírom ki, jöjjön egy harmadik jó tanács; ha azért fizettél a mozijegyért (jövő ilyenkorra tuti dvdn fogod megnézni, sanszosan letorrentezve, nem mintha most nem úgy néznéd meg, látod, ezért pusztul el a világ) hogy filmet nézz, akkor igyál előtte egy kávét, és pihend ki magad; különben valószínűleg elalszol. lassú, csúnya szóval vontatottnak nevezhető alkotás ez, amely pontosan, és szépen, mint az a bizonyos melankólia megy az égen, úgy csörgedez, de az egyszeri néző számára mindez lehet hogy nem lesz más, mint dögunalom.
az armageddon, és effajta popcorn ropogtató népbutítások pörgéséhez szokott szemnek mindenesetre tényleg figyelnie kell, hogy a sok művészet mellett a világvégére is koncentrálni tudjon, és az ilyen filmek hálás pillanataiból is, amikben látványosan szétbomlik ez a szegény planéta, eléggé fukarkodik ez a lars, így tehát aki ilyeneket vár, az az elejét nézze meg, aztán aludjon, majd a végén ébredjen fel; még így se maradt le a nagy mutatványról, amikor is egy művészfilmes, jelentsen bármit is ez, megmutatja, hogy hogy kell az ilyet csinálni.
mármint a világvégét.

nem hiszem egyébként hogy ilyenek jártak volna a rendező fejében, a fáma szerint a súlyos depresszióban despedő mester terápiás célzattal készített egy filmet, az antikrisztus címűt, és aztán ezt már a jóval pozitívabb, mondhatni gyógyuló lelkiállapot szülte, már amennyiben elfogadjuk, hogy a melankóliából, vagy nevezzük néven a dolgokat, depresszióból való kilábalásra az egyetlen gyógymód a pusztulás a mester szerint, mellékeli is az ábrát.
szintén ő mondja, hogy a film ettől függetlenül azért lett ilyen 'felettébb romantikus', mert rákattant wágnerre, eredetileg durvábbnak lett szánva, csak aztán az éleit lekerekítette a melankólikusnak éppen nem mondható, de romantikusnak annál inkább romantikus wágneri zene.
nos ez utóbbi kettő tény. wágner is, és a romantika is. az én szőrös, de kellően érzengős lelkem egyenesen azt mondaná mindkettőre - wágnerre is, meg a filmre is - hogy szép. igen a nyitány gyönyörű, aztán a film különböző pontjai szépek, majd egy két pillanatra újra gyönyörű lesz; fene se gondolná hogy nem egy mondjuk arrofsky - a forrás a túlburjánzó képi hatások, a zene és a képek kapcsolata, illetve a történet néhány iszonyúan banális mondatától is eszembe jutott - filmet nézünk.
a fogas kérdés viszont, hogy tényleg annak a lars von triernek a filmjét nézzük, aki egyike volt a mindenféle hatásvadász filmkészítési technikákat elutasító kiáltvány szerzőjének? hát ezaz. ráadásul nekem ez filmnek kevés; értem hogy a két testvér a két különböző embertípus, mondhatni derűlátó, és a borúlátó, értem hogy közben a felsőbb osztály is megkapja a magáét, értem hogy az effajta képeket, mint ahogy a meztelen kristen fürdőzik a kékes melankólia fényében, a producerek szerint érdemes filmre vinni, sőt, akkor inkább ilyeneket nézzünk már, mint bruce willis koponyáját, ahogy menti a világot, szóval mindez jó, és szép, de akkor minek az olyan mondatok, hogy 'az élet ezen a földön gonosz, ezért el kell pusztulnia', minek a lovak, a kisfiú, meg a többi sekélyes, erőltetett giccs? részemről csak a dogmás, mondhatni 'régi larsos' esküvős részt tudnám értékelni, ez egy nagyszerű szatíra, tőle elvárható zseniális rendezéssel, kamerakezeléssel, cinizmussal, amivel tökéletesen bemutatja, hogy egy szomorú, reménytelen ember milyen egyszerűen szét tud rombolni maga mellett mindent, hiába hisznek a többiek benne. ez filmnek kurvajó, de akkor mit kezdjek a többivel? hangulatnak viszont sok; ahhoz túl hosszú az egész, és túl vontatott, hogy a néző ne aludjon el rajta, csak egyszerűen lebegjen a befogadás kékes fényében. pedig nagyon sokat ígér az elején, engem például úgy a székbe szegezett a nyitány, hogy meg tudtam volna ölni a későn érkező 'bocsánat, elnézést, bocsánat'-ozó marhákat, akik miatt pillanatokra oda lett a varázslat, csak az a baráti gondolat tartott vissza ettől, hogy úgyis a világvégét jöttünk megnézni, és mindjárt mind meghalunk, ilyenkor már minek idegeskedni.
a világvégén tényleg minek idegeskedni, ez kiderül a végéből is, ami szép, mondhatni okos, ott érezni a legjobban hogy egy lars von trier filmet nézünk, mind megoldásaiban, mind arányérzékében, csak kár hogy az odavezető út tele van buktatókkal, logikai ellentmondásokkal, és giccsel.
pedig nem rossz cucc ez, olyasmi, mint a császár új ruhája: aki nem látja hogy mi benne a művészi, a zsenialitás, és egy nyálas, unalmas szarnak tartja, az magára vessen, aki látja, de még így is elalszik rajta, az is, aki meg minden képkockában fel tudja sorolni a sok művészeti utalást, szimbolikát, belemagyarázni a két személyiséget, az emberiséget, az istent, a sorsot, a szomorúságot, a pusztulást, reményt, anyaságot, és így tovább, az is.
de legfőképpen az vessen magára, aki nem hallgat eme megtépázott blog kétes értékű írójára, és nem jövő ilyenkor nézi meg ezt a filmet, borral, szerelemmel, gyertyával, nádihegedűvel. aki így tesz, annak van stílusa, és akinek van stílusa, az már elért annyit, mint lars barátunk, vagyis amikor itt az ideje, stílusosan pusztul majd bele abba a bizonyos melankóliába.

változatlanok egy hévvonalra

2011-10-03T20:00:00.007+02:00

harminchárom nap, harminchárom perc, az idő menetrend szerint nem áll meg a megállóban, csak én. én vagyok már megint én, egyedül állok, egyedül megállok, nincs ki előtt titkoljam magam.
úgy írok, mint aki kiszabadult.
jön a hév, visz, már megint folyton megérkezem. a héven egy lány, szoknyában, szája hallgatásra áll, a szeme beszédre, combja meztelen, teleírta versekkel.

hívj meg, hogy a szádban töltsem el az éjt olvasom.

mégsem mellé ülök. az ablakban a sötétség, a sötétségben én, a másik oldalról is visszatükrözöm magam, hirtelen tele lesz velem a hév. az egyik marci rámkacsint; népszámláláskor mit írsz majd be arra a kérdésre, hogy mely vallási közösséghez, felekezethez tartozónak érzi magát? csak a saját magad nevében válaszolj! röhög rajtam a másik. azt írom majd be, hogy egyszerre hiszek mindenben, és mindenkiben, mentegetőzöm. magadnak folyton hazudsz, mondják egyszerre, és eltűnnek a kanyarban.

a lány combján ez áll:
a szembeállítások, azonosítások;
körbeforgatott útjelzőtáblák;
különösen végzetesek
a mindig egyhelyben maradóra

egyszerre dühíteni kezd, hogy annyi minden volt már, hogy annyi minden vagyok, hogy nem csak ez van, ez a pillanat, itt a héven, ablakokban a sok nem én, mint amikor tükröt teszel tükör elé, végtelen, hogy nem én vagyok én, ez a végtelen, hogy volt múlt, hogy annyi minden elmúlt, hogy lesz jövő, hogy jön még egy csomó minden, ami még nem múlt, és talán az is, ami már igen, hogy ez a hév is megáll, és a következő is megáll, és én is megállok, és elindulok, és egyáltalán, hogy volt eddig életem, és nem csak ez a pillanat van, hogy nem most kezdődik minden, hanem most is csak folytatódik, hogy nem most végződik minden, hanem most is csak folytatódik, minden, mindig folytatódik, legszívesebben széttörném a hévablakot dühömben.

táncolok a megalománia fehér haván
amíg te a dühtől cukros ablakod mögött
álmokkal szennyezed be az ágyad várva rám mondja a lány combja.

semmi sem szép önmagában, ezért néznek vissza ránk a tükrök. semmi dolgom az ősszel, mióta nem írok hasonlatokat; állítólag nincs tája a fájdalomnak. megengedtem magam magamnak, így az anyámra gondolok; arra kért, legalább írjak blogot, hogy tudja, hogy mi van velem. úristen, mondom annak, aki leír majd a blogomba; tényleg ez van velem? és mind az, ami itt nincs, az nincs velem? (ha fidula nem mond rám semmit, nem is létezem?) hogy szerettük; mama, nézd, jaj, kész ez a blog is. mennyi minden nem történik velem. például ez se. az elmúlt három, három? négy, négy? öt, stb, év se. nem ültem még ezen a héven sosem. valaki mondta, hogy kijön elém az állomásra. hol? mikor? elfelejtettem. lehetnék szomjas is, de minek. a szavakat kivetkőzöm magamból, mire megérkezünk, és felveszem a szép ruhám, hogy anyám büszke legyen rám. fehér az ingem. mennyi ellenségem lett, csak mert ahogy szakadnak a gombok, kilátszik, hogy alatta feketéllik a szívem. ahogy vigyáztam, hogy kint ne koszolódjon, koszolódott belül, amíg fordítva csináltam, azért nem szerettetek. ahogy ti nem szeretitek, ahogy szeretlek benneteket, én se szeretem, ahogy nem szerettek engem. így fehérben látszik csak igazán, hogy már csak ott vagyok sebezhető, ahol még élek. néha azt hiszem, nyaktól lefele, néha meg úgy tűnik, fordítva.
az élet meg csak forog odakint, mint majom faszán a stanecli. ha a nagymamám mondta volna ezt, neki elhittem volna, hogy van ilyen szó.

csönddel borotválom le hajamat, szavakra tincset növesztek
látom a lány combján, amikor feláll, haját kibontja, és leszáll.

olvasni próbálok, mert a szavak néha pontosabbak, mint az élet. 'hamarosan azonban, összesen másfél év együttlét után, végképp kiszerettem belőle, ugyanúgy, mint addig az összes szerelmemből, egyszerűen egyik nap lefeküdtem aludni úgy, hogy mennyire szeretem, majd reggel felkeltem úgy, hogy úristen, mennyire nem szeretem' becsukom a könyvet.

eszembe jutsz, mert folyton elindulsz valahonnan valahová, és nem is tudod, hogy közben sokszor csak ide érkezel. mint a hév, mindig ugyanott van a végállomás. leszállok. egy álmodra gondolok, amit nem én álmodtam neked, amiben egy hangya mászott a körmöd alá, és nem bírtad kiszedni, mert mindig bemászott mélyebbre, aztán a körmöd alján egy nagyon kicsi lyukat vettél észre, amin kidugta a lábait, és akkor megfogtad, és kihúztad. olyan érzés volt elképzelni ezt, mintha macskák kaparták volna a lelkem. ahogy állok itt a hévmegállóban, és megyek, a lépcső mozog, én nem, a föld forog, én nem, érzem, ahogy lyukak lesznek rajtam, megérek végre, mint a jófajta sajtok, és lyukakkal leszek tele, átlát rajtam az ég, és a lyukakon kihuzigál belőlem mindent az idő, egyenként, mint a hangyákat, hiába másznak bennem mélyebbre, mindig kilóg belőlük valami belőlem, és azt megragadva kihúzza, ahogy megyek, otthagyom magam, tele lesz velem a hévmegálló, az utca, a híd, a város, és megértem végre, hogy mindannyiunk számára van egy határ, a kilátástalanságnak is van egy határa; nem lehet a végtelenségig újra kezdeni az életet.

ásítozom. valahányszor kinyitom a szám, ásítok; ásítok éjjel, ásítok nappal, ásítok álmomban, amelyben kereszt vagyok az útelágazásban, melyen gyászbogarak másznak.
már nincs hely több lyuknak rajtam, egy lyuk van, az én vagyok.
voltam, már nem vagyok.
most kezdődik minden.
úgy írok majd, mint aki megszabadult.

csend

2011-08-31T23:44:00.001+02:00

most egy darabig csönd.
majd elmúlik, mint a többi.

megmikrózott mondatok

2011-08-30T22:45:00.003+02:00

késő van, nemsoká nyit az emlékek diszkrét bárja. iszunk valamit, és nem teszünk fel hülye kérdéseket, például hogy minek. vagy a másik, amit én konkrétan sose hagyok ki, a kinek. melegítjük magunk a másikkal, te az egyikkel, én a másikkal, aztán már csak azt vesszük észre, hogy arra emlékezünk, ami van. olyankor jó, nagyon jó, ha minden rendben, ilyenkor aludni is lehet. egymás hasán, szinte mérnöki eredmény volt, mire kiszámoltuk, hogy férünk el egymásban. egy másban, a magunkra másolt másikban. összehajtogatva, mint a colstok. így tanuljuk a jó szakot. éjszakot. és minden reggel felmelegítjük az érzéseinket a mikróban, sok száz watton forog a tányéron, amit éreznünk érdemes. minden reggel helyrehozzuk egy kicsit, ami reggelre kihűlt, megaszott, megaggott. magunkat a másikban. mikró hullámú szerelem, macskát ölhetünk vele. vagy magunkat, lassan, tudod a mikró a szívnek nem egészséges. az újramelegítés se az igazi, de mi még emlékszünk az eredeti ízre, tudjuk hogy hány százalék a természetes anyag abban, amit csinálunk. nem baj, ha kevés. szerelem, szex, szenvedély, tévedés. most már csak a semmi, azt húzzuk magunkra, hol kilátszik belőle a valami, mell, fenék, kézfej, szőr, csend, szó, hol bebújunk nyakig. jó ez a semmi, de az elkövetkező semmiket is jól meg kell tervezni, nehogy valamik legyenek. hát tervezgetjük, feszegetjük, eszegetjük, erre megy el a napunk, pontosan delelő égitestünk, hogy jöjjön helyette a késő van, és kinyisson a bár, bár az is mindegy már, ha nem, de azért ott állunk nyitásra mindig, és nem teszünk fel hülye kérdéseket.

például hogy minek ír az ember blogot. fordítva; miért csak az ember ír blogot? egy sirály naplója, az lenne sirály. nem sikerült ez az augusztus, nem sikerült ez a ti, szerény, savanyú szabadság volt. bár olvastam valahol, hogy a magyarok azok most ilyenek, több mint a hetven százalékuk ki se megy az országból idén nyaralni, tízen százalékuk abszolút nem nyaral, meg a maradék, akinek zöldebb, ugye. jó lesz most egy kicsit csöndben maradni. sűrűbben kellene csöndbe maradni. nem maradt üres lap a füzetemben. el kell menjek fogorvoshoz megint. ilyenek vannak; ez az élet, fordulj el. csak ha baleset van, akkor gyűljetek körém, akkor aztán lehet csámcsogni, utálni, szeretni, segíteni, ártani. de addig, csak megyek, megállok, szabálykodok, szabálytalankodok, lefekszek, felállok. fordulj el, ezt csinálod te is. fordulj fel, mondhatod, hisz ezt csinálod te is. játszom csak a szavakkal, ma egész nap, ők is játszanak velem. kis játszótér volt a füzetem. pajtásokat hívtam, de nem jöttek el. a lány, aki csak pirosakat eszik. a fiú, aki minden bajt eljátszik, amit csak hall. a fiú, akinek beleragadt a vonat a hajába. a lány, akinek a sarka szerelmes. a fiú, aki saját magát emelgeti minden reggel, a lány, akihez beszélnek a mellei, a fiú, aki elültetett egy őszibarackot egy pohárba, a fiú, aki elhatározta hogy soha nem fog menni budára, a lány, aki víz alatt hallgat zenét, a lány, aki felírta a füzetemre, hogy tévedés.

most már csak azon gondolkozok, milyen égetnivalóan közhelyes számmal fejezzem be ezek után.
megvan.
hol van az a nyár?
váááhá fogják meg!

egyedül soha

2011-08-29T21:19:00.006+02:00

gyere fel hozzám, nézzünk videót! nyugi, nem olyat, csak pasikat. például őt:

nem értek belőle egy árva szót, a címét is úgy kellett kiszótároznom, és abban sem vagyok biztos, hogy ilyen-e egy jócsávó, avagy sem, ha lány lennék, azért én szeretném ezeket a csontos arcú, ránézésre heroinista, sokat megélteket, azt hiszem. nagyon szeretem ezt a számot, és három éve nem hallottam; úgy kellett utána nyomozni, hogy megtaláljam, mert johan johanssonra emlékeztem, meg arra hogy izlandi, és ez johanra igaz is, csakhogy ő jonathan, és svéd. mindegy, így nem volt könnyű, ez a szám volt a kedvencem a lemezéről, ha esetleg le szeretnéd szedni, ezt figyeld,

egy link

és azt se hittem volna, hogy van klipje. nem valami nagy világmegváltás, de tetszik, az ötlet szerintem jó, a kivitelezés főleg, mindent magaménak érzek, amiben kapucni van, meg gyerek, a limuzint ennek fényében meg lehet bocsátani, de az igazán bosszantó nem ez, hanem az, hogy ott vagy te, a kurva életbe, már elnézést, te, akiről írnom kellett volna harminc napon keresztül, és a te, akiről már csak két napom maradt nem írni, te, akit se megnevezni, se leírni nem merlek, ott állsz, az út szélén, mint ahogy egy effajta, más szemszögből nézve nyálas melegpopzenének csúfolható slágertől elvárható. és nem is utalásféleképpen vagy ott, holdfény, eső, ágy, asztal, tévé, lófene, hanem konkrétan. azt nem mondom meg hogy hol, de ez igazából csak vicc, ha megnézed, megtalálod magad. visszatérve a földhözragadtabb vizekre (földhöz ragad a víz, micsoda képzavar, állat), biztos lesz akinek a magaskultúrális befogadóképességét meghaladja az effajta nyafogós bájolgás, meg ez a szinte már statikus pop alap, de szerintem épp azért kurvajó, amiért a hot chip, vagy a jay jay johanson (apropó, a szeretnék mókázni megvan?), vagy nőkből a robyn, vagy a lyyke li, bár ennyi asszociációval egy kicsit messzire rugaszkodtunk.

és még mindig nézzünk videót, még mindig fiúkat, most viszont egy kicsit másmilyent. tegnap a hülye meteoros sztoriról nem jutott eszembe, pedig akkor kellett volna, alibi posztnak viszont jó a tegnapi alibi alibije is, és nem utolsó sorban ez az animáció zseniális. a jó öreg szexuális nyelvet nem beszélők számára van angol felirat is, de még az angolul se tudók is megértik hamar a lényeget azt hiszem. a vége nem tetszik, az alapötlet viszont baromi jó, írja is valamelyik hozzászóló, hogy mintha kafka novella lenne, tényleg olyan a hangulata. és ehhez tökéletesen illeszkedik a rajzok szín és formavilága is, egyszóval azon kevés dolgok egyike, amiért érdemes az embernek internete, és jutubja lenni, egyébként alig hiszem hogy minden multiplexben ilyenekbe botlanánk. tehát pattogatott kukoricát, és tizenhárom percet előkészíteni, mert megéri:

és ha már itt tartunk, hagy etesselek más kenyerével, ha már én főzni nem tudok, maradjunk ugyanennél a fickónál, egy nem kevésbé zseniális, sőt, bizonyos szempontból ennél is nagyobbat ütő - szó szerint - animációt is hagy ajánljak kedves figyelmedbe, ehun e, pár sorral lejjebb, nyugi, ide popcorn se kell, és négy perc is elég, cserébe egy annyira találó szociál tanmesét figyelhetünk meg, hogy öröm nézni:

cserébe ezzel kívánok nyugodalmas jó éjszakát, reggelt, napot, estét, és egyéb ordas közhelyeket, a mai nap is elszelelt / ezerötnél több ma se telt, ennél biztos hogy jobb lesz a holnap, mondjuk nem lesz nehéz.

fog, hév, gép, orgazmus, meg persze a meteorólgia

2011-08-28T22:07:00.007+02:00

juj most olyan az írás, mint valami vetett ágy, belenyújtózni, belefeküdni, bele bele bele. olyanokat írni mint hogy egy kis pihenőt akarok, végre, egy kis pihe nőt. ilyeneket. vagy olyanokat hogy van egy fogorvos, akit úgy hívnak hogy dr. vetter tilo günther. ez a vetter egy szájban rendel, brr, elképesztő. arról is írni kéne, hogy ilyen névvel hogy lehet csajozni, annyira látom, ahogy bemegy dr. vetter, rendeli az italt, és már az elején, könnyítésként elejti a hölgynek; önnek csak tilo, kedvesem. vááááh. egyébként minden fogorvos ugyanúgy néz ki, azt tudtad? szóval ilyeneket kellene írni. persze nem ilyeneket fogok, még mindig augusztus van, a fene essen bele.

azért arról még hagy írjak, én, hogy mit szeretne ő, jaj már megint a régi nóta, de tényleg, mert utazott a héven, megint, azon a héven, megint, abban a megállóban, már megint, csillaghegyi fénylő délutánok, te jó isten, hogy én, bocs, ő, mennyire szereti azt a megállót, azokat a platánfákat, azt a kis kocsmát a sínek mellett, és ha már régi nóta, van az, hogy mindig az a perc, a legszebb perc, amikor a hév már elment, mindig az a hév, amin sosem utazunk, salaala.

azt hinnéd ezek után, hogy ha ilyen kis játékos, bohém, hát biztos boldog ő, mi? egy frászt. egyébként is, nem róla van szó, az unalmas, nem szabad. gyere, írjunk inkább a nőkről. van az a lány, akinek rövid a haja, tudod, minél rövidebb, annál szebb, és gyakran csak úgy van orgazmusa, ha más lányokra gondol közben. jó lenne tudni, arról, akiről tudni akarunk valamit, hogy mire gondol orgazmus közben. úgy általában. az orgazmusnak van valami köze a felhőkhöz, csak azért. meg a gyerekkorhoz. a körhintákhoz, a gyerekkori játszótér bódult körhintáihoz, amikor mire is gondoltál, miközben nem szédültél még úgy, mint most, nem volt hányingered, úgy mint most, csak rohant a világ, mintha te a világgal szembe, forgalommal, idővel szembe foroghattál volna, egyre gyorsabban, a bódulatig. ó ha akkor mondta volna valaki, hogy később ehelyett lesz a szex; akkor se lenne máshogy.

mindenesetre, írjunk lányokról. arról, aki a ruháit maga varja, a vágyait meg elkaparja, a haját meg estére kibontja, és még lenne rím, jaja. arról, aki az egyszeri lsd használat miatt fél a lábasoktól, meg a nagyobb edényektől, mert azoktól szokott flashbackelni. vagy a lányról, aki sohasem bántott még senkit, és ettől megcsúnyult. a lányokról azt hittem milyen jó lesz írni. egyáltalán, rólatok. mind tulajdonnevek, mind, egytől egyig, a szerelem, a csalódás, a boldogság, a béke, a veszteség, a gyűlölet, a harag, a lustaság, a barátság, az ellenség, mind.

de az ember nem mond idegeneknek ilyeneket, úgy tűnik. túl bizalmas dolog ezeket megnevezni, mint például a színeket - a színek is intim tulajdonnevek -, vagy a fákat, lépcsőket, tányérokat. annyira idegenek vagytok, néha attól félek, mivan ha mind ismerlek benneteket. ha az, ami bennem van, az az ismeret, nem csak egyfajta fakó kép, hol álmodás, hol távolodás. nem tudok rólatok írni, úgy tűnik a kis világomban csak én vagyok megnevezhető, minden más próbálkozás nyögve nyelés, vagy fájdalom, vagy emlék. azokkal hogy lehet bántani; minden emlék új és új, ahányszor elmeséljük, hol többtől új, hol kevesebbtől, hol megforgatva új, az emlékek mindig újra gyúrhatóak, de maga a bántás azonban réges-régi, ugyanolyan mese. ne bántsatok már, basszameg. férfi vagyok, vagy mi a tök, nem akarok bántani.

pedig milyen jó lenne leírni rólad, te kék, hogy tényleg fürödtem a szemedben. vagy rólad, te barna, hogy te úgy vagy szép, mint az ősz. és te, te fehér, egyszer még, néha olyan, mintha te lennél a majd. egyébként jó ez így is. a visszatérő emberek, és az elmenők, mint a betűk, hol jelentenek, hol nem jelentenek semmit. mesélni kellene egy néniről, anyám munkatársáról, ó istenem, még rendszerváltás sem volt, akinek az írógépére emlékszem, az írógépére, amiről elhittem neki, hogy ha közel megyek hozzá, akkor bekap. kérdeztem hogy a nénit miért nem kapja be, azt mondta azért nem, mert betűkkel eteti őt, de ha nem eteti elég gyorsan, akkor megvadul, és akkor őt is bekapja, ezért nem ér rá most beszélgetni, hanem gyorsan etetnie kell, és etette is, mint az állat, kattogott mint egy géppisztoly, a hosszú egyenes szóköz nyűgözött le a legjobban, valamiért olyannak láttam azt az egy billentyűt, mintha egy zongorán lenne, magasabbnak hallottam a hangját, mint a többinek, ezért az egész szövegnek dallama volt, le voltam nyűgözve, ezért kértem csak anyut, hogy had menjek be a kiskerbe, ez volt a neve, nagy szocreál csúnya épület, még mindig ott van vácon, mindegy, és egyszer amikor nem volt ott az a néni, akinek egyébként két szája volt, az egyik a valódi, a másik a rajzolt, és a rajzoltat odahúzta a valódi elé, azt gondoltam akkoriban, hogy azért, hogy komoly dolgokat mondjon vele, ne butaságokat, anyunak sose volt két szája, azt mondta, azért, mert ő nem dolgozik ilyen komoly dolgokkal, most gondold el, micsoda csoda volt az élet, szóval hogy egyszer, erről kéne a legjobban mesélni, amikor ott voltam épp, és anyu komoly dolgokról beszélgetett, az én anyám, úristen mennyit beszélek róla, és szorongat az érzés, hogy csak beszélni tudok már róla, mást nem, ki fogja ezt megbocsájtani nekem, és mi lesz, ha majd egyszer, az én gyerekem is kerülni, hallgatni, idegeskedni se fog már miattam, csak beszélni fog néha rólam, hogy könnyítsen magán, büszke leszek e rá, majd akkor, vagy, de kurvára elértem a tárgytól, ki is hagyok egy sort, hogy visszatérjek

a tárgy, hogy anyám épp tárgyalt, a két szájú írógép etető nő is tárgyalt, az írógép meg ott volt, és engem nézett, és láttam hogy nincs ott senki, aki megetesse, ezért rettenetesen féltem, majd, mivel akkoriban még hősnek készültem, úgy ám, hősnek, nem holmi félérzékeny lelkű megöregedő identitáskeresőnek, összeszedtem a bátorságomat, és gyorsan lenyomtam a p betűt. nem volt benne papír, viszont a tinta szalagon látszott a betű, egyenesen a gyomrába, azt gondoltam, és felbátorodva leírtam szépen, már akkor is kisbetűkkel hogy j ó é t v á g y a t udvariasan, hat éves voltam, már tudtam írni, és udvariaskodni, de akkor még nem hittem volna, hogy majd egyszer ezzel fogom fényezni magam, majd elmentem onnan, hogy ha esetleg nem tetszik az írógépnek, akkor ne egyen meg; később aztán, másnap talán, vagy egy másik másnap, anyukám leszidott, hogy miért piszkáltam a gizi (gizi? bár tényleg olyan gizis volt, így az emlékezet ablakából) néni írógépét.

így kezdődött a viszonyom az írással, azt hiszem, de lehet hogy nem, ki tudja már, hogy mi az, amit tud, és mi az, amit tudni akar. vasárnap van, és egész nap nem jött a vihar, az összes időjós bekaphatja, egyszer róluk is írni kéne valami jó kis bűnügyit, mondjuk hogy van egy meteorológus, le se tudom írni, aki megjósol egy meteort (ha már lógus), amit viszont nem lát senki, csak ő, az ember azt hiszik, hogy ez is csak a szokásos kamu, mint például a mai, vasárnap lehűlés (jó az úgy amennyire), viharos szél, eső várható, fityfene, mondjuk keddre, a keddeken bármi megtörténhet, keddre egy meteor várható észak - északkelet - dél - délnyugat irányból, de senki nem látja, hiába mondja, csak ő, meg az ő műszerei, azok mutatják is egyre, közeledik az a fránya meteor, megkongatja az összes vészharangot, bemondják a tévébe, riadó, para, stb, de semmi, feldühödnek az emberek (végre), kirúgják az állásából, a felesége elhagyja (jó, ez ilyen egyéni közhely, de ha lúd, legyen már meteorológus), mindenki kineveti, egyedül ül a bérelt szobájában, a harmadikon, a forró melegben (oké, elég lesz már), a meteor meg csak jön, jön, csak ő tudja, ő hallja, ahogy zúg, búg, végig a városon, kikerülve az embereket, úgyse látja senki, a villanypóznákat, csak az utcalámpák perdülnek táncra tőle, meg a szemetes kukák (ez azért fontos, mert szerintem, ha van titok, vagy csoda, isten, ördög, ufó, sárkány, vagy efféle a világon, hát ha azokról tud valami, akkor azok a kukák és az utcalámpák, nem az állóak, a felfüggesztettek, amik játszanak az árnyékokkal, ha senki nem néz oda; ők mindent tudnak erről a világról, vagy legalábbis az emberekről, azt hiszem), és aztán jön, fel a harmadikra, bemeteorkodik az ablakon, és puff, bumm, szegény meteorológusnak annyi. a meteor bosszúja, hah, ez lenne a címe, kis űrgrafika fénycsóvával a borítón. aztán micsoda bűnügy, mert hát nem látná senki, csak azt hogy a lakásban minden szanaszét, a meteorológusnak (nem írom le többet ezt a szót) meg ugye annyi, indíték smafu, az ajtó zárva, szívhatják a szivarokat a nyomozók, és lapozhatják át az unalmas oldalakat az olvasók, amíg a végére, persze, de ennyire ne menjünk bele.

addig nyújtózkodj, amíg a takaród, mondják akik értenek hozzá, ha takaró is az írás, most már kilógok alóla, abbahagyom. nagyon sokat engedtem meg magamnak ma, magamról mármint, de egyrészt vasárnap van, másrészt ha én hozom a szabályokat, ki tudná azokat jobban megszegni, mint én, nem igaz? bár azt hiszem ez már politika.

alien on board

2011-08-27T23:54:00.001+02:00

a mai napi bejegyzés átkerült ide.

én meg közben megnéztem a pault.

vígjátékon nem nevetni annyira szánalmas dolog, hogy azon már röhögni is lehet, vagy ha nagyon nagy a baj, akkor sírni. a paul-lal ennyire nem gáz a helyzet, sőt, egészen korrekt kis paródia gurul a képernyőn, a képregényes, filmes utalásokat megérti az is, aki inkább autót lopna, mint hogy letöltsön egy filmet, meg az is, akinek az area 51-ről az ötödik kerület jut eszébe. eddig tehát minden rendben. a nagydumás, spanglizó, minden lében kanál földönkívüli karakterét túl sok eredetiséggel nem lehet vádolni, de annyi baj legyen, végülis abban neki van igaza, hogy minden bőrt lehúztak már az ufókról, szegényekről. pegg és frost is, szokás szerint rendben van, az embert megeszi a sárga irigység, hogy a vásznon lúzerkodhatnak, meg sosem növünk fel felnőtteket játszhatnak, nyilván nem ingyen, ha másért nem, ezért mindenképpen tisztelet nekik, én is szeretnék egy rakat pénzt keresni a saját töketlenségemmel, eddig még nem jött össze. szóval eddig nincs baj.

a magas labda viszont, amit felüt a film az alap helyzettel, hogy két ufó rajongó, képregénybuzi látens elmenjen amolyan kapuzárási pánik - nászútra nevedába, és persze belebotoljanak egy élienbe, akit épp a kormány akar kiherélni, mit ad isten, üldözi egy fekete nadrágos, fekete zoknis, fekete, de hát a man in black óta ezt is tudjátok, szóval hogy így állunk, lakókocsi, nyomják a gázt, jöhetnek a poénok.

azok viszont nem nagyon jönnek. mármint mihez képest, persze. kötelező vígjátéki elem például az un. alpári poénok, pisin, kakin nevet a legjobban az úri közönség, itt ez zseniálisan van integrálva, piros pont. a beszólogatások a más filmeknek se rossz, bár különösebben maradandónak se mondanám, spilberg telefonálása épp úgy csak halk nevetésre késztet, ahogy murder ügynök kötelező leleplezése is. a ródmúvik poénkészlete is poros, hogy finoman fogalmazzak, a lakókocsi, a megtérés széléről visszarángatott, először csúnyácska, de aztán - hinnéd-e? - dögös lány, az amerikai hózentrógeres, tajparaszt papa, aki szintén a vígjátékok közhelygyűjteményéből jön, mind a nagykalapos, tájszólásos zsaru, ilyenek, laposak. pedig azt azért érti a néző, hogy épp ez benne a poén, itt a paródiát is parodizálják, meg minden, de valahogy kevés a fene essen bele.

hiányzik a történetből egy kis abszurd, egy pillanatra komolyan vehető valami, ami aztán még nagyobbat robbanjon, nem is tudom, coen testvérekért sírtam egy csomó jelenetnél, jó hogy ezt is megéltük.

szóval az ezzel a legnagyobb baj, hogy jó is lehetett volna. vagy ilyen kispénzes ökörködés, mint a stopshop, ahol az ügynökök pisztolyából egy kis zászló mondta volna hogy bang, vagy valami csavaros abszurd, ahol sokkal messzebb mennek, mittudomén, kiderül hogy mindenki hülye, csak az űrlény helikopter, vagy egy olyan jelenet, ahol paul az x aktákat nézi, vagy mittudomén, de így, ebben a felállásban, arányban ez nem az igazi. főleg, hogy annyira viszont nem is szar, hogy azért röhögjünk / sírjunk rajta, inkább csak unalmas, kár azért a majd két óráért, akkor már jobban járunk ha zseblámpával felmegyünk a tetőre jelelni az idegeneknek, ha jól sikerül, és eleget ittunk előtte, az sokkal viccesebb lehet.

alibi állag

2011-08-26T23:54:00.004+02:00

alibi posztot készülök írni, csak úgy mint az elmúlt pár napban, előre szólok. nem megy ez, túl meleg van, hasogat a szívem, másokról írni lassúság, összeszedettség, erőfeszítés, könnyedség. alibi posztot viszont könnyű, figyeld csak:
azt például tudtad hogy az oroszoknál azért volt három személyes az ágy, mert úgy tartották, hogy lenin mindenütt ott van, így az ágyban is? vagy hogy a kodály körönd helyén egy szemétdomb állt?
fáradt vagyok.

van egy kocsma a merlinnel szemben, kis, igénytelen kocsma, ha jókor mész, elképesztő hangulata van. volt ott egy fickó, vagy meleg, vagy színész. a mozdulataiból gondolom, fáradt vagyok jobban körülgondolni, de persze lehet hogy egyikse. bár inkább mindkettő. jól volt részeg. stílusosan. cba-s szatyra volt, rossz inge, pár szál cigarettája, és fröccse. van e lejjebb? te, vagy ő válaszoljon erre a kérdésre? de jól volt részeg. a zenedobozba david bowiet rakott be, én creedence clearwatert, erre ő bruce springsteent - philadelphia utcái, annak milyen alapja van te úr isten -, mire én faithlesst, a régit, a jót, a nightmares on wax remixet. dobolta a figura a széken a ritmust. légi gitározott. nem tudom hogy van e lejjebb, én válaszolok, neki már nem sok, ránézésre. mégis volt stílusa. isten tudja mit jelent, de nem szánalmas volt, csak szomorú. csókot dobott a lánynak, aki a pasijával vonaglott, és a lány mosolygott, és viszonozta; ha a figura húsz évvel, vagy harminccal fiatalabb lett volna, hazaviszi a lányt a fiúja karjai közül is.
nem azért mondom ezt, mert nagy történet, nem is, mert tanulság, nem is, mert ez az ember annyira izgalmas lenne hogy érdemes lenne róla írni. egyébként nyilván igen, de nem így. azért mondom, mert bennem van ez a stílustalanság. fáradt vagyok. írtam egy verset, de nem emlékszem rá. erről beszélek.
hány link indul ki ebből a blogból, kár hogy nincs róla statisztika.
hány link indul ki belőlünk, kár hogy nincs erről se.
van egyfajta álom, aminek csak állaga van, ahogy lebegsz az ébrenlét előtt, és után. mostanában azt többször sikerült. mit álmodtál? nincsenek rá szavak, de állj be a zuhanyzóba, és nézz sokáig felfelé, valami olyasmit. egyétek meg az életeteket, bárcsak ne érdekelne, csak állaga lenne. globális válság jön, éhezni fogunk, még jobban lealacsonyodunk, ingünk, cba-s zacskónk se lesz, ha lesz, ha így lesz, és ha nem, hát akkor is; melyikünknek van stílusa? nem felfele, lefele. tönkremenni, nem szánalmasan, hanem szomorúan. mintha egy élet óta készülnék erre, és a próbákon mindig kiderül hogy mennyire nem tartok még sehol; ott állok, sörtelenül egy kocsmában, nem is tudok mit inni, mert nem szeretem egyiket se, és irigylek egy figurát, akinek már nem sok van lejjebb. csak állaga lenne annak, amit szeretnék mondani.
kurvára szeretem az életet, majdnem, mint a kávét.
a kávéban van egyébként valami szomorú.
én majdnem mindig szomorú vagyok, az úgy gong, kong, berezonálja a dolgaimat, szeretem. egészen fel tudok vidámodni egy jó kis szomorúságtól. baromi fáradt is vagyok, megzabáltam három konzerv kukoricát, és most kipukkad mindjárt a hasam, és kis kukoricák fognak kijönni belőlem, elültetik magukat, és mire rám találnak, a lakásból egy kukorica föld lesz.
csak állaga lenne.
melyik iskola, nő, szerelem, sors, szerencse vagy nyomorúság tanítja meg, hogy hogy kell stílusosan lerészegedni? stílusosan távozni valahonnan; innen, onnan.
alibi posztot akarok írni, így figyelj: tudtad hogy a szabadság park helyén régen mocsár volt? és azt, hogy van egy térkép a március tizenötödike tér kövezetén? követheted rajta a dunát.
és azt hogy az lgt gitárosát, aki, - eme részeg figura szerint - zseniálisan tudott 'átemenni spanyolba', lelőtték amerikába? és azt tudtad hogy a kenyérben hasonló adalék anyag van, mint amit a tűzijátékhoz használnak? a barna kenyér meg csak a színezék miatt barna?
annyi emberről hallgatok most, te jó isten.

felképeljük a szavakat

2011-08-25T23:59:00.010+02:00

az előtted olvasó

2011-08-24T23:56:00.005+02:00

'nagyrészt csak vagyok valamikben és szemlélődöm, nem foglalkozom, az már túl gyors. túl gyors, ha óvó néni vagyok, túl gyors, ha anya vagyok, ezek mind olyan cselekvéses levések, amik nem engedik a szemlélődést. pedig a történetekkel csak úgy találkozhatok, ha lassúság van bennem.'
(máté angi)

a ráday utca végén a templom előtt székek és napernyők, kocsmának hinné az ember, pedig könyvtár. kis faház a tér szélén, onnan veszed el a könyvet, és remélhetőleg oda is fogod visszatenni. dübörög a meleg, olvad az ész, nincs is a székeken senki. az emberek nem találkoznak a történetekkel.

pedig. az emberek akik aláhúzogatják azokat a könyveket is, amik nem is az övék. tetszik neki egy mondat, szó, ceruzát, még rosszabb esetben tollat ragad, és magáévá teszi ami tetszik neki. szex, betűkkel. mintha az ilyen emberek együtt akarnák írni a könyvet az íróval, vagy csak nem bírják ki, hogy elmehetnek egy mondat mellett érintetlenül, talán az ilyen az olyan, aki belevési a monogramját a notre - damei székesegyház falába, hajcsattal, csak hogy ne menjen el onnan hiába. lehet hogy kedves gesztusnak szánják egyébként, volt olyan, akinek kölcsönadtam a könyvemet, és aláhúzogatva kaptam vissza, ezzel is mutatva, hogy mekkora élmény volt neki, hogy lássam, figyelt, a jó mondatokat észrevette, értékelte.

én sose tudtam aláhúzni, az egyenessel az élet minden területén problémáim vannak. leginkább a sebessége tetszik az aláhúzásnak, annyira megnézném, ahogy ott ülnének az emberek az ingyen könyvtár asztalainál, a mellette lévő cbából vásárolt hideg sör mellett, és olvasnának, és lopva körülnézve előtte, hogy látja e valaki, vagy semmivel nem törődve, átszellemülten, lelkesen, aláhúzogatnának. gyorsan, egy harsány mozdulattal, vagy lassan, óvatosan, vagy gyengéden becézve. én annyit írok, és olyan feleslegesen, hogy ha írnék is valamit, kiraknám ide, és amit nem húznának alá benne az emberek, azokat nem is hagynám meg, így aztán a könyvem, novellám, betűim a végén nem állnának másból, mint egy egybefüggő vonalból.

egyszer kikölcsönöztem egy könyvet. paul auster: new york trilógia. hallottam róla, hogy milyen rafinált, ravasz, és hogy olvasó legyen a talpán, aki ezt összerakja. azért szeretek könyvtárból kölcsönözni, mert néha érezni még a lapokon az előző olvasót; az illatát, az érzéseit, a kezét, ahogy lapozott, a nyugalmát, az idegességét, érezni, hogy szerette e a könyvet, vagy szenvedett vele, kapkodott, vagy komótosan, le-letette e, ízlelgetve amit olvasott, vagy habzsolta, voltak e kedvenc oldalai, ilyenek. én persze fantáziálni szoktam ilyenkor, és, megint csak persze, legtöbbször lányokról. elképzelem őket, mint előző olvasókat, padra ültetem őket, vagy vonatra, fa alsó ágára, vagy a hálószobába, szoknyát adok rájuk, blúzt, kisestélyit, néha csak bugyit, vagy még azt se, sokszor az előző olvasó izgalmasabb, mint maga a könyv.

ezt a példányt az előttem olvasó telerajzolta jelekkel, aláhúzott szavakat, bekarikázott szókapcsolatokat, mondatokat, kis jegyzeteket csinált a lap szélére, aljára, megcsillagozta hogy mire kell figyelni, és hasonlók. bár nem sikerült rájönnöm a rendszerére, de arra rájöttem, hogy nem is kell, hanem összefogok én ezzel az olvasóval, és együtt megfejtjük a könyvet. őt idősebb, pontos, magányos nőnek képzeltem, annyira közhelyes a fantáziám, hogy kosztümöt adtam rá, és valami nagy cégnek a vezetőjeként helyeztem el, persze nem legfölülre, ott már nem olvasnak így az emberek, hanem inkább projektvezetőnek, vagy valami ilyen semmilyen, de mégis felelősséggel és pontossággal járó munkahelyre. kacérkodtam a gondolattal, hogy postára rakom őt, vagy ami még jobb, rendőrségre, de túlságosan lekötött a vele való munka, mint hogy lett volna időm törődni a háttérrészletekkel. követtem a ceruzáját, oda néztem, ahova mutatott, megjegyeztem mindent, hogy milyen szögben sütött be reggel a nap az ablakon, milyen színű volt az alkonyat, melyik lábbal kelt fel az adott szereplő, és így tovább.

egyre izgatottabban vártam, hogy mire jutunk, mi így ketten, és gyakran fel is néztem erre a bizonyos Előző Olvasóra, mert én semmiféle összefüggéseket nem láttam azokban, amikben ő igen, és hálát adtam az égnek, hogy ilyen szakértő segítség fogad minden lapon, különben én is egy lennék azok közül, akik csak simán elolvassák ezt a könyvet, és nem veszik észre, hogy mivel vezetik meg őket, büszke voltam hogy egy csapatban vagyunk, és alig vártam, hogy közösen röhöghessünk az íróra, amikor jönnek majd a csattanók, hogy háhá, mi itt is figyeltünk, meg ott is. csakhogy vége lett a könyvnek, és a végén semmi, becsuktam, és maradt az a temérdek információ, aminek semmi jelentősége nem volt a történet szempontjából, és utána jöttem rá, hogy nem is én olvastam így ezt a könyvet, hanem ő, újra és újra, például most velem. ettől függetlenül a könyv jó, de ember legyen a talpán, aki megküzd a korábbi olvasókkal.

azóta tervezem, hogy egy könyvet, amit szeretek, és jól ismerek, aláhúzogatom így, direkt felesleges helyeken, kiemelnék olyan részeket, amiket nem is tartok fontosnak, megjelölnék olyan szereplőket, amik aztán sose térnek vissza, és csak a legvégére írnám oda, én mindent túlírok, így ezt is odaírnám, az utolsó oldal előttire, hogy helló, csak játszottam, most olvasd el még egyszer. ha nem lenne ilyen késő, szívesen eljátszanék veled is, aki ezt olvasod, leültetnélek oda a térre, az összecsukható székekre, fejed fölé napernyő, melléd bolti sör, és öltöztetnélek, vagy vetkőztetnélek, ahogy olvasnád ezt a hülyeséget, aminek lapja lenne, nem ilyen monitor, meg szaga lenne, és néhány helyen nagyon meg lenne gyűrve, például az utóbbi napoknál is

- ezt nem hagyom ki, gyűrött napok -

és félénken lesnélek, hogy mikor végzel, ahogy rágnád a tollat, ceruzát, vonalzót, és néhol, talán, egy egy mondatot megjelölnél magadnak. akkor azt aztán neked adnám, és a többit pedig kidobnám, így lennék én egyre könnyebb, te meg egyre nehezebb, amíg csak helyet nem cserélnénk, és egy szép, ilyen kurva meleg nyári napon azt vennénk észre, hogy már te nézel onnan a kisház mögül félénken, és én rágnám a ceruzámat, és ha találnék valamit a lapjaidon, benned, megjelölném, és lennék miattad egyre nehezebb, te meg egyre könnyebb, amíg.

kicsit lassabban, így olyan cselekvés levés ez az egész.

mindent rólatok

2011-08-23T23:59:00.002+02:00

semmit magamról

összeidézek:
úgy aludj el, úgy halj meg, ahogy almába harap egy gyerek.
ennek nincs köze a filmhez.
semmi sem tűnik el igazán. minden megmarad az emberek világában.
ennek van.

nyitott, szikár film ez, elvileg végtelenül lecsupaszított, mint a haikuk. másrészt meg olyanokat enged meg magának a rendező, mint a vörös hajzuhatag, meztelen női váll, és hallgatjuk a tengert. vagy reggelire kis tálban gyümölcs, nagy pohárban, hideg, hófehér tej, tálcán az ajtó előtt. a mozdulatok lassúsága, a semmiből a semmibe tartás pedig leginkább hemingway novellát idézi. rajta felejtkezik a kamera a harapásokon, a csöndeken, az esőn, a tengeren, a szélen, az őszön, a hidegen, a melegen, és a fehér lepedőkön.

és sok, nagyon sok űr, és csend van ezen a mozgóképen. bevallom, ez nagyon tetszik nekem. bár a történet is szikár, és már már túlságosan stilizált, mégis marad tér, a kamera olyan helyeken áll, ahol elférnek a szereplők érzései épp úgy, mint a nézőkéi. a történet inkább példabeszéd, a helyszín meg egyenesen képtelenség, végig azon gondolkoztam, hogy basszameg, hogy vannak ilyen helyek a világban, ha vannak. voltam írországban, de ebben az írországban nem.

van egy tenger. alig látni. van egy félsziget. magányos. van rajta egy ház. magányos. van benne egy férfi. magányos. jön felé egy nő. nem fogod kitalálni.

és az benne a legjobb, hogy tényleg nem fogod kitalálni. ezt a végtelenül giccses, képtelen, képeskönyv helyzetet nem nyomja agyon a rendező, hagy teret a főszereplőknek épp úgy, mint a helyszíneknek, nem akarja megmagyarázni, nem akarja megoldani, lassan, óvatosan nyitja ki az egészet, ezzel eléri azt, hogy a néző akaratlanul is annak szurkol, hogy a történetből ne az legyen, aminek logikusan lennie kellene.

aztán ugyanilyen óvatosan, lassan, elkezd hatni a nézőre, beúszik a szikár, csöndes, könyörtelen, már már dokumentum hangulatú képek közé pár olyan kép, hogy azt már a befogadás pillanatában is érzi az ember, hogy fú bazdmeg, és így aztán azt se bánja, hogy ha a történetből közben az lett, aminek logikusan lennie kellett, talán még egy kicsit kevesebb is, és hogy a film mintha többet ígért volna, akaratlanul is, mint amit adott, viszont amit ad, azt annyira szépen adja, nem bánja az ember ezt se.

van például egy kép, az ablakban egy kancsó, mögötte a fák. sok csendélet van ebben a filmben, mondom, nagyon régen nem láttam már ilyen szép csöndeket. és hogy az idő múlik, jön az este, azt abból látni, ahogy fel van gyorsítva odakint a fák reszketése. na basszameg, az nagyon.

nincs sok beszéd, ami történik, az a részletekben történik, ez is nagyon tetszik nekem. a színészek zseniálisak, lotte verbeek gyönyörű. az arc, az arcok, az a két arc, és a magány, az nagyon sokat ér, ahogy végignézheti a néző, ahogy arrébb mászik ezekről az arcokról a magány, aztán visszakapaszkodik. nagyon jó, hogy résnyire nyitva marad a film, mint a végén az ablak; nincs megmagyarázva mi volt, egy pillanatra mintha belekezdene, akkor meg is ijedtem, de nem, még a lány neve se derül ki, hálát adhatunk az elsőfilmesnek, hogy ilyen messze kezdi hollywoodtól. az sincs túlmagyarázva, hogy mi lesz. jó ez, hogy van a nézőnek is dolga. szintén nagyon szimpatikus, hogy néhol már már dogma film szerűen nincsen zene, csak kép; és ez sem túl művészkedve, csak egyszerűen.

ettől függetlenül azt is el kell mondani, hogy lehet hogy lesz olyan, akinek nem ez lesz a kedvenc filmje, hogy finoman fogalmazzak. lehet hogy valakinél túl sok lesz a kép, és azt fogja érezni, agyonnyomják a kis történések a nagyot. lehet, hogy lesz akinek túl sok lesz a reménytelenség, meg a szomorúság, az arcokon a magány, és a szigor, meg egyáltalán, az ilyen valószínűleg el se jut a film közepéig. nem is baj, mert a vége se tetszene neki. tehát kétségkívül nem egy könnyed, randifilmes alkotás. abban is van valami, hogy ha karakterekből nem is, a találkozásukból mintha hiányozna valami. egyáltalán, a sok csönd mellett, mintha hangok is hiányoznának a filmből. vagy a forgatókönyvből.

viszont, és emiatt én szívből ajánlom mindenkinek, aki nem tartozik az előbbiek közé, viszont a nézőnek nincs megfogva a keze, se a szeme, szépen, nyugodtan, lassan, mint az egyedüllét, kipótolhatja magának a hiányzó részeket. és ha elég gondos, figyelmes, szép munkát csinált, akkor megkapja élete egyik legjobb filmjét, amit ráadásul, akármikor, de főleg egyedül, éjszaka, bármennyiszer újranézhet.

az okos tudja mikor kell abbahagyni.
ennek meg nem csak a filmhez van köze.

minden különösebb cél nélkül

2011-08-22T23:50:00.002+02:00

lehet egy kézzel trombitálni?
lehet.
akkor lenne egy fiú, aki biciklizik éjjelente a házak között, és közben trombitál.

a kertemben ültünk, a gyerekek helyén, elől a színpadnál, a kis bébi asztalnál, bébi székeken, a hajammal játszottál, míg én meséltem neked, valamiről, valami könyvről talán, te hülyéskedtél, fél boldog voltál, ismerem ezt az arcod, az egyik fele szinte teljesen boldog, a ráncaid és a szemed alatt meg olyan szomorú, az öngyújtómmal hülyéskedtél, valami régi szám ment a hangosban, gondolom ezért, vagy csak a túlmozgásaid miatt, hogy neked mindig hozzá kell nyúlnod valamihez, meggyújtottad az öngyújtót, tudom hogy a te kezedben szinte sose gyulladnak meg az öngyújtók, mert nem dohányzol, és olyan suta mozdulattal próbálgatsz szikrát csiszolni a görgővel, hogy eddig ahányszor próbáltál tüzet adni nekem, megsajnáltalak és kivettem a kezedből, de most, elsőre meggyulladt, én oda se néztem, észre sem vettem hogy mit csinálsz, a hajam rálógott a kezedre, egyből lángra kapott, egy pillanatig tartott az egész, nagyon megijedtünk, te rémülten győzködni kezdtél hogy ne haragudjak, meg hogy jól vagyok e, ilyen hülyeségeket csinálsz ilyenkor, én pedig hallgattam, meg se tudtam szólalni, pedig megtehettem volna azt a szívességet, hogy rád mosolygok, hogy nincs semmi baj, de nem tudtam megtenni, te rémülten fürkészted az arcomat, abban a jellegzetesen büdös, égett bőr szagban, én próbáltam a kezemmel kitapogatni a veszteséget, te nem tudhattad, hogy nem te vagy az első, mert még kislánykoromban a tesóm meglökött, és pont előre a tűzhelyre, a hajam akkor nagyon lángra kapott, le kellett vágni, anya a nagy, narancssárga nyelű ruhaollóját használta, és én iszonyatosan féltem, azt hittem hogy sose fog kinőni, és örökké fiú leszek, mint te, és csak később vettem észre, már éjfél után, amikor ott hagytál a padon, az andrássyn, és én még mindig éreztem az égett haj szagát, és ki tudtam tapogatni a végén a pöndörödést,

és nem tudtam neked elmondani, hogy az a szép, hogy valamikor a vége felé, az nem szép, együtt fürödtünk, az szép, és kivételesen én szálltam ki előbb, és valahogy mindig te voltál az ajtó felőli oldalon, szóval kifelé menet még odahajoltam hozzád egy pusziért, a mozdulatnak rengeteg előzménye volt, ilyenkor a mellem közel került hozzád, és mindig megharaptad, amitől később, törülközés, vagy öltözködés közben is, újra végigjártad a gerincemet ha eszembe jutott, de akkor a hajamba haraptál bele, ami, tetszett - nem tetszett, nem tudom, de egy hirtelen mozdulattal, talán mert tudtam hogy mindjárt vége, talán csak az akkori hangulat, visszakézből nyúltam az ollóért, és levágtam azt a tincset, ami azóta is hiányzik, mint a hiányodat hordom a helyét, és most meg felgyújtottad azt a részt, szimmetrikusan a másik oldalon, és ettől egészen szép lett minden, vagy inkább rendezett, mintha a helyére kerültek volna a dolgok, pedig az ránk sosem volt és nem is lesz jellemző, ezt te is tudod, és ettől ez annyira furcsa érzés volt, hogy bár rá akartam gyújtani még egy cigire, mielőtt elindulok, de csak ültem ott, még jó sokáig, és minden különösebb cél nélkül kattintgattam az öngyújtómat.

Bejegyzés közzététele

élet jönni begyejzést írni, vágni engem nyakon

2011-08-21T23:18:00.005+02:00

én lenni
én nem tudni magyar
élni külföld élet
pénz nyelv zászló
himnusz bélyeg
(...)

ez lenni vers
szavak kínai falát
megmássza a halál
élet frázisait
emberbőr kötésben
adják ki írók:
nemzeti irodalmak
generálisai

(...)
szavak kínai falát
megmássza a halál
én írni
levél haza
mama én lenni bacilushordozó
én fertőzni nem beszélni
érinteni
én túlélni tan idea rendszer
állam-temetés én vinni kereszt
lenni forradalom alkimistája
plasztik virággal gomblyuk
nyolc elemi kijárva
csinálni külföld buli
mágikus bomba
görbe csövű puska
lőni halott királyra
lelkemen nem lenni bugyi
(...)

én állni márványtalapzaton
élet lábujjhegyre állni
vágni engem nyakon

(...)
én lenni
elnökök vezérek
mit munkaengedély
kofferban szalonna
két kiló kenyér
én menni üzlet gyalog
üzletben lenni dolores
ő lenni spanyol
ő ülni kassza
lenni nagy mell
lágy massza
finom bajusz lábon
jó szag piros köröm
én lenni elég bátor
előttem állni két görög
ők venni kenyér mosópor hagyma
kisebbik hajában lógni szalma
gatyámban lenni nagy nyomás
nyomás lenni illegalitás
én állni

állni kassza előtt vakon
élet jönni inkognitó
vágni engem nyakon

(...)
én menni utca grombikabát
levegő repülni
hogyhívnak-madár
fajkutya ülni posta
én érezni izé-virágok
ohne-szagát
én gondolni
én nem menni haza
fogni kapa
emelni életszínvonal
kapni gerincből
görbe vonal
grafikon
én megszokni
tőkés munkafegyelem
lenni két szabad napom
az elbocsátás réme
ülni futószalagon
ő lenni profitom
én szerezni óriási vagyon
élet lóversenyen kukkertokkal
vágni engem nyakon
(...)

én tolatni utcán
venni virsli
ára lenni potom
nadrágban térd
verni vándorbotom
menni dolores
sarkon állni egy magyar
egész délelőtt
ő lenni menekült király
mikor bepiál
ő ülni börtön öt év
nézni tükörben
nap hold akasztás tisza-kanyar
minden reggel őr mondani
lógni te is hamar
ő lógni külföld
gyalog vonaton
este félni
fa susogni be ablakon
ő kivágni fa
természetbarátok jönni
írni cikk
cikk jönni utolsó oldalon
ő nem lenni akármi fráter
ő jönni pszichiáter

én lógni öröklétben vizes madzagon
élet csillagokat látni
végtelenre dagadt lila talpamon
(...)

előkotorni megfelelő
ott ahova érek
pszichiáter mondani
relex relex magyar
nem gondolni mi lesz
nem gondolni mi volt
menni alpok menni tirol
menni copacabana menni hawaii
menni estélyek bálok
new guineában még élni kannibálok
menni brazília menni szahara
moszkva ankara
menni utcákon vinni plakát
lenni izgalmas felvonulás
provokálni járókelő rendőr
lobogtatni piros kendő
lenni kommunista
szó ígérni jó szórakozás

(...)
élet lassan felmászni zászlórúdra
lobogni ott nagyon

én lenni
elnökök vezérek
én menni külföld
mit munkaengedély
kofferban szalonna
két kiló kenyér
én lenni kormányeltörésben
ez nem lenni vers
én imitálni vers
vers lenni tócsa
beleülni lenni szivacs
tönkretenni új ruha
tócsában találni
sok kövér kukac
proletáriátusnak
proletáriátus jövőbe vetni horgát
fogni fürdőszoba
vers lenni kérdezni:
bírni el pici egér
hátán egész-ház
ha bebújni lyuk?
én két gyerek
én motorfűrész
erdő vágni fa
én gomba
én madár
én különféle vad
különféle tárgy
név nem tudni
délután sötét fáradt
este kemény szivornya
asszony lepedő ágy
clitoris
rátenni ujj
nem gondolni
kollektív nem gondolni privát

(részletek domonkos istván: kormányeltörésben című verséből. a magyar nemzeti galéria 'magáért beszél' című kiállításán találtam a falon, igor és ivan buharov azonos című filmjéhez készült installációként.)

absztrakt cirmos

2011-08-20T22:03:00.004+02:00

macskák kaparják a lelkemet, mondják az oroszok a lelkiismeret furdalásra.

budai vár, negédes kora délután, hatalmas tömeg, mesterségek, ünnepek, nemzeti giccsek, és testvérek között is legalább harminc fok meleg. a palota előtti réten áll egy fa, a levelein átsüt a fény, alatta hűsölnek az emberek. egy apa, rajta lovagol a fia. az égen egy repülő mászik, majd lezuhan, majd visszamászik, közben olyan sűrű füstöt húz maga után, mintha sürgősen wcre kellene mennie. a kisfiú lelkendezve nézi, és a gép húzta csíkokban mindenféle dolgokat vél felfedezni. az ott egy tigris apa! apa, apa, nézd, teáskanna! gyűlölöm ahogy átzengi a gondolataimat a gép, hogy összerezzenek tőle, mint egy háborús hős, gyűlölöm hogy cinikusan azon szurkolok titokban, hogy mi lenne ha csak egy kicsit lezuhanna az egyik, egyből oda lenne az unalom, meglenne a nemzeti szenzáció. de most félreteszek minden ilyet, és megpróbálom látni azt, amit lát, először még azt is elhiszem, hogy ez a repülő tényleg van olyan jó fej, és mintákat rajzol az égre, nem csak azon izzad hogy minél bonyolultabb legyen nem lezuhanni. de persze nem látok semmit. a gyerek viszont ügyes narrátor, az ott egy sárkány, az egy néni, nézd apa, bicikli, bezzeg nálam semmi, amit én látok az csak unalmas légi bemutató.
a papa már félig alszik, jó, igen, aha, tényleg, ezeket váltogatja a napszemüvege mögül, amikor a kisfiú egy macskát lát felfedezni az egyik ívben. apa, az ott egy cica! a férfi unottan odanéz végre, és okosat mond: hát elég absztrakt cica az. a kisfiú megörül, igen, én is látom, azért asztrakt, mert nincs meg rendesen a cirmosa, igaz, apa?

nincs meg a cirmosa ennek a napnak se rendesen, ez a hülye macska, itt rohangál bennem, és kieresztetett karmokkal kaparászik.

beszélgetések 2

2011-08-19T22:06:00.003+02:00

mi alapján döntöd el, hogy hova jutottál? mihez viszonyítva? önmagadban hol van az a pont, amitől nézve megláthatod, hogy hol vagy? ha süllyedsz, nem süllyed veled ez is? és ha a környezetedből viszonyítasz; azok is külső, változó pontok. ahogy süllyedsz, züllesz, vesznek el ők is. nagyon fáj. amikor igazán baj van, nincs aki legalább abban segítene, hogy viszonyíthass. amikor elvesznek a külső viszonyítási pontok, akkor adod fel igazán, akkor veszel bele a picsába ebbe az egész lápos, büdös, mocsaras borzalomba.
akkor legyél erős. nem lehet egyszerre mindenkibe csalódni, nem, benned viszont mindenki tud egyszerre, ez gyönyörű. ha elég erős lennél, kiúsznál az örvényből alul, kimennél a másik partra, új helyen, új minden, és az egészet újrakezdenéd. de nem vagy, és nem lehet. ez gyönyörű.
még mindig lábra tudsz állni. undorító.
már megint kétezeröt. most utoljára. a barátokból lesznek a legjobb ellenségek, ez aztán a kihívás. akkor még persze nem ez volt, más volt a viszonyítás is. minden ami most jön, baromság. én legalábbis nem léptem szintet, max visszafele.

beszélgetések 2
- tanakodva -
két régi barát.
egy fiú, meg egy másik fiú.
de lehet két lány is.
igazából fiú is meg lány is lehet, nekem mindegy.
bor, gyertya, mindenféle cigi, stb - hozzávalók ajánlottak.
de nem kötelező.

- meséltél rólam neki?

- ahogy én látlak annyit igen.
- és te hogy látsz?
- gyereknek és nyugodtnak. ez a két legfontosabb tulajdonságod.
- nyugodtnak látsz?!
- tudom hogy nem vagy feltétlenül az; de az alap sebességed, az alapjaid azok azok. ha a nyugalmaddal és a kifinomultságoddal törődnél eljuthatnál majdnem egy zen mester szintjéig. a körülményeid majdnem megvannak hozzá. gondolom hogy ezt nem vallod be magadnak, de jó nagy részben magadat zavarod és nem téged zavarnak. ami szerintem egy nagy luxus.
- ez igaz. magamat zavarom. de szar...fura. most hogy mondod. de nem értem teljesen hogy mit csináljak.
- honnan a fenéből tudjam?
- akkor meg mért beszélsz róla?
- mert beszélni mindenről lehet. mondok egy példát. szar lesz persze, de ezt megszokhattad tőlem. olyan ez mint egy vitorlás, amely azt hiszi, hogy csak úgy megy, ha fújja a szél. ha nincs szél, csak szellőcske, attól fél, nem is él igazán; hát vihart csinál magának. hogy menjen valamerre. dülöngél, hánykolódik, és azt hiszi ettől megy valamerre. holott közben észre sem veszed hogy jó párszor rá álltál már olyan áramlatra, ami visz. nem feltétlen oda ahova akarod, de az sem biztos hogy jó helyre akarod.
- mi a szart csináljak ember?
- mit tudom én. meg ezt nem lehet tudni. olvass hülye osho, meg coelho könyveket, meg olyanokat, amik elveszik tőled azt a lehetőséget hogy neked magadnak kelljen megtudni, és megmondják helyetted hogy gondolkozz. annyi ilyen van ma már, dől belőlük a könyvesbolt.
- hülye. olvastam egy csomót. tudod hogy szeretem coelhot.
- gratulálok. akkor olvass és várj.
- várjak?
- mondok egy másik példát. olyan ez mint a számítógépes játékok. játszottál mondjuk a diablóval?
- nem.
- kár. nem hagytál ki semmit. végtelenül egyszerű játék: van egy hülye karakter, aki ugye elvileg te vagy, mászkálsz vele és ölöd aki jön. minél többet ölsz, annál több 'tapasztalati pontod' lesz. ha elérsz egy bizonyos mennyiséget ezekből a pontokból, szintet lépsz. a szintlépés meg azt jelenti, hogy megtanulhatsz valamit. mágiát, ügyességet, okosságot, fegyverforgatást, anyámkínját. amiket tanulsz, azokból is szintek vannak: megdöbbentő módon mindegyikből van alap és ugye van a vége, a mester szint.
- hogy jön ez ide?
- várj. ugye a szörnyek közben jönnek mint az állat. egyre jobbak lesznek, és bár te is egyre jobb leszel, tudnod kell mit akarsz, ha nem akarsz meghalni.
- mért halnék meg?
- példa. tízes szinten eljuthatsz a mester mágiáig. de akkor verekedni nem tudsz, csak varázsolni. egy nyomorult ork is fejbe vág közelről, messziről viszont bárkiből palacsintát csinálsz. ugyanakkor ha meg harcos vagy, akkor hiába szarakodsz a varázslatokkal, kiröhögnek, viszont akkorákat ütsz mint egy buldózer.
- de ez adja magát...
- igen, hülye dolog, de mégis, az ember nagyon könnyen elcsábul. amikor elsőnek játszottam vele, az ügyességre gyúrtam (tudod, könnyebben csalsz, lopsz, nyersz a lottón és jobb vagy az ágyban), de aztán amikor nagy bajban voltam, hiába voltam ügyes, jó jött volna ha tudok varázsolni is. utána meg jó fegyvereket kaptam, amihez nem voltam elég erős; hát az is kellett volna. és így tovább. a vége az lett, hogy ott álltam elég magas szinten, és semmit sem tudtam. se nem voltam elég erős, se elég ügyes, se elég jó varázsló, és folyton megöltek.
- kezdem érteni.
- de nem ez a lényeg. azóta tudom, hogy ezt a játékot mindenhogyan végig lehet vinni. varázsolva is, verekedve is, és ügyeskedve is. mindet egyszerre nem lehet, ahhoz nincs elég idő. valamiben nagyon jó kell legyél, hogy elbírj a szörnyekkel. hülye példa volt, de mégis, így van ez az életben is. folyamatosan kapod a tapasztalatot, és tulajdonképpen alig veszed észre hogy te választod meg, mire költöd. így lesznek az emberekből rablók, szeretők, barmok, kifinomult értelmiségiek, ügyvédek, stb.
- honnan tudom hogy ki vagyok?
- ha magadba nézel (ez de szarul hangzik, de tényleg így van), tudnod kell. sejtened. muszáj. ebben a példában harcos, vagy mágus, vagy elf mondjuk...
- mágus inkább!
- jó de megint nem ez a lényeg. hanem, ha sejted hogy ki vagy, hogy biztosan felismerd, ehhez alázat kell. tudnod kell hogy mi az amit nem tudsz. ha nincs fizikai erőd, be kell tudni ismerni, hogy soha nem lesz belőled harcos. és ami még nehezebb; nem lehetsz lusta, ezzel nem mentheted fel magad; mert ugyanakkor tudnod kell hogy kurvajó mágus lehetsz még. a te kifinomultságoddal. műveltségeddel, érzékenységeddel, és azzal a bizonyos belső nyugalmaddal tudsz mit kezdeni, ha ezeket fejleszted, és nem olyan dolgokat akarsz magadtól, ami nem te vagy. tehát mi mást lehetne mondani, mint hogy várj. és fejlődj.
- és olvassak?
- persze. főleg ilyen édesvízi szarokat. vagy nőzz, bulizz, szívj, ugrálj, nőjél nagyra, csinálj zenét, és legyen öt diplomád. mit tudom én. tök mindegy. csak abban fejlődj ami vagy. a szintlépéseket úgysem veszed észre.
- a szintlépéseket észre sem veszed????
- nem. tényleg nem. egyszer csak megtörténik.
- ez mit jelent?
- mondjuk vagy valahol, valamilyen helyzetben és esélyed sincs. nem megy. sehogy. izomból buksz, legyőznek, alig éled túl. valahogy kikerülöd onnantól kezdve azt a helyzetet, ha tudod, mert félsz tőle. vesztesnek érzed magad benne, tudod hogy túl gyenge vagy. aztán egyszer csak valahogy megint benne vagy abban a helyzetben, és észre sem veszed talán, hogy átmentél rajta. magadtól, egyszerűen, ugyanolyan izomból, mint ahogy máskor elbuktad. talán kegyelemnek is lehet ez tartani, de a kegyelem legtöbbször benned van; szintet léptél. de erről nem is tudsz.
- értem. azt hiszem. de akarok két dolgot kérdezni.
- az nem is sok...
- te melyik vagy?
- juj. hogy utálom ezt a kérdést. nem tudom. persze, mégis erről beszélek, meg hogy lehet az, hogy akkor nem tudom, hát pont ez benne a durva. én se tudom. csak sejtem. attól félek én egyik se.
- egyik se??
- én valami más vagyok. mesélő talán, ha van ilyen, bármilyen hülyén hangzik. máshogy és többet látok mint a legtöbb játékos, azt hiszem. de nem sok esélyem van. se erő, se ügyesség. ti játszotok, enyémek a történetek. de ezt hagyjuk.
- jó. de nem értek valamit. hogy fejlődök valamiben, amiről nem tudom hogy értek hozzá? honnan tudom hogy amiben fejlődök, az tényleg én vagyok?
- észrevetted pontosan mikor kezdtél érteni a zenéhez?
- nem. nem nagyon.
- mikor lett ízlésed, mikor vetted észre hogy valami mitől jó vagy mitől nem?
- csak úgy jött.
- mert mindig is volt érzéked hozzá, szeretted hát elindultál felé. de azt nem vetted észre, hogy mikor lettél szintekkel több benne. ez nem egyszerre érthető és észrevehető módon következik be. nem észrevehető konkrétan az a folyamat, ahogy mondjuk a queenből például sigur rós lett.
- ez jó. értem. emlékszem is...állomásokra talán.
- ezek kis dolgok, apró hülyeségek.
- igen. a kedvenc kazettámat meghallgattam, és egyszer csak kurva szar lett...meg éjszaka kettőkor beraktam egy olyan cédét amit nem szerettem addig, és rájöttem hogy nagyon jó...időszakok vannak amire emlékszem.
- na látod! így van ez talán más mindenben is.
- mostanában majdnem háromhavonta. neked is?
- nem. nem teljesen. sőt! egészen máshogy. szerintem mindenki máshogy fejlődik, a hasonló típusúak talán hasonlóan, de máshogy. máskor, más miben. nekem pillanataim vannak, és a pillanatokból lesznek korszakok.
- nekem néha napok.
- naugye. nekem van ami bejött, mert jókor volt jó helyen (vagy én voltam ott, mindegy) és azóta ömlik. kinyílt valami ami eddig zárva volt; hülye szóval szinten léptem.
- értem.
- attól még a meglévő szintek maradnak. vagy változnak. vagy elvesznek. vagy fejlődnek.
- mint egy legó vár. ez kész.
- igen. körülbelül.
- és nekem kábé olyan színes is.
- na látod. minél jobban tudod mit akarsz, annál egyszínűbb lesz. persze ez nem ilyen analóg. nem hiszem hogy csak egy szín marad a végére. szerintem az is jó, ha a színek összhangban vannak. talán amikor mindennek ugyanolyan színe van, az már a zen. a megvilágosodás. a mennyország. az isten tudja. a tudatos halál. nem tudom. nem értek hozzá.
- te mit ettél ember?
- hogy hogy mit ettem? mikulás csokit.
- ilyeneket mért nem mondtál eddig?
- mert nem kérdezted.

beszélgetések 1

2011-08-18T21:36:00.004+02:00

ma nem akartam írni. csütörtök van, ez inkább tény, mint magyarázat, az előbbinek tökéletes, az utóbbinak megkérdőjelezhető. kihagyni magam magamból, mint a matek, kivonás, egyrészt nem értek hozzá, másrészt elképesztő végeredmények lesznek. ez ami most control cézve lesz, egész pontosan kétezer öt márciusa. oda kéne datálni, nem mai dátummal felrakni, de azért marad így, mert egyrészt csütörtök van (ami ugye, afféle tény), másrészt, ha kivonom magamat magamból, az eredmény annyira elképesztő lesz, hogy néha ellenőrizni támadna kedvem. ilyenkor, fegyelmezem a kisdávidot, nem szabad csalni, hanem újra kell számolni, hogy legyen értelme az ellenőrzésnek. fordított művelet, a kivonást össze kell adni, nahát. tehát az, amit kivontam magamból, ha hozzáadnám magamhoz, akkor az akkori...mindegy, a mateknak nincs értelme. egyébként meg makacsul az jött, este nyolc óta próbálok írni, és makacsul csak az jött, ahogy ott fekszel -te! te vagy a művelet? - a konyhában, szétterülve a hajad, és én átlépek rajtad, és lemegyek pizzáért. akkor is volt valami matek, mert más lett a végeredmény utána, amikor ott ültem, és vártam hogy elkészüljön már végre az a kurva pizza, és közben felhívtam b-t, hogy kapaszkodjak valamibe, mert azt azért éreztem, hogy most valami számolás van, valamit számol valaki, kivonnak belőlem, vagy hozzám adnak, vagy megszorozzák, talán a pizzát a hajaddal?, a konyhát?, a nyakadon a foltokat?, az elszakadt nadrágomat?, szóval felhívtam b-t, ez hiba volt, nem számolási hiba, nem tudok számolni, menekülési hiba, pedig azt hittem menekülni tudok, és b elmondta hogy épp a macskáját keresi, ültem a pizzériában, a pizza iszonyatosan sok ideig készült el, b azzal a gyönyörű, búgó hangjával mondta a telefonba hogy cicuska, cicuska, én valamiért nem tudtam kinyomni, csak eltartottam magamtól; és ott, akkor, pontosan éreztem, hogy most valami van, amit tudnom kéne. szám vagyok, végeredmény vagyok, valami vagyok, valaki számol. velem. vagy veled, basszus, az is lehet, hogy kerültem én ide, kósza szám vagyok egy műveletbe'. úgyis azt ígértem, hogy nem magamról. kivonni, igen, magamat magamból. belőled?, szóval erről nem akartam írni, így került ez most ide. még egyszer, nem ismerem a szereplőket. illetve, de, épp ezaz, a szereplők viszont nem én vagyok, csak valami másik számsor, így végül is betartom az ígéretemet. kétezer öt basszameg. mindegy. most már ez másképp lenne. vagy nem. mint az ígéretek.

beszélgetések 1
- lehangolva -
két régi barát.
egy lány, meg egy fiú.
de lehet két lány is.
igazából két fiú is lehet, nekem mindegy.

- mi bajod?
- semmi.
- olyan furcsa vagy.
- elmegyek fodrászhoz.
- ne viccelj. nem arra gondoltam.
- nem viccelek. akkor nem megyek fodrászhoz.
- látod? olyan komor vagy.
- most mondtad hogy ne vicceljek.
- jaj ne csináld már.
- nem csinálom, most nem viccelek.
- de olyan komoly vagy mostanában.
- hát ha egyszer nem viccelhetek.
- jaj mindent kiforgatsz. de akkor is. nem ilyen szoktál lenni.
- hanem milyen?
- nem tudom. más. mindig viccelsz. mindig nevetsz.
- most nincs kedvem se viccelni, se nevetni.
- miért? mi bajod van?
- mondom hogy nincs semmi bajom. illetve semmi új.
- nem értem.
- eh, most minek magyarázzam? csak a szokásos. nincs pénz, munka, anyámék, meg egyedül vagyok.
- de ez eddig is volt!
- igaz.
- hát akkor meg?
- most annyival más, mint eddig volt, hogy nincs kedvem mosolyogni rajta.
- de nem is vagy egyedül.
- persze.
- tényleg nem. annyi barátod van. itt vagyok én is.
- igenis.
- én is segíteni akarok neked. de te nem hagyod. el löksz magadtól mindenkit.
- hozzád se értem, hogy lökhettelek el?
- azzal hogy nem engedsz magadhoz.
- de gyere közelebb, csak büdös vagyok.
- jaj nem úgy. nem engeded hogy segítsek.
- nem tudsz segíteni.
- mért nem?
- mert csak egyedül kellhetek fel. csak egyedül oldhatom meg a problémáimat. olyan mintha gödörben lennék. de csak egyedül jöhetek ki belőle.
- de mért nem engedsz be magad mellé a gödörbe?
- attól jobb lesz neked?
- ha tudok segíteni, akkor igen.
- de mért gondolod, hogy azzal, hogy bejössz mellém a gödörbe, szenvedsz velem együtt, én még jobban szenvedek, mert tudom hogy te is szenvedsz, te ettől még jobban szenvedsz, mert tudod hogy attól szenvedek, hogy te szenvedsz, és ez így tovább...ez kinek jó?
- olyan sötéten látod a világot!
- dehogy. süt a nap. csak lefagy a tököm. pár óra múlva már nem fog, de a tököm akkor is le fog fagyni.
- jaj de elegem van belőled.
- látod? amikor az embernek fázik a töke, máris nem számíthat senkire.
- ááááh. mire van szükséged? menjünk be valami melegre.
- minek?
- hogy hogy minek? üljünk le beszélgessünk.
- miről?
- hát erről te hülye.
- hogy fázik a tököm? arról ha már nem fog fázni, nem tudunk beszélni többet.
- nem, a problémáidról.
- én nem akarok a problémáimról beszélgetni.
- látod hogy eltaszítasz magadtól?
- mivel? hogy nem akarok a problémáimról beszélgetni? ez van. én tényleg nem akarok.
- de akkor hogy segítsek?
- mért ha végighallgatod a dolgaimat, ha elmondom neked anyámat, a nyakamat, a lázamat, a leszakadt kabátgombomat, a zsebemben lévő kétszázast, meg ilyeneket, akkor mivel tudnál segíteni?
- nem tudom. mért kell mindig elkedvetleníteni az embert?
- látod, te kedvetlenedtél el, pedig még le se jöttél velem a gödörbe. képzeld mi lenne, ha lejönnél.
- olyan nehéz eset vagy.
- hatvanöt kiló, nem olyan sok az egy mai világban.
- pedig én szeretek veled beszélgetni.
- akkor majd beszélgessünk el egyszer.
- mért nem most?
- most beszélgetünk?
- mért mit csinálunk?
- elütjük az időt, hogy ne vegyük észre hogy milyen zavarban vagyunk attól hogy nem tudunk egymással mit kezdeni.
- bunkó vagy.
- és őszinte.
- régen nem voltál bunkó.
- régen modorosabban voltam őszinte.
- na jó. nem jössz velem?
- hova?
- találkozok egy barátnőmmel, aztán elmegyünk sörözni, meg minden. tök jó lesz.

- minek menjek el? hogy megkérdezzem a barátnődtől hogy hogy van? aztán ő is megkérdezze hogy hogy vagyok? aztán amikor már mindketten tudjuk azt, amiről tudjuk hogy baromság, miszerint hogy a másik jól van, akkor elmegyünk valahova, beülünk, engem majd zavarni fog a cigaretta füst, de majd azt mondom hogy nem zavar, aztán majd hallgatni fogunk, aztán hogy ne hallgassunk, valamiről beszélni fogtok, amiről az égegyadta közöm, se fogalmam sincs, aztán amikor erre rájöttök, akkor majd megpróbáltok engem is bevinni a beszélgetésbe, kérdezgetni fogtok, amikre én hidegen és ilyen hangulatba fogok válaszolni, amiktől ti majd hülyén érzitek magatokat, akkor aztán hagytok, én csak ott leszek, amitől meg majd kényelmetlenül érzitek magatokat, aztán sokat fogtok inni, amitől jó kedvetek lesz, én nem fogok inni, amiért nem lesz jó kedvem, a végén ti jókedvűen hazamentek, én meg dühösen fogok hazamenni, hogy elcsesztem az estémet. nem köszönöm, ezt most inkább nem.

- rajtad nem lehet segíteni.
- gratulálok. beálltál a sorba. ezt mondták már páran.
- gondolod hogy sehogy máshogy nem lehetne csak így?
- nem tudom, de most nem is érdekel.
- nem tudok veled mit kezdeni.
- tudom. mondtam. nem is kell. ha végre vennéd a bátorságod, és mennél a dolgodra, akkor nem késnél el a barátnődtől.
- nekem ebből elegem van. megyek.
- menj. megértem. csak akkor ne mond, hogy nem vagyok egyedül.
- nem vagy egyedül. én a barátod vagyok.
- ja. csak nem tudsz velem mit kezdeni. mondjuk én se veled.
- meg akarsz bántani?
- meg akarsz bántódni?
- na. elegem van. megyek.
- szia.
- minden jót!
- neked is.

vörös

2011-08-17T21:19:00.006+02:00

egyre inkább olyan lett mint a madarak. nem a szelíd, reszkető verebek, hanem inkább a harsonább fajtákból, mint a papagájok, vagy a paradicsommadarak. lehet hogy csak a haja miatt; olyan vörösen ég már, hogy messziről kiszúrja az ember, mint egy erdőtüzet. azért jött, hogy tönkretegyen minket; ebbe valamennyire ő is belerokkan közben, persze. gyönyörű, kívánatos, okos, és izgalmas; és emiatt szenvedünk mindannyian, ő is, meg mi is.

mert egyszer szeretett egy fiút, az összes okosságával, gyönyörűségével, kívánatosságával és izgalmával; a haja csak miatta lángolódott vörösre. a fiú aztán egy idő után már nem, elment, otthagyta. de ő nem roskadt hamuvá, hanem a szerelemtől és a veszteségtől még nagyobb lángra lobbant mint eddig, és belerohant az éjszakába.

azóta is ezt csinálja. mindig, mindenkivel, mindenhol. megtalálod őt ott, ahol keresed, és ott is, ahova azért mész, hogy ne találkozz vele. forró, és izgalmas, és lehet csak a haja miatt, de úgy vonz minket, mint a bogarakat az éjjeli lámpa. ott dongunk a feje körül, hogy aztán mind túl közel merészkedjünk, és kókadtan, megpörkölődve találjuk magunkat másnap a földön. újrapróbáljuk mindig, persze, akárhányszor meglátjuk. gyűlöl minket, és mi is magunkat miatta, és meghalnánk épp ezért, hogy megkapjuk már végre őt. irtózatosan egyedül van, forrón és lázasan izzik magába, és mi mind beleőrülünk abba, hogy olyan, ahogy ott keringünk körülötte, olyan mintha segítenénk neki, mintha csak mi tudnánk segíteni neki, és a többi bogárként vergődő hasonszőrű nem. ezért keringünk közelebb, egyre közelebb, minden egyre melegebb, fénylik az ígéret, vakítanak a lángok, a szánk már majdnem össze ér;

és aztán maradnak másnap az égési nyomok. irtózatosan egyedül van, és ez az egyedüllét messziről fénylik az őrjítő tömegben, mint egy világítótorony. hányan vagytok ti szerencsétlenek, akik azzal keltek minden nap, hogy elindultok hozzá, mint az ígéret földje felé, és aztán minden nap, ott, a kapuban, a vöröslő, gyönyörű, cinikus mosolyú kapuban omlotok össze, mert hiába, hiába, pedig mintha már majdnem, mintha kacsintott is volna, de hiába. aztán másnap újra. ti nem látjátok hogy gyűlöl minket, mert mi nem vagyunk az a fiú, és nem látjátok, hogy mennyire gyűlöli magát, mert gyűlöl minket, nem látjátok, hogy ezért áll bosszút rajtunk, mert mi mind nem vagyunk az, csak majdnem az egyikünknek a haja, a másikunknak az álla, a harmadikunknak a hangja; és ezért melegít minket, hallgatja ahogy zúgunk, döngicsélünk neki, mert ettől egy pillanatra összeáll az, akinek sose tud megbocsájtani, mert sose tudná elengedni, pedig ő már nincs, rég nincs, ő az, akit nem érdekel az egyre vörösödő haja, ő az, akit nem ér ez a láng, ami fogva tart minket, és ezért minden karcsúsága, forrósága, ami meleget ígér, dühödt lávaként ömlik ki belőle, mert látja, hogy minket bármikor megkaphatna, bármire, csak pont őt nem, és ettől önön ereje egyszerre csökken, és megnövekszik, és hamuvá éget minden feléje nyúló kezet, és szívet.

veszélyes és gyönyörű, mint mondjuk a paradicsommadarak. és irtózatosan egyedül van. egyszer láttam, amikor az utcasarkon egyedül állt, és elkeseredetten próbálta önmagával felgyújtani magát.

kópia

2011-08-16T23:52:00.003+02:00

gondoltam.

személy?
lány?
hosszú haja van?
biciklizik?
szeretne egy kiscicát?
megbántottad?
megbántott?
csikorgatja a fogait, ha igen?
meresztgeti a szemeit, ha nem?
van virágos szoknyája?
tudod hogy mit jelent, amikor rá akar gyújtani?
túlélted már a hiányát?
túl fogod élni?
túl fogja élni?

rákérdezhetek?

gyönyörű reménytelenség

2011-08-15T15:13:00.005+02:00

biutiful

ha már tegnap emlegettük inárritut, akkor mára itt a legújabb filmje.

apa, hogy betűzik a beautifult?

erről a filmről írt az eszter az enyémnél jóval jobb, tartalmasabb, és mélyebb kritikát, ezt csak azért mondom így az elejére, mert én is az övét olvastam először, és csak aztán láttam a filmet. pont ezért egész végig bennem volt ez a mondat:

a mi hermoso y viejo roble…
héctor gonzález gama,
mi padre

(az én gyönyörű, öreg tölgyfámnak,
héctor gonzalez gamának,
az apámnak)

nekem ennyi elég. ha semmi más nem lett volna ebben a filmben, engem akkor is megnyert volna magának, mert soha nem tudtam úgy nézni apámra, mint egy fára, de jó időn keresztül szerettem volna. nagyon. a nagyapámra talán. de mindenesetre van köze a fáknak a halálhoz, a fáknak az apákhoz, és jó, hogy erről van, aki tud beszélni.

amit az eszter ír, azon felül csak érzésekről akarok beszélni, semmi összefoglalt, épkézláb kritika. akik ilyeneket írnak, mondják, hogy innáritu nagyon szeret a nézőre hatni, hovatovább ez giccses manipulálás stb. én bennem még mindig összeszorul valami, ha táncoló madárrajt látok, így úgy látszik, én vagyok az a néző, akinek ennyi is elég.. azt mondják, túl hosszú, és túl szomorú. én is túl hosszú, és túl szomorú vagyok, és a szomorúság szép, és néha meleg. ez a film azonban nem is szomorú, hanem reménytelen; gyönyörű reménytelenség az egész. lehet hogy ez hatásvadász, hogy szentimentális, de mi tagadás, én is az vagyok; nekem ennyi tehát úgy látszik, elég.

gustavo santaolalla néha feljajduló húrja, és pár gyönyörű kép, nekem ennyi elég. például amikor a kamera megmutatja a gagyi, kínai piaci lámpát, amin los angeles fényei látszódnak, majd a következő kép az alatta ülő család; nem tudom mi a művészet, de nekem ennyi elég. a kérdések amiket feszeget, megint nagyon mélyre visznek, és bizony nem tud válaszolni rájuk; de nem is baj, olyan szépen teszi fel őket, nekem ennyi is elég. a bevándorlókról, a szegénységről, a politikai mozdulatlanságról talán erőltetetten mutat meg képeket, de van pár, ami üt, pont annyit, hogy nekem elég. amikor például a rendőrség szétüt az illegálisan áruló feketék között, és menekülnek, abban az öt percben több van, mint egy csomó akciófilmben. de nem is ezek miatt mondom azt, hogy nekem ennyi elég; a képek miatt, amik néha elképesztően rímelnek, óvatosan, nekem nem túl manipulatívan megint megadják azt, amiért eddig minden innáritu filmet szerettem. ahogy ránéz a kezekre. ahogy benéz egy ajtón. ahogy csak egyszer, egyetlenegyszer megmutatja azokat a bizonyos madarakat. és a fák miatt igen. meg hogy van egy rádióállomás, ami a tenger zúgását sugározza. és leginkább a kisfiú, a kisfiú, basszameg, az a kisfiú.

apa, tudtad hogy ha egy űrruha megsérül, felrobban?

javier bardem alakítása megint, még mindig, és talán most a legjobban, hogy ne a már ezerszer hallott dicséreteket mondjam, olyan, hogy nem veszed észre hogy játszik; ez valami elképesztő. baromi erős kontraszt a vicky, cristina, barcelona macsója után, mintha két különböző ember lenne, majdnem ugyanazzal az arccal. mert ez a film nagyrészt az arcon játszódik, javier arcán, és bár abban igaza van az eszternek, hogy néhány jelenetnek jót tett volna, ha a színfalak mögött hagyja a rendező lejátszódni, a néző úgy is értette volna, de amit hagyott az arcra, aminél hagyta, hogy felkerüljön a főszereplő arcára, az még így is zseniális, és hogy mást ne mondjak, nekem elég.

ez a sok elég mellett persze lehetne arról beszélni, ami kevés; az asszociációs pontok például nem, de sokat nem bont ki rendesen, még így a két és fél óra alatt sem; soknak, és talán részemről csak itt igazán manipulatívnak éreztem a másvilággal való viszonyt, és a halottak bolygatását; minek. a testvér jelenléte is kevés, vagyis épp ellenkezőleg sok, és felesleges, főleg innárituhoz képest, és a korcs szerelemek után, itt a testvérnek tulajdonképpen nincs jelentősége. és a szegénység, a mocsárszagú, utcahangú, folyamatosan süllyedő szegénység és nyomorúság is néhol tényleg túl manipulatívnak, vagy másként, nehéznek tűnhet, mert annyira sok, néha már már túl sok. és a film sebessége miatt is, meg a történet miatt is leginkább a 21grammra hasonlítható, és ez biztos vagyok benne, hogy sokaknak nem tetszik.

mint ahogy elvileg az se, hogy egy innáritu film elég, és nem több, csak elég; egy innáritu filmtől nekem az elég kevés. mindenesetre, most így, nekem ez elég.

túl színes tollak

2011-08-14T19:12:00.005+02:00

a hetedik napon az úr is megpihent, és ezért mondjuk elment moziba:

a fekete hattyú

mindenek előtt el kell mondjam, hogy nem csak arrofskyval vagyok így. nekem ilyen a thievery corporation is, vagy a kilimanjaro darkjazz ensemble; semmi baj nincs velük, és még azt se mondhatom hogy nem szeretem őket, csak ahhoz, hogy ez a szeretés valami személyes élménnyé, kötődéssé, szerelemmé fajuljon, ahhoz hiányzik valami. korrekt iparosok maradnak így, akik pont olyan zenéket csinálnak, mint amiket egyébként nagyon szeretek, de pont úgy, hogy azt mondjam rá hogy oké, de ne őrüljek meg tőle, ellentétben a többivel. abba ne menjünk bele, hogy ez mennyiben az ő hibájuk, és mennyiben nem, mindenesetre ez ilyen.

arroskyt is tisztelem, talán ez a legközelebb álló szó a 'viszonyunkra'; az azóta teljesen meghülyült shyamalan mellett őt tartom a mostani korszak - abba se menjünk bele, hogy mikortól van a mostan most, és mikortól a régen régen, ez nekem mindig más, tim burtont például nem a mostaniba sorolom így, ahogy tarantínót se - egyik olyan rendezőjének, aki úgy tud egyetemesen - értsd pláza mozi kompatibilisen - szórakoztatni, hogy annak egyéni szöge, íze, és végeredménye lesz, és még a minőség is elfogadható. inarrituról most ne beszéljünk, ő nem ér, mert ő szerelem.

a pi-t kattant borulásnak tartom, kamaszfilmnek, a szó pozitív és negatív értelmében, a requiem egy álomért először engem is padlóra küldött, de csak mert elég fiatal voltam hozzá, azóta az összes újranézésnél csökken az élmény, sőt, mindenesetre a kronos quarteté közben legalább folyamatosan emelkedik, a forrás nagyon nem tetszett, - hogy mennyire nem, azt lásd itt -, a pankrátor viszont jobban tetszett, mint gondoltam, így aztán az előzetes élmények alapján bármire lehetett volna fogadni. azt még el kell mondani, hogy natalie portman talán az egyetlen olyan színésznő, akit tizenakárhány éves kora óta, azaz a leon a profi óta tisztelek, és szeretek, sőt, miatta lehet jó beirutnak lenni, ráadásul szerintem ő az egyetlen nő, aki elmondhatja magáról hogy még devendrát (pedig mutasson nekem valaki még egy ilyen szép férfit! )is ott tudta hagyni, szóval natalie miatt a várakozás plusz egy pont. viszont amikor ez a film bejött a mozikba, úgy esett, hogy akkoriban több olyan ember is volt a közelemben, akik egyrészt filmbuzik, másrészt aduk a véleményükre, és mind azt mondták hogy elmegy, de annyit nem ér, hogy moziba menjek miatta, és akkoriban - tél vége - nekem nagyon kevés dolog ért meg bármit, főleg azt, hogy kidugjam az orrom a harmadikról.

hogy miért csak most, abba se akarok belemenni, pedig nagy, és mély harc ül mögötte, a viszonyom a filmekkel, a könyvekkel, vagy bármi olyan dologgal, ami lelki befogadást, beleérzést követel, nagyon megromlott az elmúlt évben, oly annyira, hogy most már azon kapom magam, hogy annak is örülök, ha együltő helyemben meg tudok nézni egy filmet. ezek után már csak az marad hogy milyen maga a film.

olyan, hogy saját magát határozza meg a legjobban, amikor az ördög, a sötét, a tanár, az a faramuci vincent cassel megkérdezi a főszerepet táncoló fiút: őszintén, neked lenne kedved megdugni ezt a lányt? ezzel arra utalva, hogy bár tökéletes, mind külsőben, mind technikában, de mindez a felszabaduló ösztönök pézsmaillata nélkül érdektelenné válik a férfinép, azaz a néző számára, és a csábítás elmarad. nos, bár biztos lenne a közönség sorai között, aki azért feltenné a kezét erre a kérdésre, így az én véleményem is egész biztosan van, aki számára elfogadhatatlan, mindenesetre valahogy én is így vagyok ezzel a filmmel, csinos, igazán csinos, szerkezetileg, technikailag, hozzávalóilag tökéletes, szívesen elnézegetném, ha elém kerül, de nem mondom hogy nem aludnék el a következő alkalommal. van erre egy borzasztó szó, ide viszont (sajnos?) nagyon helyénvaló: korrekt.

mert nagyon korrekt az a lassú, a baljósságot óvatosan, aprólékosan előtérbe hozó kezdő fél óra, ami már már hitchcocki mélységekben jár, nagyon korrekt az a kínosan pontosan adagolt fejlődéstörténet, amiben dekáról dekára jutunk közelebb a sötét oldalhoz, korrekt a színészi gárda, nagyon, sőt, senkiről egy rossz szót nem lehetne mondani, winona ryder egyenesen telitalálat, natalie portman alakítását meg oscarral is jutalmazták, erről se lehet túl sok mindent már elmondani, talán ez az egyetlen, ami a korrektnél jóval több, már már zseniális, mint ahogy az eddigi filmjeiben is, az a színészválasztás, és kezelés, vincent cassel is baromi jól árnyalja a kultúr macsó balettigazgatót, aki végül is csak jót akar mindenkinek, az én kedvencem pedig mila kunis tetoválásának alakítása, hát az ott az ágyon, az valami elképesztő.

az alapötlet is korrekt, épp úgy, mint a későbbi ötletek; a pankrátor giccsesen véres, kirakat erőszaka után az ellenpontozás, a balett látszólagos könnyed világa mögött meghúzódó szorosra kötött cipők, megkínzott derekak, ínkritikák, és a szépséget gúzsba hajtó hajtás, mind telitalálat, épp úgy, mint a fehér hattyú ezerszer ismer(hetet)t története, a tiszta, de töketlen jó, aki a fátyolos öngyilkosságba menekül, meg a sűrű, szemét sötét, aki a végén elviszi mindent, pedig amilyen gonosz, mire mehet vele, és hogy ez a szélsőséges kettősség, ez bizony bennünk él, és az isten irgalmazzon nekünk, ha az utóbbi tör elő, amikor meglátjuk a hercegünket: ez már már giccses is lehetne, de nem az, és ebben nagy szerepe van annak a bizonyos többi ötletnek:

elsősorban a zenének, clint manssel ismét zseniálisan oldja meg a hattyúk tavának zenéjére variáló témák ötvözését a tipikus horrorfilmes effektekkel, és így a zene szinte észrevétlenül vezeti a néző kezét, érzéseit, hol felemeli, hol lenyomja, tökéletes. nagyon jó a vágás, és a kameramozgás is, mondjuk vizuálisan arrofskyt nyilván nem kellett eddig se félteni, nekem viszont nagyon szimpatikus volt ez a visszafogottság, mint amit már a pankrátornál is érezhettünk. egy két jelenetben pedig az döbbentett meg, hogy pont az ő filmjében látom őket; nagyszerű hangulatokkal oldja meg a szorongás, az anya terrorja alatt élő, szűk térben mozgó lány életének bemutatását, a keskeny folyosók, a vastag, túldíszített falak, a lányszoba fullasztó plüssfigurái, és natalie első magához nyúlása pedig szintén gyönyörűen dereng a vastag, rózsaszín takaró alatt. ezek tehát mondhatni a vártnál is jobbak, és meglepőek, épp úgy, mint ami nem tetszett;

pont az nem tetszett, aminek tetszenie kellett volna egy arrofsky filmben, a sokkolás, a vizuális sokkolás, az effektek, a trükközések. furcsamód jobban összerándultam a körömágy feltépésétől, mint a látványosan változó szemektől, vagy horrorisztikus érzékcsalódásokat. a filmen épp úgy, mint natalien, szép lassan eluralkodnak ezek, és így egy majdnem tökéletes, belső nyomásról, és szorongásról szóló fájdalmasan őszintének tűnő alkotás teljesen átalakul egy szájbarágós, tipikus thriller eszközökkel operáló, a giccset a speciális effektusok felől súroló közönségfilmmé; kár érte. ennek a legalja az üvegszilánkos jelenet, ajtó alól csorgó vérrel, ott például lehet hogy kimentem volna dühömben a moziból.

kár érte tényleg. pont, mint ahogy a főszereplőnőt szekálja az a fránya tanár, az ördög, a sötét, hogy ide a tökéletesség nem elég, hiányzik a dög. hát tényleg, a gond az, hogy a dög részemről sokkal inkább a dolgok maguk őszinte valóságában rejlik - lásd például azt a jelenetet, amikor felhívja a wcben sírva az anyját, hogy megkapta a szerepet - mint a csillogó trükkökben és hatásvadászatban, viszont, mint ahogy azt már emlegettem, ha én nem is, más lehet hogy pont ezért szeretné meghajajozni ezt a filmet, tehát, mint már annyiszor, előfordulhat, hogy a hiba csakis az én készülékemben van.

a vége viszont, pont azért mert nagyon pofátlan, tetszett, nagyon tetszett, ha már előtte nem mentem volna ki a filmről, itt meg tapsoltam volna, natessék.

lányok, csillagok, vonatok, levelek, négerek, virágok, szputynikok

2011-08-12T23:05:00.010+02:00

oké, beszéljünk a szexről!
belátom hogy haladni kell a korral, meg a piaci kereslettel.

ezért most három lány ül egy tiszadadai* nyaraló előtt, korukhoz illően csinosak, meg iszogatnak, és az egyik, aki különösen be van csiccsentve, épp azt mondja a másik kettőnek: mi lányok miért nem beszélgetünk soha a szexről? ez így nincs jól! a másik kettő egy darabig hallgat, majd az egyikük bevallja, hogy eddig nem nagyon volt rá szükségük, de ha úgy érzi hogy most mindenképpen erről kell beszélniük, akkor hajrá. a spicces nem hagyja magát, még magasabbra dobja a témát: beszéljünk a maszturbálásról! ki hányszor, meddig, stb. a másik kettő annyira nem vevő a témára, de ő nem zavartatja magát, példaként elmeséli, hogy hogyan elégítette ki magát a felsőfokú német nyelvvizsga írásbelije közben. ez a csúcs, mindenféle értelemben, a beszélgetés itt meg is reked, a másik kettő erre nem nagyon tud mit mondani, űberelni kellene, de ennél egyrészt kevesebbet ittak, másrészt úgy tűnik, ebben a témában nem tudnak ilyen maradandót felmutatni, így hagyjuk is magukra őket.

(*nincs annál lejjebb, mint amikor az ember a saját blogját is csillagozza, mutatva ezzel azt hogy egyrészt annyira gyenge, amit beszúrna oda, hogy maga se meri, másrészt annyira hiú, hogy valahogy addig ügyeskedik, amíg mégiscsak ott nem lesz valahogy az a fránya megjegyzés. egyébként mindig van lejjebb, ezt egy nagyapa mondogatta, egy nagyapa, aki valamiért nem az én nagyapám, hanem másé. a megjegyzés ezek után már engem se érdekel, de, lásd a másrészt: bár szeretném híresztelni magamról, hogy elképesztően jó település neveket vagyok képes kitalálni, éjfél előtt pár másodperccel, de ilyen nevű helyiség a valóságban is létezik, íme.)

nézzük meg a vonatokat. a kedvenc szava a sebes vonat, mert olyan jó elképzelni, ahogy egy vonat megsebesül, és ettől még gyorsabban fut, hogy utol ne érjék. szereti a vh1-et nézni egyébként. szerintem a kettő között nincs összefüggés, mást nagyon nem tudok róla.

borzasztó gyönyörűség egy emberről alig tudni valamit, és a maradékot kipótolni azzal, amit szeretnénk róla tudni. ismertem egy embert, akit mindenki máshogy ismert, épp ezért. pornó videótékája van; meleg; milliomos; csöves; négy gyereke van, négy nőtől; a felesége halálos beteg, és minden pénzét a gyógyszerezésére költi; író; pedofil; egy alternatív színháztársulat összes nőjével lefeküdt már; végzettségileg gépészlakatos**; és mindezt ugyanarról az emberről tudják a többiek. az az egy biztos vele kapcsolatban, hogy dohányzik, és amikor az ember pofátlanul rákérdezne ezekre, hogy mondja már meg hogy ebből melyik, és mennyi igaz, csak néz, ezer évig gyúrt póker arcával, és rágyújt egy újabb cigarettára.

(**nem megyek bele még egyszer a csillagok taglalásába. ellenben a helyesen író nem én vagyok, hanem a blogmotor, aki az istennek se akarta hagyni azt a szót hogy végzettség ileg, és a sok törölgetés közben beletöröltem a másik szóba is, amiből kijött egy olyan hogy épészlakatos. ezt viszont nem húzza alá a Helyesen Író: ezek szerint van ilyen. ha tényleg, akkor ez a világ legjobb szakmája, nincs mese)

az én nagyapám minden képen férfias. kibírhatatlan.

ismertem valakit, aki folyamatosan rövid, kis üzeneteket írogatott az embereknek; kis kitépett füzetlapokra, vagy zsebkendőkre, és olyanokat írogatott rájuk mint hogy 'mosolyogj', vagy 'helló', vagy 'tök szerencsés vagy', meg hasonlók. erre mondaná azt az ezoterika, hogy pozitív gondolatokat. aztán ezeket becsempészte a mozgólépcsőn, a metrón, a buszon, és egyéb szardíniává tömörítő helyeken az emberek kapucnijába, táskájába, zsebébe, szatyrába, stb. most már nem ismerem.

anyám mesélt egy nőről, aki nagyon szép verseket írt, majd feleségül ment egy négerhez, és csinált neki két gyönyörű, csokibarna gyereket. a gyerekcsinálás a hatvanas évek felszabadultságában sikerült messze hazánktól; utána viszont, amikor egyszer hazavitte a gyerekeket, az apa nélkül, majdnem felkötötték a falujukban a kútra. amíg ez történt - ami egyébként nem történt meg, mert valamelyik jó, vagy rossz akarója kihívta a rendőröket, akik aztán elvitték, és sokáig kínozták és vallatták, kémkedés gyanújával - a nagymama játszott a gyerekekkel.

ismertem egy embert, aki saját magának küldött leveleket, de nagyon fifikásan; előre megírt majdnem kétszázat, odaadta a kedvenc beülőjében a csaposnak, azzal a kéréssel, hogy ahányszor ezer forint fölött fogyaszt, adjon neki belőle egyet. sosem ismertem olyan embert, aki virágokat evett, de hallottam már egy kisfiúról, aki úgy majszolta a virágokat, mint más a csokit, a nagyapja virágoskertjét tette teljesen tönkre, megbüntették érte, de még később is gyakran becsent a párnája alá szirmokat, és aztán a sötétben azt szopogatva muszogta álomba magát.

(egyszer én is megettem egy rózsát, de nem volt jó.)

volt egy kislány, aki folyton a meg nem evett nem szeretett kajákkal álmodott; mert az anyukája valahogy ijesztgette, hogy azok a kaják, amiket kidob, azok átalakulnak, gonoszok lesznek, és megeszik a szófogadatlan kisgyerekeket. nem biztos hogy ez a legjobb pedagógiai módszer a világon; ez a kisgyerek zokogott az ölemben, hogy az előbb még meg akarta enni egy lila hagyma. ismertem egy fiút, akit álmában a volt barátnői öltek meg, módszeresen, lassan, kitartóan, és majd minden éjszaka. van egy lány, aki pedig a régi leveleivel álmodik hasonlót; a levelezőládája alja kifordul magából, a képernyőn lehet ezt látni, mint az ájfonoknál, tudod (tudod?), kiömlik a képernyőről, addig tölti tele a szobát, amíg ő megfullad.

egyszer valaki azt ígérte nekem, vesz nekem egy ilyet. egyszer azt mondta valaki, hogy jó hogy vagy, de most azért elalszom. egy másik azt, hogy mindjárt jövök. a szótár szerint a szputynik útitárs, társ. путник моей жизни - abban az értelemben ahogy használják, ez azt jelenti, hogy életem társa vagy. mármint te. viszont milyen elképesztő mélységéket takarna az a kifejezés, hogy te vagy életem szputynikja? mögötted a végtelen, csillaghullós fekete űr. még szebben; te vagy életem műholdja. van olyan, aki folyamatosan kering körülöttünk, és hol mutatja, hol takarja az igazit.

mivel eddig az egész bejegyzés annyira rendezett, egybefüggő, és érthető, hogy az már-már bosszantó, és olvasóbarát, ezért kell a végére valami, ami kilóg, amitől ilyen jó kis összevissza lesz, mint a tininaplók. ezért, csak is ezért, és semmi egyéb más dologért linkelek ide egy verset.

ez nagyon, már régóta, most megint, nagyon mint
(ahogy ószereit az ószeres)

mese lefestve

2011-08-11T23:00:00.003+02:00

ma felhívott egy lány. azt mondta, hogy fáj a léte. lefesti.

kérdeztem, ez segít? azt mondta, nem, de dolga van a világban. néha az, hogy lefesse a fájdalmát. azt hiszem, értettem. amióta találkoztam vele, sok mindent megértettem. furcsa, csak néhány hónapja ismertem meg. nyitott klub a pesti nyári éjszakában. zsúfoltság, mellém ült. azonnal beszélni kezdett. van ilyen. amikor jön a szó kérlelhetetlenül. megállt az idő.

a lány, na jó, inkább asszony, harmincas évei közepén jár, festőművész, vibrál körülötte a levegő. párja van, két kislánya már iskolás. úgy alakul, hogy napokat beszélgetünk a szerelemről. a szerelméről, meg a férjéről, aki közel a negyvenhez, párban, de egyedül él, szép férfi, maga is művészember. a férj aki egyenlő a szeretettel, de nem egyenlő a szerelemmel:

a szerelemmel a pesti éjszakában találják meg egymást, egy színészbulin, rögtön megérzik a másik jelenlétét a tömegben. éjszakába nyúlóan beszélik meg egymást. hajnalban a fiú a lakásáig kíséri az asszonyt. izzik a levegő a bérházi lépcsőházban.

- felmehetek?

- persze. csak csendben, a párom már alszik a gyerekekkel.

- nem egyedül élsz?

- családom van.

- nem mondtad.

- nem kérdezted.

a fiú felmegy, órákkal később már együtt reggeliznek az otthoniakkal, a férj nem kérdez semmit, csak főz egy jó erős feketét. a fiú kábult, befogadják. nemcsak arra az éjszakára. onnantól mindig a kisszobában alszik, nyugtalanul, ébren álmodik, s reggelente már ő főzi a kávét. másnaposságra is jó – mondogatja. szüksége is van rá. másnaponta.

néha, mikor nem jön, mert sértett, másra vágyik, és részeg, előkerül a régi szerelem, akit nem szeret, aki viszont persze őt szereti. küszködik, vágyik az asszonyra. csak az asszonyra vágyik. az meg mosolyog, simogatja kézzel, érzéssel. de fél tőle, mert a fiú gyenge, és nagyon erős, depresszív és szétáradó, elsodró és betemető. nem meri kezébe tenni a lelkét. és a testét sem.

egy áprilisi reggelen mindent egymásnak adnak.

a fiú hazaindul, hogy lemondja eddigi életét. a nő otthon marad elszámolni a sorsával. nem tudják szavakba önteni a boldogságot.

a végzetes baleset a fiú lakása előtt történik. rohan fel a lépcsőn, a kulcsot keresi a zsebében, nemcsak az alkoholtól kábult már. megtalálta a másik felét, gondolja, mikor egy lépcsőt elvét, megbillen, és háttal zuhan le az emeletnyi magasságból. elájul. órákat fekszik a földön – estefelé jár, kevés ember mászkál a belvárosi ház gangján – később az egyik szomszéd rátalál, megveregeti a vállát, azt hiszi, a szokásos bódulatát fekszi ki a hideg kövön, nem látja a véres arcát. végül a házmesterné hívja a mentőket. nem szánalomból, dühösen, elege van a fiatalemberből, aki ezerszer áztatja nedveivel frissen mosott udvarát.

a kórházban az orvosok nem áltatnak. szigorú a verdikt: kóma. nem sokáig, heteken belül halál! nem maradt ép agyterülete. megszűntek a vegetatív központok – légzés, éhség, szomjúság – nincs érzőközpont – szerelem, félelem, miegymás – csak a szívdobogás jelzi az életet. a család lemond, sír, elbúcsúzik. a barátnő is, akihez búcsúzni indult a fiú.

az asszony csak a negyedik nap jön. megtört, fél, nem ismeri a kórház szagát. ahogy belép a kórterembe, a fiú kinyitja a szemét, és patakzik a könny az arcán. attól kezdve nyitott kómában fekszik. az asszony mindennap nála. bent él, az elfekvőben, a halál árnyékában.

talán szerelmes a fiúba. öleli, csókolja, beszél hozzá. 24 órában. hónapok múlva engedi el. elköszön tőle, mert nincs remény. de a fiú nem hal meg. néha pislog, pedig nem lehetne, néha mozdul, pedig nem engedné a biológia. az orvosok széttárják a kezüket: egy angyal szállt el felettünk – mondják. az asszony a lélekről beszél, akinek dolga van még itt a földön. lassan elpárolognak a kételkedők.

egyik nap kilencvenes bácsi kerül a fiú mellé. meztelen, testéből csövek lógnak ki, egykor katonatiszt volt, de már évek óta emészti a rák. társa – ő még csak nyolcvanöt, tipegős, szemérmes idősszagú néni - keményen tartja magát, nem látszik rajta a kor – napokon át szorítja a nyöszörgő férfi kezét. néha feláll, vizes borogatást hoz a félholt bácsi homlokára. az asszony fájdalmasan nézi a szenvedésüket:

- miért nem engedi el, néni? nagyon szenved, már csak maga miatt van itt!

- nem tudom megtenni! – fogja markába még erősebben férje ráncos kezét az öregasszony -, nem tudom, ő a szerelmem! hatvan éve szeretem!

a bácsi másnap hal meg. párja egy szem könnyet nem ejt, mikor végigsimítja kezével az üres lepedőt.

addigra már mindenki hisz a csodában. az orvosok, a család, sőt a bátrabbak teljes felgyógyulásról beszélnek. másfél éve tart a lelkek találkozása. így a legnagyobb remény közepén hal meg a fiú. egy júniusi reggelen, amikor már senki nem hisz a halálában.

az asszony hazatér. a férje mellette a másfél év alatt. szó nélkül pakolja be a ruháit a szekrénybe. még jobban szereti, mint korábban. a legcsodálatosabb ember, akit valaha láttam – mondja a lány - részem ő is. de most nagyon fáj! lefestem, hogy más is értse.

- művész vagyok és már értem a halált. a legtöbbet kaptam – hajtogatja.

a vadszőlőről meg az esőről

2011-08-10T21:32:00.006+02:00

leginkább azért, mert hullik a vadszőlőről a mag, mintha eső esne, tudod. meg érik a sárgabarack és fel van állítva a medence. a házuk falát benőtte a vadszőlő, és éjszaka ha becsukod a szemed, olyan mintha odakint zuhogna, ahogy potyognak le a magok a teraszukra.

búzatáblákon képzeld el őt, a bőre olyan mint a búza, a haja meg mint a távolság. vagy mint a tenger. talán vad, talán szelíd, olyan mint egy macska, tudod. csak kölyök macska még, ez a szerencséd. a vadszőlőhöz is hasonlít, a hangja, mint az eső, ez nem irodalom, csak hasonlítgat az ember, hogy számba vegye a veszteségeit. a vadszőlő, és az eső, talán ez. de akkor még nem láttad a haját, arra kevés a búzatábla, ment az autó, nyitva volt az ablak, és vitte a haját utánatok a szél, erre lehet azt mondani hogy 'szép volt'. meg talán a tenger is.

hasonlatokat keresgetsz, hasonlatokkal kereskedsz, hasonlatokat teregetsz, csak néven ne nevezd.

(fogalmazás órán mondta a tanárnéni a gyerekeknek, hogy ne csak ilyen egyszerű tőmondatokat használjanak, hanem rakjanak bele metaforákat és hasonlatokat. mint például, segített a tanárnéni, a 'búzavirág szemű'. az egyik kislány erre ezt írta: 'az én nővérem búzavirág hajú'.)

ha már itt tartunk, hasonlít egy led zeppelin számra is. inkább albumborítóra. csak sokkal színesebb, kicsit túl színes, mintha mindegyik szín az övé lenne, pedig. majd kinövi, te bölcs, miért nem mondtad ezt sose neki? akit az istenek szeretnek, tényleg meghagyják örökre gyereknek? és akkor csak szétszakít, játszik? a szája egyébként csókra, vagy üvöltésre termett, ezt még talán el kell mondani.

pillanatképekből áll ő, nélküled alig látszik a képeken. vitorla. víz. suta mozdulat. szemek, amik téged néznek, még akkor is, ha becsukod a szemed. ilyenek. a vadszőlő, az érett barack, egy óvoda udvara, egy félig vizes törölköző a parton. hogy összeálljon, közéjük verset kellene szőni, vagy dalt. a járásáról beszélj még, rezeg, mint a cinek, amikor a dobos épp hogy csak hozzáér. rock, vagy jazz; de leginkább a tajtékos napok. ilyennek képzelted chloét.

(ez lesz abból, ha úgy írsz a dolgaidról, hogy kihagyod belőle magad: üres képkeretek egy láthatatlan falon. de legalább a falat benőtte a vadszőlő. ha arra jársz, hallgasd meg, ott egész nyáron esik az eső)

egyébként nélküle te sem látszol a képeken.

egy lány csendjéről

2011-08-09T20:42:00.007+02:00

mi a különbség csend, és csönd között?

hol volt, hol meg nem volt egy lány.

ez a lány, amikor nem volt, csend maradt utána. ez a lány, amikor volt, csend lett körülötte. nem hivalkodó, nem szemrehányó, vagy gyászos csend. csak csend, olyan csend, mint ami a párnákban van, amikor kihúzogatod belőlük a tollakat. kihúzod a tollakat, rápaskolsz a párnára, és ahogy szállnak a tollak a szobában, na, olyan csend.

általános iskolában ismertem meg. zeneis voltam, hárman voltunk fiúk: jó, és könnyű dolgunk volt. mindenféle dolgok történtek, majdnem mindenkivel. az osztály legjobb női szépek voltak, hangosak voltak, sportoltak, gömbölyödött a pulóverük, tudták hogy gömbölyödik a pulóverük, tudták, hogy tudjuk, hogy gömbölyödik a pulóverük, és hasonló általános problémák. máig se értem, hogy miért, de a petőfi tornatermében a lány és a fiú zuhanyzó között volt egy üvegablak, amit igaz, hogy letakartak egy függönnyel, de képzelheted, hogy mit ért: mire a biológia órán eljutottunk odáig, már nem nagyon tudtak újat mutatni.

ez a lány nem tartozott az osztály legjobb női közé. halk volt, nem sportolt, és mindig jól tanult. nem látszott, hogy gömbölyödik-e a pulóvere, még én se azt néztem, pedig én már akkor is, na mindegy. de gyönyörűen rajzolt, igen, a rajzai, azok szépek voltak és hangosak voltak, főleg a többiek rajzai között; az ő őzgidái karcsúak voltak, és ha megriadtak, elrohantak villogó kis feneküket mutogatva. így, miközben nézted, alig mertél megmoccanni, míg a mieink hasábok voltak, amikhez lábakat és agancsokat erősítettek. az ő házainak ablakán megcsillant a napfény, a mieink kezdetleges tervrajzhoz hasonlítottak.

de mégsem ez tetszett nekem; hanem a csöndje.

olyan csöndje volt, hogy nyugtalan voltam, amíg nem hallottam, hogy ott van. én égetnivalóan rossz gyerek voltam, elől ültem, rosszul tanultam, csajoztam, meg mertem csinálni hogy rajzszöget teszek a fizikatanár székére, amiért majdnem kirúgtak, és úgy összeverekedtem egy nyolcadikossal hatodikban, hogy az osztályfőnök bevitt a balesetire, és bár semmit nem láttam a szememen lévő monoklitól, mégis azt képzeltem hogy most talán az összes lány szerelmes egy kicsit belém az osztályból. csak őbenne nem voltam biztos. mert olyan csöndje volt, amiben bármi megtörténhetett és az ellenkezője is. rossz voltam és hangoskodtam, sokat beszéltem, az órán is bekiabáltam, többször küldtek ki az órákról, mint az egész osztályt együttvéve; de közben bele-belefüleltem a csöndbe, hogy ott van-e még. szerettem a csöndjét.

öt éven keresztül hallgattam a belőle áradó csendet. egyszer megszólalt közben, igaz, akkor rögtön bele is szerettem.

történelemóra volt, utáltam. épp a keresztényüldözésről volt szó, és én persze nem bírtam nem belekotyogni, hogy olvastam erről egy könyvet, - igen, én mindenről olvastam egy könyvet, nem is értem, a többiek hogy bírták ki, hogy nem döntöttek rám egy könyvespolcot - a quo vadist, domine quo vadis, még azt is tudtam, mit jelent, a tanár büszke volt rám, nem hitte volna, hogy van itt valaki, aki olvasta, és akkor megszólalt a csend, hátulról, a sarokból:

én is olvastam.

így kezdődött. kiderült, hogy tényleg olvasta. de nem akkor, sokkal később, amikor már mindketten elmúltunk húsz, és véletlenül találkoztunk, két magány között. örült nekem, nagyon, de abszolút nem érdekelte, hogy én akkoriban milyen fasza dj gyerek voltam, szakadt farmerben, tornacipőben, bézbólsapkában. az se nagyon, hogy addigra hány országban jártam. akkoriban még azt hittem, hogy olyan nincs, hogy ezekkel semmit se tudjak kezdeni, ezért csak bizonygattam volna neki tovább, de olyan csöndje volt, még akkor is, sőt, akkor egy kicsit még inkább, hogy azon vettem észre magam, hogy egy idő után csöndben maradok. sőt. azon, hogy ő beszél. sőt. azon, hogy egész jókat beszélgetünk. könyvekről. fákról. a gyerekkori városunkról, ahova nem jártunk vissza, se ő, se én. arról az utcáról, amelyiken mindketten végigmentünk, amikor hazamentünk. egy barátomról. az anyámról, a szüleiről.

akkor még azt hittem, hogy az, hogy én szerelmes vagyok belé, az őt nem csak feljogosítja arra, hogy velem maradjon örökre, hanem gyakorlatilag nem is hagy neki más választást. hevesen, szenvedélyesen udvaroltam neki, pedig akkoriban még nem ilyen viszonyom volt a lányokkal. annyira harsogóan és bután szerettem, hogy a csöndjére se tudtam figyelni az őrületemtől.
pedig a maga módján, szépen lassan, szelíden, mint a párnák, igazodott hozzám. volt, hogy csókolóztunk egy búzatáblán. volt, hogy olyan dolgokat csináltunk, ami után szégyellte magát, és én csak akkor, egyetlenegyszer éreztem erősebbnek, tapasztaltabbnak és bátrabbnak magam nála. aztán később, sokkal később, egy éjszaka jöttem rá, hogy nekem az annyival kevesebbet jelentett, mint neki, hogy az, hogy én csak erre most jöttem rá, és az, hogy nekem ez eddig ennyivel kevesebbet jelentett, bizonyítja, hogy még ebben is sokkal erősebb és bátrabb volt nálam.

de nekem ennyi nem volt elég. elé mentem az egyetemre, elkísértem haza, körülvettem, mint nyáron a bogarak; de elfelejtettem könnyűnek lenni közben, elfelejtettem súlytalannak lenni, és súlytalanná tenni őt is, elfelejtettem a nők nyelvén beszélni, és egyáltalán, semmi olyat nem tudtam a zsongáson kívül felmutatni, ami segített volna a bizonytalanságán. mert persze nem volt biztos benne, hogy én vagyok az embere. azt se tudtam, ez mit jelent, de én meg biztos voltam benne. az a fajta lány volt, aki mindenét annak tartogatja, akinek majd egyszer odaadja, és én, bár legalább ugyanannyi könyvet elolvastam, mint ő, mégis életképtelen baromságnak tartottam, szemérmes alakoskodásnak, és azt gondoltam, aki az igazira vár, az fél szembenézni a tévedések árával.

hogy mennyire nem volt igazam, azt most tudom, amikor visszanézek a tévedésem áraira. hogy mennyire nem volt igazam, azt azóta tudom, hogy mire találkoztam az igazikkal, addigra alig maradt már nekik valami igazi belőlem; mostanra meg már hiába igazi mindenki, ha én nem vagyok az.

egyszer mentünk át a nyugati fölötti hídon, akkor még a westend helyén naplemente volt, és azt mondta, amit sose felejtek el, egyrészt, mert aztán nem láttam többet, másrészt, mert azóta is vissza-visszaköszön ez a mondat;
te annyira bizonygatod, hogy még ha kerékbe törlek, akkor is szeretsz, mondta, hogy ettől kedvem támadna kipróbálni.

éltem egyik jelentős tévedését és ítéletét mondta ekkor ki, aztán elment a vonattal, és nem láttam többet. később a közösségi portáloknak köszönhetően mégiscsak, és megtudtam, hogy megházasodott, azóta remélem, már gyerekük is van, már jó ideje nem néztem. a férje úgy nézett ki a képen, mint egy kanadai favágó, ez akkor jót tett a hiúságomnak, bár mostanra már nem tudnám megmagyarázni, hogy pontosan miért.

érdekes módon akkor még a szerelem könnyebben elfogadott mint örökös visszaesőt, így aztán hamar máshol találtam magam, és hálás voltam, hol neki, hol a sorsnak, hogy megúsztam ennyivel. évek és szerelmek múlva tanultam meg igazán, hogy mit jelent az, amit mondott, hogy a szeretésnek fizikája és törvényei vannak, és hogy ezek a törvények nem dőlnek le senkinek semmilyen lángoló szerelme előtt, csak amíg van erőd rá, addig elhajolnak előled, lágyan, puhán, mint az ágak, amikor járatlan ösvényen jársz, hogy aztán mögötted összecsukódjanak megint. később és későn tanultam meg, hogy a szeretésem hogyan fordítja a másik szenvedélyét és odaadását kegyetlenkedésbe, és hogy hogyan teszek valakit gonosszá, amikor egyébként nem is az a szerencsétlen; és ugyanez persze működik fordítva is.

utána már nem is ő, hanem az akkori önmagam hiányzott, akinek még a kezében voltak olyan dolgok, mint például ő; később már nem is az a szerelem, hanem egyáltalán a szerelemmel való olyan viszony, mint ami volt akkor.

de mostanában értem meg, hogy az életöröm mennyire elválaszthatatlan a dolgok változása miatti szomorúságtól, és hogy még a legígéretesebb jövő sem tudja teljes egészében ellensúlyozni azt a tényt, hogy nincs többé visszaút ahhoz, ami elmúlt;

és ilyen például a csönd, az a csönd, amit meghallottam még olyankor is, amikor őt már elfelejtettem. puha, lágy csönd, mint a párnáké, ilyen csöndet azóta is ritkán hallok. ő tanított meg figyelni azokra az emberekre, akiknek szintén van csöndjük, olyasfajta csöndjük, mint amilyen az ejtőernyőnek ugrás közben; körülötted serceg a levegő, de szinte hallod, hogy ott fent, a paplanban, teljes csöndben úszik a repülés. néha, miközben azon kapom magam, hogy beszélek, már megint, csak úgy beszélek, mint a rossz zivatarok, és a hangom kopog a többiek figyelmén, álmosítóan, nyújtózásra kényszerítve őket, és amikor ettől zavarba jövök, és még gyorsabban beszélek, hogy a végére érjek, vagy teljesen elhallgatok, mintha megsértődtem volna magamra; olyankor, néha, nagyon néha, egy pillanatra kihallom magamból is azt a csöndet, amiben benne van az emléke, és amit ha ki tudnák mondani, úgy, ahogy ő, hogy közben csendben maradok, hát arról beszélnék, mindig, mindenhol, minduntalan.

mi a különbség aközött, hogy magamról beszélek, akkor is, ha magamról beszélek, és aközött, hogy magamról beszélek, akkor is, ha másról beszélek?

egy ízről és egy csészéről

2011-08-08T21:23:00.002+02:00

akiről ma írok, egy lány, szép, valamennyire ismerem, és egyszer szeretkeztem vele. azt hiszem ezek fontosak, és talán pont ilyen sorrendben. még bármit megtehetett, amikor megismertem, és inkább ebbe, mint magába az emberbe bódultam bele; azóta tudom, hogy az ilyen emberek pont azért lesznek szeretetéhesek, legalább annyira, mint mondjuk én, mert egy ideig bárkit megkaphatnak, és ez a bárki abban a pillanatban, hogy egyvalakivé válik, kicsúszik a szeretésük markából, és ők is kicsúsznak annak az egyvalakinek a szeretéséből, és ez a sok csúszás lehántja róluk mindazt, ami nem ők, és attól ami marad, attól annyira félnek, hogy gyorsan rohannak, rétegekbe húzzák magukra a bárkiket.
akkor még azt hittem, ebből a lányból csak ez az egy van, azóta már viszont tudom, hogy ő is csak egy volt ebből a típusból; van belőlük bárhol, ha nagyon akarod.
ők valami megfoghatatlan jelenséggel vannak leöntve, amivel azt érik el, hogy mindenki pont azt látja bennük, amit akar. szépségük úgy csillog, ahogy a néző fénye vetül rá, és ettől megőrül az, aki nézi. nekik meg szükségük van erre, mert idegen fények nélkül reszketni kezdenek, és szürkülni; és ilyenkor a félelem megint űzi, löki őket a következő fény felé, mert félnek hogy elfogy az idejük, és ott fognak maradni valahol szürkén örökre.
azt hiszem tényleg ez fog velük történni egyébként.
ennek a lánynak az íze, bocsánat, de beszélni fogok róla, szóval az íze, ott lent, olyan volt, mint a patakoké. én akartam hogy olyan legyen, már tudom. és a hangja is olyan volt közben; csobogott. de ezt csak én halottam így. van olyan ember, akire nem tudod ráhúzni a saját álmaidat, mert az övéi szebbek a tieidnél; az ilyen emberek ha elhagynak, azt nehéz túlélni.
mint amilyen ez a lány volt; ismertem, és szerettem azt a fiút, aki utánam ismerte és szerette őt; őneki az az íz, ami nekem a patak volt, neki valamilyen lágy likőrre hasonlított; és azt hiszem az utána következőnek szintén olyan ízt adott a szájába, amilyet az szeretett volna.
nem tudom hogy ez így érthető e.
képzeld el azt, hogy nem tudsz járni. de akarsz. és képzeld el, hogy odajön hozzád egy olyan jelenség, aki tud járni, és akinek elvileg semmi dolga nem lenne az olyanokkal, mint te. de odajön hozzád, sütkérezik abban, hogy hálás vagy érte, még annak is, hogy egyáltalán ott van, ez az érzés felizgatja, kibontja, kinyílik mint egy virág, beborít az illatával, és úgy érzed hogy valami elképesztő kegyelem történik meg veled.
és egyébként tényleg.
begyógyítja a sebeidet, kisimítja a takaróidat, és látszólag mindent helyrerak. ebből él. az érzésből, hogy mindent helyre tud rakni. az érzésből, hogy melletted nem csak hogy szép, és jó, hanem egyenesen szebb, és jobb, mint hogy azt te elhitted volna, hogy megtörténik veled.
mindig ilyeneket keres mint te. olyanokat, akikről azt hiszi, kisebbek nála, akik eléggé felnéznek rá, akiktől ő úgy fog ragyogni, mint a nap.
miután mindez megtörtént, miután kisimultál, és boldog vagy, a küldetése véget ért. ez nehéz, mert ha nem tudja még magáról, hogy ő micsoda - ez a lány akkor még nem tudta, kíváncsi lennék most milyen - akkor kénytelen becsapni, becsapni, mert az örömöd fényében akar szikrázni, ezért olyanokat mond, amivel becsap. nagyon szereti ezt a szerepet, és szüksége van rá, mint egy pohár vízre, hát önmagát is becsapja. olyanokat mond, amiket nem lehet, és nem is szabad beteljesíteni. például, hogy mindig így lesz, hogy itt marad, hogy a tied lesz, stb, stb. nem tudnál ezekkel mit kezdeni, de ezt csak akkor tudnád meg, ha tényleg úgy történne, ahogy ígéri, de persze nem történik úgy, és ő megy tovább, maga se tudva, hogy miért űzi, löki ilyen erővel a következő bárki.
és mert tovább kell mennie, és mert maradást ígér, elkezd rombolni, és mivel a hiúsága, és a fénye abból él, hogy segít, és mivel magának se meri bevallani, hogy valójában a segítséget azért akarja olyan kétségbeesetten adni, hogy eltakarja maga elől az előző rombolását, megharagszik rád, és igaza van; meg akarod fogni, ő meg el akar repülni.
de hogyne akarnád megfogni, amikor azzal hogy volt, megtörténni hagyta azt, ami nélkül nehezebb élni, mint előtte.
olyankor úgy tűnik, ő kegyetlen, és sérthetetlen, és csak megy tovább, mint a tankok. olyankor úgy tűnik, hogy úgy ment el, hogy felszántotta maga mögött a földet, és nem hogy az álmaidat, de még önmagadat se hagyta meg.
ő az utcán talált húszezres. ő a félreértésből nyert nyaralás. ő a lottó ötös. ő a fénymásolt diploma. egy pillanatra kinyitja a világot, de aztán még nagyobb erővel csapódik az orrodra. és aztán, ha kilábalsz belőle, akkor döbbensz rá, hogy ő csak egy pénz; egy idegen ország; egy túlméretezett félelem; és egy hamis dicsőség. nem a tied, de ekkor már nem is az zavar, hogy nem a tied, hanem hogy elhitted, hogy asszisztáltál ehhez, hogy te a valódi fényedet - legyél bármilyen sánta is, de attól még a fényed valódi - adtad annak, aki megette reggelire.
összekeverte a szerelmet a szeretettel. összekeverted a szerelmet a félelmeiddel.
aztán majd egy idő után hiányozni fog. de nem úgy, mint önmagadból egy darab, hanem inkább mint valami szép kő, gyönyörű fa, tiszta táj, valami távoli dolog, amit messziről szívesen látnál.
és ha találkozol vele, még nagyobb lesz a döbbenet; szürkének fogod látni, annyira szürkének, hogy ezt megérzi majd rajtad, és még nagyobb lendülettel, és kétségbeeséssel veti bele magát a következő fényforrásba.
művész lesz a művész mellett. gazdag, a gazdag mellett. ügyes az ügyes mellett, és bánatos, szerencsétlen a bánatos, szerencsétlen mellett. gyönyörű színésznő. de te már látni fogod az arcán az ezernyi álom rászáradt sminkjeit. az aktuális a legerősebb, azzal van kikenve; de alatta nyomokban ott van annyi minden. hány hozzád hasonló vágya lett rosszul lemosva; a szeme alatt, és igen, azon a szájon, amit olyan lassan csukott be aztán, hogy te azt hitted megállt az idő, és ez már az örökkévalóság.
és amikor meglátod, a saját álmaid őrületétől szabadon, olyannak, amilyen valójában, olyan egyszerűnek, szürkének, és nagyon, nagyon sebezhetőnek, akkor talán, és ezért örökre hálás lesz neked, megadhatod, amire vágyik, hogy csak egy pillanatra ne kelljen modellt állnia mások gondolatának, hanem fáradtan, szürkén, egyszerűen, és sebezhetően megigyon mondjuk egy kávét.
és ha akkor megcsókolnád, akár még ott is, olyan íze lenne, mint a fáradt embereknek, egy kávé után. aztán össze hajtogatod a vágyaidat, szépen, élére, hogy tovább már ne gyűrődjenek, az asztalra szélére teszed a csészét, és jelzel, hogy fizetnél.

a szózat két soráról

2011-08-07T21:21:00.005+02:00

évente párszor, kétszer - háromszor, hajnal körül, egy idős nő, lenge öltözékben kiáll az erkélyére, fenn a harmadikon, és elkezdi énekelni a szózatot. egész más dallammal, és csak pár sort ismétel.

azt hogy 'bölcsőd az, majdan sírod is, mely ápol s eltakar / a nagy világon e kívűl nincsen számodra hely'

a hangja tiszta, képzett, és megdöbbentően fájdalmas. az egész jelenséget, aki látta, nem felejti sose, annyira szürreális; kibontott hajú, csapzott öreg nő, fent a harmadikon, arccal a hajnal felé. és hogy csak ez a négy sor, teljesen más dallammal, valami másik világi dallammal, távoli nép népdala lehet, talán, az isten tudja, az valami egész más kontextusba helyezi a szózatot, nem a magyarságról szól az, ott, akkor, hanem arról a nőről. belereccsen a szívbe, ahogy azt énekli kieresztett, zokogó hanggal, hogy e kívűl nincsen számodra hely.

mindez ajkán történik, a külvárosban, a háromemeletes dobozházak egyikében. az ottaniak mind ismerik a nőt, azt mondják róla hogy bolond, mert tényleg az. régebben évente párszor, egyszer - kétszer bevitték a mentősök, kezelést is kapott, de aztán mindig kiengedték, mert úgymond ártalmatlan, teljesen ártalmatlan, ellátni el tudja magát, az ilyeneknek nincs hely a hivatalos falak között. a bolondsága csak abból áll, hogy néha kiáll hajnalban az erkélyre, és nekieresztett hanggal elénekli a szózatot. az ottaniak megszokták már, sőt, szinte szeretik is; hiányozni fog nekik, ha majd nem lesz. az emberek azért szeretik az effajta bolondokat, mert rajtuk keresztül egyrészt találkoznak azzal, hogy ilyen van, másrészt, mintha ezek magukra vállalták volna az őrületüket, ő helyettük, mintha a falu bolondja az egész falu helyett bolondult volna meg, és ezt régen tisztelték és megbecsülték, ma már talán csak csodálkozni szeretnek rajta. azt mondják róla, szép volt, de ezt nem úgy kell érteni, mint máskor, ha ilyet hall az ember, szép volt, de megőrült, mondják róla a többi, normális, kevésbé szépek, a szép szót úgy használva, mint amikor az istenfélők az ördögöt emlegetik, megnyomva, hangsúllyal, baljósan; de itt nem, ő tényleg szép volt, méghozzá valószínűleg nagyon, mert ezt a szépséget sem az idő - hetvenen felül van már -, sem az őrület, sem az összes többi nem tudta nagyon elvenni, ott maradtak az arcán nyomokban, a kezén, főleg az ujjain, és a haján, a haján teljesen. hosszú, egyenes, ragyogó haja van, amikor énekel, kibontja, olyankor olyan mintha valami túlvilági ragyogna körülötte.

mást nem lehet tudni róla. arról csak ilyen összefércelt pletykák vannak, hogy színésznő volt, esetleg egy téeszvezető szeretője, netalán külföldön dolgozó kurtizán; ezek tipikusak, és csak nyomokban tartalmazhatnak pár százalékos igazság aromát. viszont az biztos, hogy napközben nagyon ritkán látni, ha valaki mégis találkozik vele, akkor általában veszekszik és duzzog. az évi pár produkcióját leszámítva éjszaka se nagyon, a hangját se hallani, olyan csöndben van, hogy a lakóknak néha eszükbe jut, vajon él e még. ő ajka egyik bolondja. aki ott lakik a közelében, szerintem büszke rá; itt lakik az egyik bolondunk! nagyon szép város név az hogy ajka, kár hogy a város cserébe nagyon ronda. egy város van az ajkadon, elképesztő, bár nem összekeverendő ajak-kal, ami bár majdnem ugyanaz, mégis egészen máshol van, és sokkal kisebb, aranyosabb település. ajkának van több bolondja is, de a többiről nem tudok, még ennyit se.

mindig beleborzongok, ha erre a nőre gondolok, mert évente párszor, csak kétszer - háromszor, hajnalban, ott fent a harmadikon, amikor elkezdi hogy

'bölcsőd az', olyankor

egy szürreális, ismeretlen, képtelen dal idejére felsejlik az a szürreális, ismeretlen képtelenség, hogy mi van ha ő tudja jól, ha a szózat róla szól, ha mi ismerjük rossz dallammal, ha mi vagyunk a bolondok, mert ragaszkodunk ahhoz, amiről azt hisszük, normális, és nem szakadt bele a szívünk még úgy semmibe, mint az övé, és az eszünk se zavarodott bele még teljesen a szívünkbe, és egyáltalán, mi csak ott fekszünk, hajnalban, az elsőkön és másodikokon, és nem tudnánk már kiállni, arccal a hajnal felé, és nem is tudnánk talán már mit énekelni, és csak ilyenkor kezd el derengeni, amit ő valószínűleg egész évben tud, hogy ajkán csak pár ember van, aki nem őrült meg, és abból ő az egyik.

egy gesztenyfáról

2011-08-06T20:50:00.004+02:00

a mostani történet nem biztos, hogy igaz, mert nem én találtam ki. cserébe az egyetlen olyan pont az azóta félig lebontott rózsa utcai százhármas házzal, és az akkori elfuserált majd négy évemmel, ami miatt biztosan azt lehet mondani, hogy történt, ami történt, de basszameg, megérte.

az viszont biztos, hogy igaz, hogy ennek a rózsa utcai százhármas háznak az udvarán állt egy gesztenyefa. aki nem hiszi, már ne menjen sehová, mert szép, fényes lakóházakat építettek a százhárom mellé, és mindent lebontottak, felnégyeltek, kivágtak, elégettek, aminek bármi köze is volt az előtte ott lakókhoz.

ha a gesztenyefa igaz, az még inkább, hogy aki jobban megvizsgálta ezt a gesztenyefát, talált rajta egy feri feliratot az egyik oldalán, és áthúzva a másik oldalán egy julit. hatalmasra duzzadt feliratok ezek, a julit például csak úgy lehetett kivenni, ha az ember tudta, mit nézzen, a feri viszont olvasható volt, és épp ezért meglepő, mert az elágazások alatt nem sokkal helyezkedett el, ahova baromi nehéz - én próbáltam, részemről lehetetlen - lehetett felmászni, ráadásul a felirat olyan nagy és széles, hogy elgondolkozott rajta a személő, hogy hogy az istenbe került az oda.

elmondom hogy. a ferit a juli, a julit a feri írta oda. ebben a házban a földszinten egy roma család lakott, a maguk minden szagával, bájával, hangjával, terebélyességével, mellettük egy titokzatos lakás, ahol vagy denevérek vagy szuperhősök laktak, mert soha senki nem látta őket, mi viszont a legváratlanabb pillanatokban hallottuk őket motoszkálni, általában hajnal felé, és a sarokban megbújva mi; a mi, az én és az orosz évi, vigye el a devla, de ez most nem tartozik ide. ide most csak a juli tartozik. a juli fent lakott az emeleten, egyedül, mellette egy másik néni lakott, szintén egyedül, és a harmadik lakásban pedig megint csak egy néni lakott, ő nem egyedül, hanem a kutyájával. a földszinten elől, a gondnok lakásában is egy öreg néni lakott, ő is egyedül, neki az volt a különlegessége a sok más öreg néni között, hogy azt hiszem, öregebb volt, mint az összes többi együttvéve, de persze ez sem biztos, hogy igaz.

azon felül, hogy a házban rajtunk kívül és a romákon kívül csupa halállal társalgó ember lakott, már csak az volt nyomasztóbb, hogy nem lehetett megismerni őket, mert ha véletlenül meg is láttuk őket, vagy találkoztunk velük, a köszönésünket se fogadták, csak mentek égre szegezett tekintettel, fel az emeletre, mint a mennybe. csak a julit, és őt is csak véletlenül ismertem meg. mégpedig úgy, hogy kint ültem, és hallgattam, ahogy potyognak a gesztenyék, nagyon szerettem ezt a hangot, kis űrhajók, puha kis antennájukkal. a leesett gesztenyéket bonyolult mintákban raktam ki a fa alá, mert az éppen egy olyan ősz volt - ó mit tudtam én még akkor az őszökről - amikor ennyire ráértem, és azt hittem, az élet ilyen, de ez most egyébként mindegy.

az viszont nem, hogy ebbéli tevékenységemet, aminek semmilyen konkrét célja nem volt, azon felül, hogy kis gyermeki lelkem eljátszadozott az űrhajói garmadájával, onnét fentről, a mennyből alaposan félreértették. mégpedig a juli, a juli néni, aki végignézte amit csinálok, és tévesen azt hitte, én annyira rendes gyerek vagyok, hogy önként nekiálltam kitakarítani az udvart, ami, mint később kiderült, épp az ő feladata lett volna, rendben tartani a fát. leszólt nekem, hogy köszöni, amit én szintén félreértettem, igazából nem értettem, mit mond, de amikor felnéztem, azt hittem, azt mutatja a kezével, hogy vigyek fel neki gesztenyét. így hát összegyűjtöttem egy maroknyit, bátor kis űrhajóimat a kezembe vettem, és elindultam velük felfele, fel a mennybe, ahova magamtól sose tettem volna a lábamat.

amikor tisztáztuk a félreértést, még nem, de később, jó idő múlva, úgy tél felé, azon kaptuk magunkat, hogy jóban lettünk. nem is tudom, hogy történt, először csak fogadta a köszönésemet, aztán én rájöttem, hogy mikor szokott kint állni a lépcsőházban, és nézni a fát, olyankor kimentem mindig én is, az udvaron keresztül elhangzott néhány bátortalan mondat, mint hogy csókolom, meg hogy jó éjszakát, aztán egyszer, már a karácsonyi készülődés hajrájában pont akkor értem haza, amikor ő is, nagy szatyrot cipelve, és felajánlottam neki lovagi szolgálataimat.

így kezdtünk el beszélgetni, amiből kiderült, hogy a fán a juli ő. ötvenhat tájékán került fel a fára, akkor volt ő tizenhat, és akkor is itt lakott, ahol most, itt fent. a feri meg ott lent. az is akkor derült ki, hogy a fát az a bácsi ültette, aki cipész volt, és akinek a lakásában laktunk mi, de ez is mindegy most, csak úgy örülök, hogy emlékszem rá. akkor még gyerek voltam, máshogyan, mint amikor tényleg gyerek voltam, és megint máshogyan, mint ahogy most, mindenesetre szerintem ennek köszönhetem, hogy amikor megkérdeztem, naivan és angyalian, hogy hol van most a feri, nem zárkózott be, nem rázott le, nem tért ki udvariasan, hanem elbúsulta magát, és elmesélte azt, amit én most próbálok elmesélni.

vagyis hogy hát ők szerelmesek voltak a ferivel, hát persze, és ő már akkor is ferinének készült, mint azóta is. csakhogy a feri forrófejű egy legény volt ám, nem ilyen gesztenyeszedegető, és ennek köszönhetően benne volt ötvenhatba nyakig. én nem értek a politikához, se a múltnak az efféle, konkrét tényekből álló boncolgatásához, pedig a történetnek ez a része biztos, hogy tele lenne jóféle, izgalmas hősi dolgokkal, egymásra lövöldözés, tankrabolgatás, bujkálás, robbantgatás, hejehuja, dínomdánom, de én bevallom őszintén, nem nagyon figyeltem erre, ha mégis, elfelejtettem. pedig mesélte, tudom, hogy mesélte, hogy pontosan miket csinált a feri, de ebből csak annyi volt a lényeg, hogy aztán mennie kellett, a papájával együtt - az anyukája már nem élt - de gyorsan, és messzire. mint annyian, kiment kanadába.

ami engem érdekelt akkoriban, az persze a romantika, ami itt jön; előző este még találkoztak, akkor még a parkoló felőli falon borostyán volt, mellette pad, ott szoktak találkozni. együtt nőttek fel egyébként, mindent együtt csináltak, egyikőjüknek se volt testévre, és a ferinek az anyukája halt meg, neki meg az apukája, szinte egyértelmű volt, hogy a jó isten is nagyon azt akarja, hogy őbelőlük egy legyen. a fa akkor még pici volt, és azon az estén, amikor utoljára találkoztak, elcsattant az első csók. akkor még volt romantika basszameg, gesztenyefa, és tizenhat év kellett hozzá, bezzeg ma, de ennek a történethez az égegyadta világon semmi köze. szóval ott tartottunk, hogy első csók, és most már nagybetűvel jön a romantika, belevésték egymás nevét az akkor még kicsi gesztenyefa törzsébe. nem tudom elképzelni, milyen egy gesztenyefa kicsiként, bevallom, szerintem még sosem láttam, mindenesetre olyan apró betűkkel írták oda, hogy ne lássa azt senki. volt körülötte egy szív is, mondta, de azt ő rajzolta később oda. megígérték egymásnak, hogy akármi lesz, ha a világ a világ, itt, ennél a gesztenyefánál találkoznak, és onnantól kezdve semmilyen forradalom nem választhatja el őket.

ha a julin múlott volna, nem választotta volna el őket így se, mert bár az anyja nem engedte persze, de ő szökött volna a ferivel ki, bárhova, csakhogy nem volt hely, autóval mentek át szlovákiába, és onnan tovább valahogy svájcba, aztán ki kanadába. a feri is maradt volna, nem érdekelték az ávósok, de győzött az apai szigor, ők elmentek hát, juli pedig maradt, és várt. tizenhat évesen kezdett el várni, egészen harminckét éves koráig (!), és addig egyetlen levél jött a feritől, egy, a huszadik születésnapjára. abban az állt, hogy a feri nem felejtette el, és hogy haza fog jönni, gazdagon, szépen stb. és hogy a juli várja meg. várt tizenkét évet, és bár nem kérdeztem, de nem is mondta, hogy lett volna addig bármilyen férfi az ajtajába, én úgy képzelem, senki. az arcából csak az idő derült ki, így azt is csak képzelem, de azt legalább szépen képzelem, hogy szép lehetett a juli, a várakozás csak még megszépíthette, úgy járhatott-kelhetett így várakozósan, mint az angyalok.

harminckét évesen, tizenöt év után, miután az anyja is meghalt, és már évek óta egyedül volt, írónőként dolgozott a párt irodában, bármit is jelentsen ez, mindenesetre ennek köszönhetően valahogy el tudta intézni, hogy kiment külföldre munkát keresni, a lakását meg kiadta albérletbe. először németországban dolgozott, aztán így tovább, és persze a végén kijutott végre kanadába. itt van megint egy dolog, amire attól tartok, ki fogok térni, pedig talán csak nekem fontos ennyire. a kérdés, amit itt feltettem, eleve gyermeki volt megint, és brutálisan naiv, de hát azt már emlegettem, hogy mit tudtam én még akkor; többet mint most, persze, de nem akarok elkalandozni. a válasz viszont nem is az egyszerűségében volt megdöbbentő, hanem hogy gondolkozás nélkül, kicsit neheztelve, mintha valami szentségtörőt kérdeztem volna, úgy válaszolt. a válasz az volt, hogy 'persze'. a kérdés pedig, ó én barom, ma már bezzeg nem kérdezném meg, hogy amikor kijutott kanadába, akkor még szerette-e a ferit?

őt indult megkeresni. itt megint szabadkoznom kell, mert bár elmondta, hogy hogyan, mennyi idő múlva, és mekkora nehézségek árán találta meg, de én erre se figyeltem úgy igazán, mert pontosan nem maradt meg. csak azt tudom, hogy valami isteni csodán keresztül, az egyetlen levélen levő lakcíméről indulva hihetetlen szívóssággal végül is harmincöt évesen ott állt egy ház előtt, ahol a feri lakott, akit akkor már nem ferinek hívtak. ezt már nem tudom hogy így mesélte-e, vagy csak én képzelem így, de ott állt a ház előtt, aminek az udvarán egy nő teregetett, és gyerekek játszottak, kettő, és zene szólt, és szelíden ráncigálta a függönyt a szél. a kertben egy hatalmas fenyő is volt, a fenyőn egy hinta meg a ház előtt egy autó, és az egész annyira kerek volt, és iszonyú távoli;

nem tudom, hogy ezeket a szavakat ő használta-e, a juli, vagy csak én tettem időközben hozzá, de jó lenne, ha úgy el tudnám most mesélni, ahogy látom magam előtt a házat, a kort, a felfokozott várakozást, azt a képtelen távolságot és romantikát, szeretetet és vágyódást, ami ott keringett a juli körül, aki olyan lehetett akkor, ott, megint, mint valami angyal, és ahogy látom magam előtt azokat a hihetetlen erőket, amik összecsaptak ott, akkor, abban a kanadai csöndes, álmos szombati utcaképben, ahol nem is sejtették az emberek, hogy világok dőlnek össze épp, maximum annyit láthattak, hogy a juli keze nem mozdul a csengő felé, csak áll ott, aztán visszaszáll a taxiba, és elmegy úgy, ahogyan akkor tudnak elmenni az emberek, ha nem is érkeztek meg soha.

megint kérdeztem, és megint butaságot: nem bánta meg azóta, hogy nem csöngetett be, hogy nem kereste többet, hogy nem is adott esélyt a ferinek, hogy őt válassza, ne az addigi életét? a válasz megint rövid volt, de most lassú: de. mindenesetre hazajött, a rendszerváltáskor megvette a lakását, és azóta is egyedül él. ismét csak kérdeztem, nem tehetek róla, mégpedig azt, hogy miért maradt aztán egyedül. a válaszaiban nem is az, amit mondott, hanem ahogy mondta, az lenne a lényeg, az arca, és a hangja, azokra jobban emlékszem, mint a szavakra. azokat talán nem pontosan adom vissza, lehet, hogy felcserélem őket, de itt is az a keménység, arra pontosan emlékszem, mennyire megdöbbentett, tisztán, szinte ércesen válaszolta, hogy: annyit vártam már, hogy ehhez értek a legjobban. nem tudnám már abbahagyni.

azt már nem tudom, miért nem kérdeztem meg, hogy még mindig a ferire vár-e, mert amilyen hülye vagyok, tuti, hogy megkérdeztem volna ezt is. talán megjött az évi vagy menni kellett, nem tudom, de mint annyi minden, ez se fontos már. az biztos, hogy szerettem azt a fát, még jó, hogy akkor már valahol kurva messze, egész máshol keresgéltem a gyökereimet, amikor jöttek azok a hülye építészek a száznégybe, lebontották a falat, és az első dolguk az volt, hogy szétszedjenek mindent, ami zavarhatja az újakat.

nem egy kötéltáncosról

2011-08-05T20:47:00.006+02:00

megőrjít ez a város, és nagyon egyedül lehet benne lenni; az ember biciklire ül, és körbe körbe megy az oktogonon, mintha ő lenne a magány körhintája. micsoda slágercím: a magány körhintája. nélküled drágám, tütütütü, defektes vagyok, türütütü, veled meg sajnos, dadadadam, közhelyes vagyok, damdadam, pritty, pretty, prütty.

azt meséled, hogy olvastál a parkban, és két fa között egy kötéltáncos gyakorolt. én kértem hogy mesélj, mert elmondtam neked hogy minden nap írni akarok valakiről, de úgy tűnik baromi nehéz azokról írni, akik közel állnak hozzám. nem is gondoltam volna - bár erről neked nem beszéltem - hogy most fogom megtanulni, hogy ilyen értelemben mennyien állnak körülöttem. ennyit meséltél a kötéltáncosról csak, ennyi gondoltad nekem elég, a többit találjam ki magamnak. mondtam hogy nem vagyok jól, nem biztos hogy írok róla, erre megkönnyebbülve hozzá tetted, hogy nem is bánnád, ha a tied maradna, mert annyira gyönyörű volt az élmény.

akkor arra gondoltam, nem veszem el tőled a képet, ahogy ott fekszel, hason - ebben biztos vagyok, és azzal a jellegzetes kéztartásoddal olvasol, amikor az egyik kezed keresztben van válladon, a másik kezeddel pedig tartod a könyvet, el nem tudtam képzelni hogy valaki ilyen kényelmetlen testhelyzetben szeressen olvasni, amíg nem ismertelek. biztos hogy jó könyvet olvasol, mondjuk updike-től a gyere hozzám feleségül-t, az is biztos hogy tetszene neked, pedig én nem szerettem. nyár van, fölötted köröz a meleg, előtted pedig két fa között egy kötéltáncos gyakorol. milyen puhaság lehet a lépteiben, és mennyi gyengédség a kötél rezdüléseiben, gyönyörű lehet nézni, tényleg, irigyellek. de nem veszem el a képet; továbbmegyek, nem merülök el abban, hogy ki lehet az, és hogy jutott oda, hogy egy szép nyári napon pont előtted gyakoroljon a parkban. megfordulok inkább, és téged nézlek;

arra is gondoltam, hogy ha már nem írom meg a kötéltáncost, akkor mintegy bosszúból megírlak téged, hogy hogy jutottál oda, ahol most vagy, ahogy ott fekszel a parkban hason, előtted egy jó könyv, valószínűleg updike - a címén mennyit mosolyogtál, azt hitted amiatt mutattam csak -, és olvasni próbálsz, abban a lehetetlen testhelyzetedben, amiben mindig is szoktál. de ehelyett rajta felejted a szemed a kötéltáncoson, akinek dallamok vannak a mozdulataiban, és a fák köré tekert kötélen, ami olyan érthető, ahogy ott feszül a lába alatt, és olyan elérhetetlen, hogy beleborzongsz a gondolatba, hogy olyan, mintha te lennél a kötél, és rajtad egyensúlyozna valaki.

aztán arra gondoltam, hogy fordítva csinálom, tovább írlak, mint a tapasztalt írók a kedvenc karaktereiket; elmesélem, hogy mit csinálnál utána. így a képet is meghagytam neked, magadat is meghagytam neked, de játszhatom is veled. érdekes, hogy a képzelet mennyire belőled táplálkozik, és mégis közben mennyire nem törődik veled; biztos vagyok benne, hogy egész mást csinálnál, mint amit elképzelek neked.

mint például azt, hogy máskor írnál erről, ebben is biztos vagyok, írnál te is, először lassan, óvatosan, majd neki - neki lódulva, mint ahogy a kiscsikók szoktak nekivágni a mezőnek; abban is biztos vagyok, hogy baromira zavarna ez a képzavar, hogy úgy írsz, mint egy ló, még ha egy fiatal ló is, és belekötnél a hasonlatba, de ettől csak még csikósabb lennél, bár ezt úgyse tudnám elmagyarázni neked, mint ahogy eddig se tudtam soha. mindenesetre még ha máskor írnál is erről, ma nem, a könyvet is letennéd, csak feküdnél ott a fűben, és hagynád hogy átjárjon a kötél és a kötéltáncos mozgása, azok a döbbenetesen hangtalan léptek, amik szinte sercegnek a talpa alatt, meg az a kötélhossznyi béke, és rend, amit egy ilyen kötéltáncos képes megteremteni magának. megerősödnél tőle, és kifestenéd a körmöd, aztán belógnál egy esküvőre, ami ott lenne a parktól nem messze.

észrevétlenül táncolnál velük, és innál náluk egy pezsgőt, majd jókívánságot írnál a szalvétára, ráadásul - erre a gondolatra külön elmosolyodom -, rúzzsal, piros rúzzsal, ami természetesen lenne nálad. a menyasszony nagyon cuki lenne, és úgy örülnél neki, mintha legalábbis te vennéd feleségül, aztán kisurrannál, ahogy jöttél, és a városban sétálva hallgatnád, amit én, ahogy cirógatja, csitítgatja a víz az ereszeket.

tudod hogy mennyire szeretem hallgatni; ebben a házban, ahol lakom, az eső a legszebb, mintha ő lakna itt fölöttem a másodikon; itt mindig úgy esik, mintha közben haza jönne. jól esik most, az eső is, és az is, hogy olyan, mintha adhattam volna neked valamit, úgy, hogy nem is tudsz róla, vagy nem is én, hanem a kötéltáncos, vagy nem is én neked, hanem te nekem, vagy nekem a te kötéltáncosod; és még inkább talán mindannyiunknak a kötél, igen a kötél, amit néha megtalálunk, a dolgainkra tekerve, és amit, ha nekünk is lenne merszünk, kifeszíthetnénk, és átsétálhatnánk rajta a köztünk lévő szakadékokon.

két hajról

2011-08-04T19:58:00.004+02:00

akiről ma írnék, róla nem akarok írni. ez ilyen.
cserébe írok egy emberről, akit nem is ismerek, nem is fogok soha, viszont hallottam róla egy aranyos történetet. egyenlőre úgy tűnik, minél jobban ismerek valakit, annál nehezebb róla írni, ez főleg azért meglepő, mert azt hittem, egy írónak azért kell megismernie az embereket, hogy tudjon róluk írni.
a mostani ember egy közéletben résztvevő, az értelmiségi elithez tartozó férfi, nem utolsósorban fotóművész, ráadásul egy rádió tulajdonosa. ami minket érdekel az a haja; sűrű, göndör haja van, még mindig, így őszen is. nézz meg róla egy mostansági képet. most képzeld el, milyen lehetett ez a férfi fiatalon; fekete, vastag, sűrű göndör haja volt, oly annyira, hogy egyszer, még régen, amikor hatvanas éveket írtak, az ilyesfajta fickók csőnadrágban jártak, és a beatlesről azt hitték hogy örök, szóval nagyon régen, ez a férfi, akkor még fiú, átment egy ismerőséhez, tél volt, kabát kellett, meg sál, és ennek a fiúnak olyan volt a haja, ez az ősi mikrofon haj, amilyet még nem látott az ismerősének az anyukája, hogy azt hitte, rajta maradt a sapka, ezért kedvesen rászólt hogy 'vedd le a sapkádat fiam, itt már elég meleg van', és sehogy nem értette, hogy az ott bizony haj, amit nem lehet levenni.

egyszer ismertem egy fiút, aki szép volt, még akkor is, amikor kemoterápiát kapott, ő azt mesélte, hogy álmában gyakran fésülködik, és olyankor olyan haja van, hogy a fésű beleakad, és nem jön ki sehogy, és ollót kéne fogni, hogy kivágják belőle, de ő álmában is tudja, hogy mekkora kincs a haja, ezért úgy hagyja, fésűstől megy ki az utcára, és vigyorog mindenkire, és nagyon büszke magára, ahogy ott megy, és álmodik ilyeneket. de ha jól nézem, ez már egy másik történet.

egy német lányról

2011-08-03T20:43:00.004+02:00

hiába halasztom - micsoda szó ez is, halasztom az élőimet -, valahol el kell kezdenem a lányokról írni, és ezt stílszerűen az elején érdemes elkezdeni, ami nálam, mint annyi minden, az óvodában kezdődött. arról a lányról, akiről most fogok beszélni, tulajdonképpen semmit nem tudok, még a nevét se, sőt, egész pontosan huszonnégy éve nem láttam.
ettől függetlenül, amikor láttam, német volt, és nem nagyon tudott magyarul; riadtan tekingetett körbe, mint valami őzike, és nagy, nyúlánk arca volt, ami, ahogy emlékszem, még ovis szemmel sem tűnt túl szépnek. viszont borzasztóan tetszett nekem, egyrészt, mert mindenki utálta, másrészt, mert nem tudott rendesen beszélni. nekem akkor még a beszédhibáim közül alig volt meg valami, viszont már akkor se értett senki, azt hiszem akkoriban kezdtem kifejleszteni a hadarást, de lehet hogy csak ilyen aranyos angyalnyelven magyaráztam, mint ahogy a gyerekek szoktak, most úgy képzelem, és amit rajtam kívül - meg rajta kívül természetesen - nem értett senki.
nem voltunk szerelmesek, nem is tudtuk mi az, viszont nagyon sokat játszottunk együtt, és arra emlékszem, hogy őt nem löktem le a rollerről, ahogy a többieket, meg arra is, hogy egyszer elhatároztuk hogy olyan alagutat ásunk a homokozóban, amivel aztán átmegyünk a föld túloldalára, és ott élünk boldogan, és oda nem jöhet utánunk senki, a gaz ovisok közül, csak a viktor, akit a barátom volt, azt hiszem.
az idil csúnyán végződött, mint azóta már annyiszor, mert kitaláltuk hogy ha úgyis együtt fogunk élni, akkor feleségül megyünk egymáshoz - emlékszem, akkor még azt hittem, nekem is feleségnek kell lenni, a két feléből lesz az egész, tök logikus mai szemmel nézve is -, és azt meg úgy kell, hogy enni kell egymás száját. ezt ő mondta, nem én, mert ő látta a tévében, hogy így feleségeskednek egymáshoz az emberek, nekünk nem volt tévénk, de azt hazudtam, van, és hogy én is láttam hogy így kell csinálni. nem a bokorban, mint ahogy azt illene, hanem simán a csúszda alatt ugrottunk neki a dolognak, de jó ideig nem történt semmi, csak összedugtuk a szánkat, de nem lettünk tőle felek. én, akkor még bátor fiú lévén, derekasan nekiugrottam a dolognak, és megharaptam a száját, ahogy mondta, konkrétan kiharaptam belőle egy darabot, ömlött a vér, ő üvöltött, én üvöltöttem, el nem tudtam képzelni mit csináltam rosszul, csak éreztem hogy a margit néni nagyon haragszik rám, aztán őt elvitték a szülei, először a sürgősségire, aztán egy másik óvodába, engem meg még jobban utált mindenki, még a margit néni is, sőt, anyám azt mondta amikor mentünk haza, hogy el tudna süllyedni szégyenében, és arra is emlékszem, hogy utána sokat álmodtam azzal, hogy anyám elsüllyed, a kis panellakásunk pepita linóleuma alá, és engem itt hagy egyedül, őrjöngve a félelemtől.
ennyit tudok róla. most úgy képzelem, a szája szép, és érzéki, tuti nyoma sincs már a harapásnak, ha van, az is olyan szexi szimbólum, mint annak a hülye modellnek az anyajegye, jaj hogy hívják, nem jut eszembe. de, cindy. hogy lehet valakit cindynek hívni? úgy képzelem, azóta tud már magyarul, németül ugye, angolul, és mondjuk franciául, meg még valami divatos nyelven, mi legyen az, mondjuk spanyolul. úgy képzelem, továbbra sem szép nő, egyedül a szája az, de van egy fiú, akihez mindig csak egy nyelvel beszél, és neki nagyon szép tud lenni, ha nem látja senki. azt képzelem jó fej egyébként, szereti a jó borokat, néha elmegy a barátnőivel inni, és olyankor amikor nagyon berúg, csicseregve nevet, és németül káromkodik.
úgy képzelem, olyasfajta ember, akivel nagyon nagy baj nem történik többet, csak kicsi aprók, bár ebből némelyiket normális ember nem is élné túl. pl lesz valami műtétje, amibe bele is lehetne halni, de ő nem, lesz ettől a fiútól egy gyereke, egyszer karamboloznak, amivel nagyon megjárhatnák, de mindenki szerencsésen megússza, a gyerekének kamaszkorában lesz egy lázadó pillanata, amikor elmegy ukrajnába szabadságharcosnak, de épségben visszakerül, és kellemes, tanult ember lesz belőle, az anyja pedig, amikor már idős, és nagymama, valami kis kerti házban énekelget német dalocskákat, amiket már az oviban is tudott, és olyan finom lekvárt csinál közben, amiket csak ő tud, és aprókat kuncog, amikor bele - bele kóstol, és nem is tudja már rajtam kívül senki, hogy az egyik ráncában benne vagyok én, meg az első találkozásom az élet ízével.

egy majdnem középen ülő alakról

2011-08-02T22:48:00.005+02:00

ránézésre nem ír ez a toll. olyan magabiztossággal tölt el az az érzés, hogy ha írnék, lenne miről írnom, hogy aztán ebben sütkérezve a konkrét írás nem is tűnik fontosnak, sőt, hanyag eleganciával ezen túl is lehet lépni: kezemben a toll, mégis csak ír, ennyi is elég, vonaton utazik a csönd.

vonaton utazik az én, elmegy szabadságra. odakint pusztul a világ; a pusztulás szabadság. a földeket, mint strandon a gyékényeket, összegöngyölíti a szabadság, a városokat apró szilánkokra töri, rohan a vonat a csillogó darabok között, gyönyörűen pusztul, múlik minden amin átrohan, és mögötte ott jön, lassan, komótosan, tisztára söprögetve mindent a csönd.
valahol mindig van odakint.
egyébként zenét hallgatok. egyébként én ülök a vonaton, és úgy tűnik még mindig én vagyok én, pedig megígértem magamnak, hogy most egy hónapig ők lesznek én. épp baszott nagy gyár mellett rohan a vonat, előtte füves tér, a tér mellett fehér kamionok. nem én nézem őket, ők néznek engem azokkal a hűvös, fehér kamionszemeikkel. a füves rész majdnem közepén ül összegörnyedve egy alak, fejét a lába közé hajtva. elrohan a vonat, göngyölődik ablakában a világ, épp csak annyira van még időm, mielőtt szilánkokra szakadna a mozdulatlanság, hogy utánanézzek, nem szobor-e. bár egy ilyen szobor egy gyár előtt épp úgy képtelenség lenne, mint ez az ember; de nem szobor, mert ruha van rajta. egy szobor, ruhában, az lenne aztán a képtelenség netovábbja, ez még nekem is sok, tehát nem szobor.
megy a vonat, futok utánad.
de mi az atyaúristent csinál ő ott? ő, figyeld a kezem, látod nem magamról írok, pedig elfog a kísértés hogy helyettesítsem magam a ruhás görnyedt szoborral, kedvemnek való szerep lenne, magányos dolgozó cigiszünetben a füvekkel társalog - de basszameg, elvileg most nem magamról beszélek. elvonási tüneteim vannak, pedig még bele se kezdtem igazán; olyan ez, mint valami drog. képes lennék egy koszos pocsolyáról - a pocsolyák egyébként a maguk pocsolyaságukban nem lehetnek koszosak, de ez most mindegy - is mélyreható elemzést írni, csak hogy megtaláljam benne magam, hogy megtaláljam mindenben magam, mert különben összeszarom magam, és olyanokat kezdek kérdezni - magamtól, hát persze, még ha tőled is, tudnod kell, az ilyet mindig magamtól kérdezem - mint hogy: 'minek élek?'
ezt kérdezi vajon épp a fickó is?
remeg a kezemben a toll, kurva nehéz másokról írni.
mi az istent csinál ott? kirúgták? ivott? hánynia kell? szül a nője? filozófus? szomorú, mert nem jön be a lányoknak? apropó, néha úgy érzem, ez az egész élet kurvára unalmas, és lényegtelen, és csak azért kell ilyen hülyeségeket összeírni róla, hogy bejöjjünk a lányoknak. tulajdonképpen a lányoknak bejönni is kurva unalmas, és valószínűleg magasabb szinteken lényegtelen, viszont erre nehéz emlékeztetni magam a közelükben. de hát basszus, ha nyár van, és alig van rajtuk ruha? bezzeg a fickón.
kamionsofőr, és jógázik? elaludt? gyárak közt elaludt a hangya, pszt. fáj a gerince? bajban van a gravitációval? vagy a szerelem? görnyedt férfi egy tér majdnem közepén, még mindig nem éltem annyit, hogy ne tegyem ki az egyenlőségjeleket mindenről amit látok, a szerelem felé.
megy a vonat, kergeti a szerelmet, viszi a tollamat, ami a látszat ellenére is ír, írja a bonyolult körmondataimat, míg én itt maradok a gyár előtt a fűben, egy görnyedt férfiként, aki a bokájával társalog, és a hátam mögött a mindenséggel töltődnek a kamionok.

hóeleji magyarázkodás

2011-08-01T11:23:00.005+02:00

azon gondolkozom, van e valami összefüggés aközött, hogy minél nagyobb (értsd: idősebb) vagyok, annál kisebbnek érzem magam, meg aközött, hogy a család nevem viszont sajnos nagy. úgy tűnik nem szabad valakit az elejétől kezdve nagynak hívni, mert nem nő fel sose. ez úgy jutott eszembe, hogy épp negyed órás harcba került, hogy felvegyem a földről a ruhákat, és betegyem a mosógépbe. nem tudok hajolni ugyanis, úgy mozgok mint egy rosszul animált artu-ditu, így le kellett feküdni a ruhák mellé, majd fekvő helyzetben magamhoz ölelni őket, és aztán halk ordításokkal felverve a bérház csendjét, függőlegessé szenvedni magam, és onnan már a szokásos megoldásokkal csinálni tovább.

tegnap elszámoltam magam a fizikai képességeimet tekintve, ez persze már többször előfordult, de egyre súlyosodnak a következményei, bizonyítva ezzel azt, hogy a felnőttkor nem azt jelenti, hogy bölcsességből nem követjük el ugyanazokat gyerekkorunk hibáit, hanem nagyrészt gyávaságból, hiszen nem biztos hogy még most is túlélnénk őket. segíteni akartam, mert mindig segíteni akarok, ezzel kompenzálva azt, hogy úgy érzem, ingyen élek, életművészkedek, de valójában a gyerekeken kívül nem vagyok fontos senkinek, és semminek, és egy mázsás présgépet cipelve fel a lépcsőn, csípőből akartam emelni, aminek köszönhetően most itt fetrengek, és az egyik könyökömről a másikra dőlve mérem az időt.

csak címszavakban a szokásosak, hogy két könyökváltás között milyen érzés szembenézni megint azzal, amivel valójában sose merek szembenézni, hogy milyen lesz, ha lesz az élet, így, mozgásképtelenül, és hogy mi lesz belőlem, ha eddig ez lett, és ha már teljesen elönt a kétségbeesés, gyorsan nekifogok írni, hogy elűzzem magamtól a kétségbeesést, (vagy fordítva, lásd somlyó györgy) és miközben nőnek a sorok, a képernyőn visszatükröződik az arcom, és így kénytelen vagyok azzal is szembenézni, hogy az írással, mint olyannal, úgy vagyok, mint valami szeretővel, nem köteleztem el magam neki, nem merem, azt se tudom, ő engem akarna e, vannak jobb, vannak rosszabb pillanataik, ha nem lenne, hiányozna, de nem ő az igazi, vagy épp ellenkezőleg, be kéne már látni, hogy ő az igazi, és nem csak hálni járni ide, hanem komolyan véve, szilárdan komolyan, mint ahogy az ilyen bohém dolgokat, mint az írás, komolyan kell venni, vagy legalább eljutni odáig, hogy megtudjam, az írásnak én vagyok e az igazi, és ha igen, mert jobb nincs, beletörődni, és hű lenni hozzá halálig, szóval hogy ennek az egésznek a végén kijön az a szó, hogy író, és nem mint ige, hanem mint magyarázat, politikai nézet, mint vallás, sors, és ítélet, és egyéb hangzatos nagy, címes szavak, akkor

rájövök, hogy milyen borzasztó, gyönyörű, és tragikus is egyben, hogy az istennek se tudok másról írni, csak magamról. mit tud az az író, aki nem lát mást a világból csak magát? ha mindenkiben csak magát látja, minden történet az övé, és így egyik sem, mert képtelen nem maga lenni bennük, így hagyva, hogy egy történet ne róla, hanem arról szóljon, amiről szól. néha sikerül, szabadságra megyek olyankor ebből a kábéból, ebből az őből, ebből a teből, szabadságra megy az én, de sose utazott még elég messzire. határokon át, külföldre, ne ide a szomszédba. most nyár van, szabadság van, mozdulni se tudok; hát tessék egy újabb ígéret. ha tudok, minden nap írok; és minden nap valakiről, nem magamról.

először azt gondoltam, lányokról fogok írni, csupa lányról, mindenféle lányokról, mert semmi közöm hozzájuk, viszont ők tartanak a földön, ez már tulajdonképpen biztos; és viannak igaza van abban, hogy csak két dolog van: a szerelem, mindenfajta szerelem a csinos lányokkal, meg a zene, és hogy a többinek el kéne tűnnie, mert a többi rút; és leginkább azért, mert ezek miatt, vagy talán ezek nélkül is így lett volna, rájuk költöttem az időm jelentős részét, és bár nem sokkal többet tudok róluk, mintha egyáltalán nem törődtem volna velük, de ha már így alakult, legalább valami hasznom legyen belőle.

aztán már nem csak ezt, hanem mindenfélét gondoltam erről, és most épp nem is tudom már hogy mit gondolok, sőt, talán nem gondolok semmit, csak próbálom összeszedni az én után maradt káoszban azokat, amikben nincsen benne ő, és ijesztően keveset találok, harminc napnyit most semmiképpen nem, de talán belejövök, talán nem, talán ebből is csak az lesz, mint annyi mindenből, itt, és máshol, hogy aztán a végén magyarázkodhatok, magamnak, neked, az én-nek, az ő-nek.

jobbra pedig kél

2011-07-19T00:30:00.008+02:00

mert ne gondold hogy annyi vagy amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak
(babits - zsoltár férfihangra)

balra a nap nyugszik, haldoklik a fákon a fény, jobbra pedig egy test fekszik a síneken, fejetlenül. a vonat lassan, lépésben halad, mintha tiszteletet adna, balra mentőautó, rendőrautó, és a naplemente, jobbra egy darabig semmi, aztán egyszer csak ott van, ruha nélkül, fej nélkül, szemérmetlenül. talán a ruha hiánya elviselhetetlenebb, mint a fejé, a kettő együtt túl sok, öltözzön fel, aki meg akar halni! balra kellett volna nézni, de már mindegy, ott van, világít a sínek között, beleég a retinádba, balra kellett volna nézni, mondod hangosan, hogy enyhíts ezen - mindig hangosan beszélsz, ha valami csöndben történik veled -, erre mindenki a jobb oldali ablakhoz siet, sikolyok, káromkodás, úristen, igen, majd mindenki megállapítja hogy tényleg balra kellett volna nézni.

a vonat nem vár, csak megy, lassan, aprókat lépdel, mint akit érdekel a halál, balra közben szétfolyik a fény a fák között, elönti a vonatot, a rózsaszín derengésben ott marad az emberek arcán az iszonyat. talán a naplemente még elviselhetetlenebb mint a fej nélküliség, vagy a kettő együtt, és még meztelen is, együtt sok, nagyon sok. miért nem takarják le, kezd el veszekedni egy férfi, csak nincs kivel, minek kell ezt mindenkinek látni, kérdi, de közben le nem veszi a szemét róla. tényleg, minek? tényleg, miért nem takarják le? pár méterrel arrébb sok apró statiszta, pár rendőr, mávos, mentős, a dombtetőn egy autó, mellette sír egy nő, ennyi a színpad, tovább lopakodik a vonat.

mehetne gyorsabban ez a kurva intercity; gyorsaság kellene ilyenkor, vagy legalább háttérzene, valami cikk, könyv, egyszerű, tömör mondatokkal, amiben hagy levegőt venni az író, kényelmesen elfeküdhetsz a sorok között, nem ilyen fojtogató, zúduló sodrás, meglóduló zihálás, ilyen tekervényes, követhetetlen, önmagába vissza, vissza térő, saját farkába harapó kígyó, mint amilyenek a gondolatok, egymásba fonódva, lánccá alakulva tekerednek rád, hogy miért nem néztél balra, miért kellett neked ezt látnod, miért kellett ennek pont most, pont így, miért nem takarják le, miért nem megy gyorsabban a vonat, mit akar a halál, mintha ezzel akarna bebizonyítani valamit, magának?, a vonatnak?, neked?, igen, talán mindez neked szól, vagy a naplementének, mintha ezzel lenne értelme a halálának, ezzel a felpuffadt, fejtelen meztelenséggel, ahogy kékesen derengenek a testén az erek, mint félig befagyott folyók a havas tájon - láttad, pedig csak egy pillanatra néztél oda, balra kellett volna nézni basszameg, olvasni kellett volna valamit, valami tömör nyugtatót, háttérzene kellene, nem ez a kurva kattogás, élni kellene, minek hal meg valaki, miért pont így hal meg valaki, mit keresünk mi itt, mi, a vonat, mi, akik mind egyedül vagyunk, hiába vagyunk akárkivel, az összes utas arcán ott van a halál meztelen magányosságának az iszonyata, hiába hangzik ez akármilyen banálisan, nem lenne fontos, ha balra néztek volna, de minden arc jobb oldalon van, és csak ő az egyetlen, ott fej nélkül, a sínek között, akinek az arcáról nem tükrözi vissza semmi az iszonyatot.

balra szaggatják a fák a napot, közben te azon gondolkozol, milyen furcsa az, hogy annyira felpuffadjon egy test, hogy szétszakítsa magán a ruhát, mintha valami ősi aktus zajlana, aminek a vége a meztelen szabadság. a vonat miatta késett fél órát, neked pedig nem volt jegyed, mert még van egy éved, harmincévesen talán már mindig, mindenhova lesz jegyed. persze nem ezt mondtad a kalauznak, hanem az igazat, hogy nincs jegyed, és nem is lesz, pénzed sincs, mert újságot vettél rajta; megtanulhattad volna már, hogy olyanokat hazudj, amiktől hisznek neked. elvileg sokat nem veszíthettél volna, mert a két nagyváros között nem áll már meg az intercity, de peched lett, mert ő meghalt, a vonat pedig emiatt megállt valami kis lehetetlen megállóban. balesett miatt, mondta a kalauz a hangosba, baleset miatt állunk itt fél órát, a kedves utasoktól elnézést, stb. aztán odajött hozzád, hogy az úrnak akkor eddig lesz az út. leszálltatok, hatalmas pattanás volt a nyakán, azt nézted, miközben ő, nem is igazán neked, csak úgy aki hallgatja, szidni kezdte azt a buzit, aki képes volt megint a vonat alá ugrani.

megint? kérdezted, persze, mondta, állandóan, ezen majdnem el is mosolyodtál, micsoda képzavar a folyamatos jelen egy ilyen helyzetre, de szerencséje, mondta az óriási pattanás, szerencséje, hogy nem az én vonatom alá ugrott, akkor itt lennénk estig. öngyilkosság volt, érdeklődtél érdeklődőn, persze, mondta a nyak szakértőn, véletlenül nem fekszik az ember gyorsvonat elé, nem igaz? kérdezte, és nevetett. te is nevettél, közben balra a nap már elkezdett nyugodni, de még baromi meleg volt. fogadjunk hogy roma, folytatta, mintha elfelejtette volna hogy téged az előbb rakott le, bajosan fogadhatnátok bármibe is. fogadjunk, mondtad, már miért lenne az? mindig roma, mondta nagy tapasztaltan a pattanásos nyak, ott laknak a vasút mellett, ezek úgy basznak, és döglenek meg, mint a nyulak. nevettetek megint, meleg volt, fejeden kalap, kezedben egy élet és irodalom. ezért nincs pénzem, mert megvettem ezt a kurva újságot, mondtad, ezen csak te nevettél, pedig megint majdnem igazat mondtál. ettől rádöbbentél hogy öregszel, eleged lett az egészből, rugdosni kezdted a köveket. a pattanásos nyak ideges volt, rágyújtott egy cigire, a kurva anyját, mondta, nem érdekelte se az életed, se az irodalmad, a kurva anyját, de jó hogy nem várt vele, mondta, szarnak se hiányzik ez, így is legalább fél óra. aztán előre ment, mert jött a forgalmista, kezében valami fehér papír, a vonat ajtajában fejek, a válasz mindig ugyanaz, baleset, fél óra, bal eset, legalább fél óra.

azon gondolkozol, ha valaki tényleg meg akart halni, akkor ez miért baleset? balra a nap szétfoszlik az égen, de az se baleset. ott maradtatok a vonat végén, az élet, az irodalom, egy kalap, meg te, amikor történt valami, mintha indulni lehetne, te elléptél a vonattól, valamikor régen még felugrottál volna, de most, hogy megint nincsen régen, most minek. a kalauz viszont visszakiabált, hé, uram, ez neked szólt, miért nem tegez, pedig kábé egyidősök lehettek, jegyed sincsen, ennyire látta rajtad, hogy itt öregedtél az orra előtt?, hé uram, na ugorjon fel, mondta, te pedig úgy ültél le, ahol hely volt, jobb oldalra, mint aki mindig is tudta, hogy a dolgok így lesznek.

így, hogy egyszer csak lassít a vonat, közben már mindenki erről beszél, te még mindig balra nézel, beborítja a pír a tájat, a vonat lépkedni kezd, neked eszedbe jut, amit hallottál, hogy aki rohan, az épp el akar felejteni valakit, aki pedig lassan bandukol, az meg emlékezni akar, aztán feltűnik a mentőautó, rendőrautó, azt hiszed, akkor biztos ezen az oldalon van, elfordulsz, nem akarod látni, mert minek, meg láttál már ilyet. aztán egyszer csak ott van, egy kicsit később, mint ahol lennie kellene, be se tudod csukni a szemed, érzed ahogy beléd mar a látvány, és nem, nem láttál még ilyet.

tudod, hogy nem fogod elfelejteni, se te, se a többiek, ott kéklik a szemhéjatok mögött, ez a felpuffadt képtelenség, ez a meztelen, fejetlen félreértés, ott marad, mert élsz, ezen dühös leszel, te is, mint a többiek, a faszért nem képesek letakarni, a kurva anyjukat, minek mutogatják az egész vonatnak, hol lehet a fej, miért megy ilyen baromi lassan ez a tetves vonat, és ez a naplemente is, basszameg, mint valami szar előadás, taps, meghajlás, csak lehessen már végre hazamenni, ott kellene már lenni, ott, akárhol, csak nem itt, ahol ő van, megy az idő, múlik a fény, mekkora hülye, minek kellett pont most meghalnia, milyen szemétség hogy miért kellett pont erre járnod, kígyózó, dühös, bonyolult körmondatok, és egyre gyorsuló kattogás, vonatod kattogó zaja, felejtsünk már, sziszegi a sebesség, felejtsünk, üvölti a nép, az utasok, a kalauz, a kétezer volt a fejed fölött, a fém a lábad alatt, felejtsünk, mondják a tőmondatok, felejtsünk, helyesli az elmosódó táj, felejtsünk, mondják az ablakok, és a bennük rohanó arcod, az arcotok,

csak balra, balra az a kurva nyár, az a szétbomló fény, az múlik el úgy, olyan siralmasan szépen, észbontóan gyöngéden, mintha emlékezni akarna valamire. mintha lenne mire, csak ne legyen mire, még akkor is ettől félsz, amikor már megjönnek a villanylámpák, és a végállomás.

ha folyton megérkezem

2011-07-07T22:45:00.009+02:00

elindultam megkeresni magamat, de sehol sem találtam, pedig még a cirkusz mögött is jártam, az állatkert és a vidámpark között azon a keskeny úton, ahol a gyökerek úgy jönnek ki a földből, mintha jelentenének valamit. ott a híd alatt sem voltam, a szemétdomboknál, ahol egyszer elégett egy ember, és később se, az üvegszilánkoktól szikrázó viskóknál, ahol leprások élnek, és akármit csinálsz, a kutyájuk nem ugat meg, csak néz, mint aki látott már ilyet.

aztán megtaláltam magam egy dalban, ott voltam néhány szóban, meg a cimbalomban, azt hittem hát minden rendben, megnyugodtam.

a szerelem, szólt a dal, úgysem marad, keskeny hídon elém szalad, korhadt palló, nincsen vége, fölrepülünk mind az égbe.

ott fent, fent az égben vesztettem el magam azután, délután, a játszótéren, ahol a felhők felnőtteké váltak, pedig olvastam egy verset, amiben akkor még én voltam az hogy
'gondolatok mázsáit ringatom, míg a játszóterek felhőkké válnak'.

hintáztak az esőcseppek, és azt hittem, a vihar majd eltűnik a homokozóban, formáztam neki várat, ástam alagutat; de a csúszdán csúszott ki az idő, elment kisdömperen, csak álltam, és amíg az eget néztem, mindent elvesztettem.

később mondani akartam valakinek valamit, kerestem a szavakat, de nem találtam rájuk; valami egyszerű hazugságot akartam mondani, talán hogy minden rendben, és akkor, a nyelvem alatt találtam meg megint magam, a fogaim között, a nyál, a csók, a hangok alatt. mindent kiadtam, amit a számmal lehetett, de akármit csináltam, amit találtam, az ott maradt a nyelvem alatt. íze volt, mint a bánatnak, és szétterült bennem, mint a folyók, ha áradni vágynak.

máshogy lett szép, ami mindenhogy szép, szürke őszök táncoltak a nyárban, és jól esett hogy fáztam. már este lett, mire újra eszembe jutott félni; kinyitottam a szám, hogy megnyugtassam magam, de nem volt már ott semmi. kerestem a zsebre vágott szomorúságaiban, amik csilingelnek ha lépek, mint az üveggolyók; és kerestem a lefolyóban maradt hajakban, és a sehová se nyíló ablakokban a wc fölött, ahonnan néha érezni lehet a jövőt. kerestem a földszinti öregnéni szigorú arcában, aki úgy őrzi a virágait, mint ahogy én a veszteségeimet; és kerestem az újramelegített kávémban, az olajfoltos fekete halálban, ami életben tart, ha másnak vagyok ébren.

elfáradtam. egy kicsit még szkanderoztunk a keserűséggel, minden este edzem magam, hogy az izmaim készen álljanak az elengedésre; és aztán persze rátaláltam megint. igazán elveszteni talán csak azt lehet, amit megtalálsz mindenben. amikor elkezdtem ezt írni, és elindult ujjam hegyéről a szó, abban ott voltam én. elindultam megkeresni magam, írtam, és megtaláltam benne magam, írom, megnyugodtam, belefeküdtem az írásba, mint egy puha ölelésbe, csak írtam, csak írtam, a dalról, az égről, a szavakról, csak a szokásosról,

a végére aztán azt is leírtam hogy elfáradtam; és tényleg. és ahogy elfáradtam megint, elvesztettem megint, és ez már így marad; hiába dőlök bele ebbe a sorba, mint egy késbe, nem én vagyok a szavak az ujjaim végén, nem én vagyok ez a mondat, sem az előző, vagy a következő, nem én vagyok a pontos vessző, akit mint családtagot próbálok beprotezsálni minden mondatomba, tűrjék már el, hagy legyen dolga, nem én vagyok a helyesírási hiba, nem én vagyok a túlzás, az elhallgatás, a dráma, a nyavalygás, ez az egész, amire rábökhetne már végre valaki, és elnevezhetné művészetnek, de nem én vagyok, nem is én voltam, meg kell tanuljak végre már valami másról is írni, mert az, amiről írok, amiről elkezdtem írni, amit elindultam megkeresni, az nincs, nem is volt, és nem is lesz soha.

igeidők

2011-06-19T18:49:00.006+02:00

tudom mit akarok, írja, az nem te vagy, folytatja, némileg hiányos mondatszerkezettel. úgy tűnik elértem a céljaim a magyar nyelvel kapcsolatban, ha már egy ilyen levélben is a nyelvtan zavar a legjobban.

aztán azon gondolkozom, tudja e, hogy amit nem akar, az se én vagyok.

mit akar, ki akar, kit takar, kitakar, ki a kar, stb.

naplót írok, jó tanácsok magamnak: 'nem kaphatsz meg mindent'.

azon gondolkozom, miért írom ezt; tényleg magamnak, okul-e az ember magából, vagy mindig csak másból, azért olvasol te is ilyeneket. tíz év, öt év, egy év, egy hét múlva vissza olvasom, de nem olvasom vissza, sose olvasom vissza. ez se igaz. mostanában kurvasokat olvasom magam vissza, ismerkedek magammal, mint az idővel, a kopaszodással, a sebekkel, a múlttal.

ez mind én voltam egykor, a mondat végére hol pont, hol felkiáltójel, hol kérdőjel.

édes bús önámítás ez is persze, régen milyen ügyes fiú voltál te marci, például hét évesen tíz kapura rúgott labdából tíz ment mellé. régen. úr isten, te úristen, ha vagy, ha nem vagy, miért hagyod, hogy mindig régen legyen? valahol most is régen van basszameg.

régebben mintha tudtam volna írni. nézd ezt a csávót, nemrég találtam meg, asszondja: 'miért kapaszkodok annyira kétségbeesetten ahhoz, hogy a dolgok többet jelentsenek annál, mint amit jelentenek?' nocsak, nocsak. s jó tanácsa is van, tisztára mint coelhónak, ezt figyeld: 'nem kell (...) csak amit feltétlen muszáj. enni, inni, aludni, baszni, s valamiben, a szünetekben, mégiscsak hinni, azt muszáj' ki volt ez a fickó, kétezerkilenc május kilencedikén? és a százezer dolláros kérdés: ki vagyok most?

mindenesetre nem az, akit akar. előbbre, minden nappal előbbre, lovagolunk a semmibe. ezt is tudom már, holnap is tudni fogok valamit, semmit nem tudok már, és holnap még ezt se fogom tudni. megjelenik a hetes buszon a hajad, és én átkozódom, az isten verjen meg, azt kívánom, de minek. vagy áldjon, de azt is minek. a nevem is ez volt, Minek.

minek, kinek, lenek, felnek, benek, telek, elek. kedv elek, stb. téli berek; a nyarat, mondja ibsen, egy téli szobából lehet a legjobban leírni. arra a téli szobára gondolok most, ahol a most már régen van, és ahonnan le tudnám írni azt, ami most van; a hetes buszt, a biciklin a csomagtartót, és a fáradságot, azt a lassú, szegecseket recsegtető, könyörtelen fáradságot, ami csavarozza szét az eszemet, a lelkemet, az időmet, a szerelmemet.

mert fáradt vagyok, azért vagyok ilyen, azért nem tudok írni, azért, azért. azért, az ért, az ér-t, stb. játszom, szétszedem a játékaim. azért vagyok ilyen, ha kipihenném magam, ha összeszedném magam, ha megerőltetném magam, ha megemberelném magam, ha megtanulnám magam, ha meghallgatnám magam, ha megismerném magam, ha, ha, ha, stb.

nem kaphatsz meg mindent, és el kell fogadjad a dolgaid árát, különösebb lázadozás nélkül, mert csak drágulni fognak a dolgok tőle. ez van; saját magadnak te vagy az egyetlen kereslet, nem te uralod a piacot, és egy kötözni való barom vagy, ha emiatt megkeseredsz, te barom, megkeseredsz, mert valamiért azt hiszed hogy olcsóbban is megúszhatnád, és közben azt se veszed észre, hogy amiket ettől függetlenül is megúszol 'un. olcsóbban', azokkal se tudsz mit kezdeni.

tehát jótanácsok magamnak: ne keseredj meg még jobban (te barom), mert nem marad hajad. igen, ezen például nevetni kell. mint ahogyan azon is, hogy mekkora erőkkel küzdök is én, hogy ekkora drámát rendezek hozzá, mekkorákkal, például a szerelemmel, vággyal, idővel, micsoda szörnyek, még több szép legendát próbálj róla faragni nyugtatónak, altatónak, te barom.

a te barom az én vagyok, ezt csak neked mondom.

olyan ez egyébként mint egy okos horrorfilm. nem igazán ijesztő ami történik, ami vagyok, ami lettem, részleteiben. mint ahogy a filmszereplő lát egy csótányt mondjuk a wcben. rátapos, a kurvaanyád, kisrealizmus, szegény bogár. nocsak van a konyhában is. nocsak, nocsak, a fürdőben, a spájzban, az előszobában. aztán félrehúzza az ágyneműt, és pici apró bogarakból álló test mállik szét rajta, a falakon a festés megmozdul, mind bogár, a plafonon kis páncélos villámok cikáznak, és az ablakon nem lehet már kilátni, mert odakint sűrű massza özönlik befele. akármerre nézek, csótányok, kis lelki csótányok, mennyi helyet adtam nekik, etettem őket, kisrealista doku, hogy lesz belőle nagy költségvetésű ijesztgetés.

nyár van, és én cseh tamást hallgatok. tíz év múlva ne ez legyen a régen. az ember hozzászokik, mondja a simon marci, 'az ember hozzászokik, hogy szerelmeit előbb - utóbb megbasszák bizonyos igazán gyönyörű estéken.' hozzá. egyébként mindenhez hozzászokik, még ahhoz is, hogy én például ezekhez nem tudok hozzászokni.

aztán azon gondolkozom, tudja e, hogy amit én akarok, az se én vagyok.

borsó

2011-06-18T22:30:00.003+02:00

oké, tessék, megmutatom a lapjaimat: valami nincs rendben velem. ki gondolta volna, mi? ez aztán az enigma. mivel semmit nem tudok kezdeni a számokkal, ezért szeretek tízes skálázni; az ötös-hatos között ingadozó 'valami nincs rendben velem' szint átlagosnak volt mondható eddig mindig, de persze volt már tízből tízes kilengés is; most tulajdonképpen akkora baj nincs, sőt. csak éppen ez az átlagos állapot emelkedett egy picit, hatos - hetesre. sokat bántottak meg mostanában, és nem is tudom mi fáj jobban ezekben, az a része, amiben igazuk van, vagy az, amiben nincs. máshogy mondjam ugyanezt - mert minden írásom úgyis ugyanarról szól - olyan most, mintha egy szépen megvetett ágy előtt lennék, baromi fáradtan, és eszméletlenül jól esne belefeküdni, minden tökéletesnek tűnik, csak ahogy belefekszek, felgyűrődik a lepedő, vagy alám kerül egy borsószem, valami nyomni kezd, a teljes boldogsághoz csak annyi kellene, hogy meg tudjam úgy igazítani a takarót, lepedőt, ágyat, rugót, de sehogy nem sikerül, forgolódok, hánykolódok, szidom magam, hogy mi a faszért nem alszok már, minek ezzel szenvedni, viseld el, megpróbálom, de idegesít, talán el tudnék aludni, de annyira kevés kellene a tökéletességhez, piszkálom, kifeszítem, így se jó, most máshol nyom, megy az idő, egyre fáradtabb vagyok, takarózom a múlttal, puhává álmodom a jövőt, csak ez az istenverte jelen, ez karcolja a derekamat már megint. úgy fáj a hátam basszameg, jut eszembe.
másodjára írok blogot djzés közben; most cdfű helyett hintaló, micsoda nevek, ha egyszer lesz egy kávézóm, tuti blognak fogom hívni, vagy még jobb, pandának, ááh. yesterday's mistakes szól, mindjárt holnap, én csak a mákkal nem tudok mit kezdeni, csak ha mákom van, ez fájt, ugye.

légy madár

2011-06-11T11:48:00.004+02:00

olyan távoliakat érzek, mintha madár lennék, világjáró madár, ami körberepüli a földet. sarki csér, micsoda név, sarki vér, minek vannak sarkok, mindegy. milyen lehet sarki csérnek lenni? látni a dolgok mind két oldalát? egyik pillanatban még napfény járja át a szívem újra, bikini nélkül keltem útra (oké abbahagyom), a másik pillanatban pedig fázom, jéggé dermeszt a rémület. hol pálmafák, tengerpart, riviéra, hol meg tundra, fagyos szél, az a bizonyos antarktiszi hósivatag. egy napon belül körbeérzem a bolygóm, forró meleg reménytől a mozdulatlan fagyos mindegyig. néha olyan, mintha én egy helyben állnék, és alattam forogna a világ; én meg se mozdulok, mégis máshol vagyok, a dolgok amik történhetnek, nélkülem történnek, de velem; ott állok egy helyzet közepén, karcsú rózsaszín álmok ölelgetnek benne, minden megtörténik, ami megtörténhetne, aztán forog a színpad, mozog a föld, és máris hegyek omlanak össze, minden megtörténik, ami megtörténhetne.
ha meg már madár, akkor a legfontosabb, bár ez mintha lett volna már, nem a repülés, hanem a fészekrakás, szép, erős ágak nyúlnak felém, fészket rakok, otthon vagyok. aztán szép erős ágak gabalyodnak belém, repülni akarok, de zuhanok, szétkarmolnak, hullik a tollam, a szép, dísztollaim, verekszem, csípek, karmolok, csípnek, karmolnak, jézusom, már megint hol vagyok.
egész életemben ezt fogom mondani?
ez a blog nagy biztonság, kis sziget, ha innen nézem, mert mindegyik bejegyzést lehet(ne) úgy kezdeni, hogy, na, itt ülök, és blogot írok. hol ülök, hát itt. mit csinálok, hát ezt. és ez így megy napról napra, évről évre. amolyan alagút.
nincs művészet szenvedély nélkül; kockázat nélkül nincs művészet; az embernek élesítenie kell az érzékeit, ápolnia kell a vénáját, a tébolyt, ügyelnie kell, hogy fölébe emelkedjen az életnek, meg kell ragadnia valahol az őrület határán a lényeget, írtam akkor, amikor egész más volt minden, épp ezért volt hasonló, nade hol a picsába van az őrületnek a határa, már elnézést, épp ez benne az őrület, meg az, hogy az egész világot körbe kell járjam, repüljem, érezzem, hazudjam, a helyes megoldás aláhuzandó, hogy megragadjam végre a lényeget, de a lényeg hazug szajha, hol van, hol nincs, aki nincs, a lényeg én vagyok, a lényeg te vagy, a lényeg ő, ezaz, a lényeg az, hogy valahol mindig minden ugyanaz, borzalmas, és ebben valahol logikusan bujkál az, hogy semmi sem lesz még egyszer ugyanaz. ez nagyszerű, borzalmas, elviselhetetlen, gyönyörű, akarom, gyűlölöm; elveszem, hagyom. ennél több értelme van olyanokról írni, mint hogy a pörköltszaftos kenyér legalább annyira finom, mint amennyire egészségtelen, de inkább jobban.
tehát nincs művészet szenvedély nélkül, így jön ide a pörköltszaftos kenyér; annyira brutális szó az hogy pörköltszaft, már kimondva is bűnöz az ember, tisztátalan, zsíros, kalóriabomba, maga a civilizálatlan nomád balkán, borzasztó finom. élesíteni kell az érzékeimet, jut eszembe, míg kenek egy másikat.
most például itt ülök, és blogot írok. a buborékban vagyok, két német turista lány német turistát játszik, vagyis németül beszélve megfogdosnak mindent, hogy aztán ne vegyenek meg semmit. az érzékeim viszont nem miattuk aggódnak, hanem a kirakat miatt; ugyanis valahogy itt a nyár, megint történt valami misztikum, valószínűleg a bolt fölött lévő üres padlásnál lehet a magyarázat, mindegy, de a kirakatot belülről ellepték a legyek. sok minden lehet ijesztő az életben, de azt nem kívánom senkinek, hogy egy kedves madárkás kirakatba ki akarjon rakni valami kedves madárkát, erre megmozduljanak a falak, és egy rakás légy zúgjon neki döngve az üvegnek. nem valami szívderítő látvány. a légy ritka hülye állat; csak meg kéne kerüljék a tágra nyitott ajtót, és máris övék lehetne az egész kecskeméti utca, de ezek dafke az üvegen át akarnak kijutni. sokan vannak, és undorítóak. most ők is a német turistákat nézik, én pedig itt ülök, blogot írok, és álmodozok; b kategóriás filmcímeket látok magam előtt - a turista lányok titokzatos halála, a gyilkos bolt, a buborék legyek támadása, stb, áá. most mégiscsak vásároltak, vissza legyek, inkább ne legyetek, jézusom, abbahagyom. cserébe magamra maradtam egy kirakatnyi léggyel; és mintha egyre többen lennének. sok minden érzés kavarog bennem, de az egész érzelmi tengeribetegség semmi ahhoz képest, amikor elképzelem, hogy ez a kedves kis bolt milyen rút természeti jelenségnek fog mindjárt otthont adni. egyre többen, egyre többen, én mint jó munkaerő, kitartok, aztán amikor már fekete felhő takarja el a napot (muhaha, a szemben lévő rendőrség takarja el a napot, de ebbe ne menjünk bele) mégiscsak megingok, elindulnék a kijárat felé, de akkor már késő, nem látok semmit, nyúlna kezem a kilincs felé, de célt tévesztve hullok alá... női táskák között találták enigmapandát (ne haragudjon, de ilyen névvel mire számított, most úgy őszintén?), mire a hatóságok megjöttek, ellepték a legyek.
tényleg abbahagyom.
maradjanak a madarak.
milyen lehet sarki csérnek lenni?
fecske kellene ide, mindjárt lehetne egy kis 'légyott'.
büntessem már magam, ha sose hagyom abba ezeket az olcsó szóelszállásokat, tehát végképp abbahagyom, ehe:

fakultatív fikció

2011-06-06T21:57:00.007+02:00

miért kellene mindig igazat írni? a tulajdonnevek elé határozott névelőt teszek, s ez helytelen. a pisti helyett csak simán pisti. miért kellene hát mindig igazat írni? kicsinálnak így is. miért ne kellene igazat írni? kicsinálnak úgy is. azt mondja a pisti, paraszt vagyok, mert a-t rakok a neve elé, 'legalább írjál szépen kicsi huszár!,' tanácsolja apisti. vonatsínekre teszem a kezem, a kávém, és menetrend szerint nem érkezem. tehát kicsinálnak ígyisúgyis. tegnapelőtt a felhők fölött jártam, de untam magam, ezért visszazuhantam a pocsolyákba. nagy vihar jött alulról, szerencsére szandál volt rajtam, hát nem fáztam. aztán fölülről lépdeltek keresztül rajtam, az már fájt, de kiültem a teraszra, és néztem a felhőket.
miért kellene hát mindig igazat írni? a vonaton ülök, kezemben egy könyv, egy teljes árú menetjegy, és némi kávé, szép vagyok, csiszolatlan gyémánt. ráadásul tudom hogy szeretsz, hol így, hol úgy, de ígyisúgyis. írjon le engem az igaz, ha igaz! felfedezték az időutazást, és az univerzum nem tágul tovább. én már tudtam ezt, de megvártam míg ti is rájöttök, addig szalonnát sütöttem, erdőszélén, falu szélén. olyan szövegeket kéne írjak, mondja az imre, amiket aztán felolvashatnék közösen vele. neki úgyis szép megnyugtató hangja van, azt szeretik a lányok, mondja az imre, de minek, úgyse kell mindig az igazat írni.
ma esős, párás, szinte fojtogató idő van, hatodik hó hatodika, ha lett volna eszem, figyelek hatóra hatkor, de úgyse kell az igazat, stb. itt ülök, és blogot írok, vagyis szöveget, amit aztán felolvashatok majd, úgy, hogy azt szeressék a lányok. amit írok, abból egy szó se igaz, és ezt is szeretni fogják a lányok. azt is, ahogy felolvasok majd, ugyanis nincs beszédhibám, szép, zengő baritonom van, mint a kémiatanáromnak, aki úgy ejtette ki azt a szót hogy oxigén, hogy egyből elcsendesedett tőle az osztály.
szóval itt ülök, blogot írok, körülöttem egy szúnyog zeng, ha akarnám megölhetném, de én jó ember vagyok. alapvetően boldog is, csak sajnos roppant elfoglalt, ugyanis úgy tűnik, szeptembertől mégsem lesz munkám, s bár arra számítottam, hogy azt csinálhatom majd, amit szeretek, most nyugodt vagyok, mert már megtanultam, hogy számolni csak egy kézen, és csakis papírra szabad, és mindig ki kell vonni a végeredményből az életet, bármit is jelentsen ez. a felhőknek is irányt ad a szavam, essen az eső, tudom hogy szeretsz, csak slágeresen, titokban.
most nyugodt vagyok, mert tudom, ó igen lányok, figyeljétek, szeressétek, szóval tudom, hogy az életben, de most nem írom tovább, mert unom már az olyan bejegyzéseket, amikben benne van az a szó, hogy az életben, ezek ilyen mélyek, tudod, az ilyeneket unom, olyanokat szeretnék írni, hogy ma hatodik hó hatodikán, hatóra hat perckor megittam egy sört.
az életben tehát, semmi nincsen fölöslegesen, persze a fények, meg célszerűek a romok bazdmeg, és valójában sosincs csend. mert semmit nem bántam meg, minden ami történt, értem történt, kis pici egó vagyok, aki a tű a világegyetem körzőjén, és bele van szúrva ebbe a papírba itt a monitoromon, ezért minden körülöttem forog. tehát mindennek így kellett lennie, sőt, mi több, bár az mindegy, hogy mi a több. csak engedni kell tudni, elengedni, például hogy nincs munkád, vagy hogy elment a vonatod, vagy hogy lengeted a kezed, de nem vesznek fel, elengedni kell tudni, had menjenek az autók, a stoppos engedi őket el, nem ők mennek tovább, igen, az nagyon fontos, ezt tudom már, halljátok lányok, elengedni, ezért kell például ejtőernyőzni, nincs baj, ha nincs kötél.
egyébként is minek kapaszkodni? és minek mindig igazat írni? de mit tudtok ti erről lányok, például hogy elrontani milyen szép, mondjuk szakállal az arcot. csak nagyon súlyosan aberrált emberek forgathatnak a szájukban olyan szavakat mint aberráció, fakultáció, diszperzió.
egy novellát írok épp, ami felületes jellemrajzzal ábrázol egy olyan görnyedt, szentimentális, és aberrált alakot, aki egy laptop előtt ül, hat óra hat perckor, hatodik hó hatodikán, és azt írja a képernyőnek:
csészémben egyre kevesebb az élet, és több a cukor.
kicsináljátok, így is. de kit csináltok, úgyis?

tonik eső

2011-06-01T22:04:00.004+02:00

nehéz írni, mert annyi minden történt, jóval könnyebb írni arról, ami nincs, vagy ami nem történt meg, hülye dolog ez. az írás egyetlen szabályt ismer, mondja schopenhauer, hogy legyen mit mondanod. annyira szeretek írni, hogy meg kell tanuljak írás közben hallgatni. mostanában azok a dolgok, amikről beszélni kellene, és így szükségszerűen azok a dolgok is, amikről nem igazán kellene beszélni, különböző székekhez és asztalokhoz kötődtek, az asztalokon általában italok voltak, a székeken emberek, és valamit mindig fizetnem kellett távozáskor.
az egyiket próbáljuk meg; eleredt az eső, azzal a nyárszagú, buja esőzéssel, amitől az ember olyan szerelmes lesz, mint egy ház, közben én a kőleves kert egyik elképesztően kényelmetlen, de legalább viccesen színes székén ültem, és azt hiszem limonádét ittam. a lényeg viszont ott volt a fejem fölött: ilyen kifeszített ponyva van az asztalok fölött, és arra zuhogott az eső, és gyönyörű hangja volt, a totoró jutott eszembe. aztán valahogy belefeledkeztem abba, ahogy a tetejéről a különösen életképes esőcseppek versenyt fussanak végig a ponyván, hogy aztán a szélén beleessenek a semmibe, a kavicsok közé, kinéztem magamnak mindig egyet, annak szurkoltam, és aztán próbáltam megtalálni a kavicsok között. és eközben észrevétlenül boldog lettem, méghozzá cél nélküli, önmagának való boldogsággal, és ez jó volt nagyon, mert ismerős volt, régi és új dolgokat sodrott magával, olyan volt mintha megnyíltak volna az egek, és minden dolog olyanná vált bennem, mint a ponyván a vízcseppek, versenyt futhattak a szélemig, hogy aztán onnan beleessenek a nagy büdös kavicsos semmibe.
tehát olyan egyszerű boldognak lenni, mint elázni.
egy könyvkritikában olvasom - cormac mccarthy: vad lovak, rurech dániel írta a kritikát, - megjegyzem nekem cormac annyira nem tetszik - hogy 'john grandy jelleme nem sokat alakul, jó és rossz tulajdonságai nem igazán változnak - de története során megtanulja kezébe venni a sorsát, miközben szépen lassan felnő.'
ez szöget ütött a fejembe. tehát nem nőttem fel, ez tiszta sor, anyám írta a facebookra, hogy jó annak, aki legálisan lehet gyerek, nesze neked. mi a fenét jelent az hogy kezébe veszed a sorsodat? régen az öngyilkosság jutott volna erről eszembe, vagy kis cinizmussal a maszturbáció. néha úgy érzem, a sors vett kezébe engem, ficánkol tenyerében az egóm, bele akar ugrani a nagy büdös kavicsos semmibe. néha úgy érzem, a sorsom olyan egyszerű, mint az eső, és gyönyörködhetnék benne, miközben zuhanok a ponyváról a kavicsok közé, máskor azt, hogy minden a kezemben van, és megfeszülök, eget ostromló feszüléssel, ponyvákat feszítek minden fölé, hogy ne ázzanak el, küzdök minden ellen, leginkább magam ellen.
az igazi szeretkezésekben van valami a nagy esőkből.
azt álmodtam valaki véres filccel azt írta a tenyeremre hogy
'sokat hibáztam, de tanultam belőle, többet nem fogok ilyet csinálni.'
nem akarok megint ilyen tanárhangú konyhapszichológiát elővenni, aztán közben mégis; az ember egója, nagyjából az összes emberé úgy működik mint egy nagyon rafinált libikóka. ha valami le akarja nyomni, egyből megy tőle felfele. nézzük meg ezt a képletet:
sokan mondják, hogy 'tanultak a múltból'. ez jól hangzik. általában a képlet úgy néz ki hogy - én is hibáztam - tehát hibáztam, ezt be kell látni, mert az élet rákényszerít belátni, már csak azzal is, hogy egyszerűen nem az van, aminek lennie kellene, nem úgy érzem magam, stb stb stb, tehát hibáztam, nincs mese, a maga kegyetlen egyszerűségében bizony néha be kell látni ezt. ha a történet itt befejeződne, akkor az ember egója kénytelen lenne összébb menni, hiszen be kellene látnia maga előtt, hogy hibázásra képes, tökéletlen emberi lény, és bár ezt elvileg folyamatosan tudja magáról, gyakorlatilag ezzel lényegében nem akar szembenézni, sőt. nézzük tovább; gyorsan azt mondja, hogy - de tanultam belőle -, tehát a mondat eddig úgy néz ki, hogy én is hibáztam, de tanultam belőle - ezzel az egyenlet kiegyenlítődött, hiszen hibáztam - mínusz egy, de tanultam belőle, plusz egy, vagyis maradt a nulla. az egónak még mindig nem lenne elég, ha a történet itt zárulna le: hiszen a tanulás jó dolog, ettől több lesz az egónk, mert okosabbak lettünk, a gond az hogy hibáztunk közben, holott tanulni hiba nélkül is lehet(ne). tehát gyorsan hozzá teszi az egó azt, amivel aztán végképp felmegy a dolog a nullából pluszba, vagyis hogy - többet nem fogom elkövetni -. a mondat így néz ki teljes formájában: (én is) hibáztam, de tanultam belőle, többet nem fogok ilyet csinálni. ez látszólag egy gyönyörű dolog. papíron az történik hogy az ember szembesült a hibájával, tanult belőle, és megértette a folyamatot, és nem akar belemenni még egyszer, tehát a világ szépen megmenekült. ehhez képest gyakran az történik, hogy mivel többet nem fogom elkövetni, mondja az egó, a hibáztam mínusz egy, és a tanultam belőle, újabb plusz egy után odajön még egy, ami aztán el is tolja a mérleget a jó irányba, vagyis hogy többet nem fogom elkövetni, ebből az egó azt szűri le, szigorúan persze tudat alatt, - az ilyeneket nem jó tudatosan csinálni, - hogy hibáztam, tanultam belőle, nem fogom még egyszer elkövetni, vagyis hogy jobb lettem mint voltam, ergó faszább vagyok mint eddig voltam, tehát még jobban elszáll magától. ilyenkor az történik hogy a hibákon keresztül az ember egyre gőgösebb és önteltebb lesz, hiába lenne elvileg az logikus, hogy akkor pont a hibák miatt belátja végre hogy amit csinál, nem jó. csak látszólag látja be, de a legnagyobb baj az, hogy ha az ember többnek hiszi magát, mint a történés, akkor tanulni se tud belőle, egyszerűen mert túl gőgös hozzá, és bár azt hiszi, hogy tanult belőle, és még egyszer ilyen nem lesz, ehhez képest ezekben az esetekben gyakran előfordul, hogy aztán azon kapja magát, hogy megint megtörtént az, aminek elvileg már nem szabadna, és a folyamat folytatódik.
természetesen nem magamról beszélek.
ehhez már túl öreg vagyok, mondom a tükörképemnek, aki nem ismer rám, elfordul, olyan arcát mutatja így, amit még nem láttam.
apropó. ha folyamatosan borostás az ember, akkor van annak valamiféle jelentősége ha simára borotválja magát; erről nehéz beszélni annak, aki nem élte át, most persze a lányokra gondolok. képzeld el azt az érzést, hogy hozzá érsz az arcodhoz, és ott van az, ami nyomot hagy a tenyereden; mintha bizonyíték lenne, hogy élsz. aztán nekiugrasz, szétszeded a bőröd, reped a borotva alatt az arc, de legyalulod, végképp, és aztán belenézel a tükörbe; egy év óta először - azt hiszem egy éve nem borotválkoztam meg teljesen, tényleg - és semmi nem takarja el azt, hogy milyen nyúzott, fáradt, egyszóval mennyire te vagy az arcod is. és aztán hideg vízben megmosod az arcod, és amikor először ér a víz oda, ahol eddig más volt, az valami elképesztő élmény, mintha a tenyered máshoz érne, nem magadhoz, és akkor, így, egy pillanatra, úgy tudod megsimogatni az arcod, mintha valaki másé lenne. a tenyered nyomán kinő a borosta, mint a fű utánad, és aztán magadba öregszel. de ez a pillanat akkor is megéri. lehet a lányok akkor éreznek ilyesmit, vagy hasonlót, amikor este lemossák a sminket.
ennek, a borotválkozásnak - sminklemosásnak, az idő múlásával egyre több köze lesz a születésnapokhoz.

konyhamese

2011-05-20T20:25:00.005+02:00

az önmagunkról alkotott kép nagyjából azonos a szerelemről alkotott képünkkel.

az ilyen mondatokat hidegen kellene kivenni a hűtőből, mint a sört.

mivel csak önmagunkon keresztül látjuk a szerelmet, hiába szól az elvileg mindig valaki másról; amennyi öncsalás van magunkban, annyi van a szerelmünkben is.

konyhapszichológia.

mit várok én a szerelemtől, zabálom két pofára a gondolatot, ha magamtól se várok semmit; és mit várhatok magamtól, ha közben azt hiszem magamról, hogy én a halál rokona vagyok?
egy közös ismerősöm mindenkivel van; ő a halál, háhá, jelöljétek be, mindjárt itt a nyár.
nincs mese, minden mese ugyanaz a mese.

végrendeletet

2011-05-16T08:35:00.005+02:00

örs vezér tér, délelőtt, egy vak úszik végig a trolik között. körülötte embertenger, fehér botja kis sziget. odamegyek.
nem a legfontosabb pillanata az életemnek.
beszélgetünk, hogy mégis, mekkora hülyeség, hogy ugyanabban az irányban két megállója is van a villamosnak, így megkérdezhetem 'a kőbányai, vagy a zuglói oldalra vigyem', és ennek van valami sajátos íze, mint amikor a hülye angolok, csapolt sör csapolás közben bepoénkodják, ha megtudják hogy magyar vagy, hogy which side, pest, or buda, szóval hogy milyen jó hogy van miről beszélnünk, emberek vagyunk, igen a bkv egyre szarabb, és egyébként is, ahhoz képest rohadt meleg van. megjön a villamos, reggel mindig megengedek olyan mondatokat magamnak, amiknek később semmi értelmük nem lesz: a villamos mindig megjön. azt mondja búcsúzóul, hogy jó ember szagom van. olvasta valahol szerintem. vagy tényleg, pedig elvből se használok axe-t, szerencsétlen angyalok, ne rajtam múljon hogy földre essenek.
feldühít ezzel a mondattal.
szíveket török össze bazdmeg, ordítanám utána, de minek. összetörik a szívemet, ezt meg csak suttogni szabadna. törik, törnek, törődik, hazudok, hazudnak, ha szerencsénk van, alig bántjuk egymást, mi jó emberek. innen nézve a többiek olyan békésnek tűnnek. a rosszak például, úgy tűnik, mindig rosszak, micsoda eltökéltség, micsoda jellem, milyen nyugodtan csinálják ezt az egészet. még szerencse, hogy nem kell mindenhez szerencse, ma reklámnapot tartok. például ahhoz hogy jó ember szagod legyen. mi az istent jelent ez? könnyű egy csigával jónak lenni, írtam még akkor, amikor nem hittem volna hogy egyszer ez lesz, ami van. könnyű egy vak emberrel jónak lenni, ha én látok. instant jóság, úgy kellene ezt is, mint a cigarettát, ezzel nyugtatod magad; naponta két óránként öt percnyi jóság, csak úgy, abbahagyni a munkát, és jóságszünet, adj a ropidból, hozz egy kávét, csókolj meg, túrj bele a hajamba, gyere vissza, napi öt perc jóság basszameg, ötször öt perc, trafikokban árulható jóság, kis zárjegyes dobozokban, rágyújtok egy jóságra, mert már nagyon hiányzik, a hideg sör mellé különösen jól esik, álmos, napfényes délutánokon.
így is lehetne.
ma, most, valahogy egész máshogy látok mindent, most úgy tűnik, talán még jobban kellett volna szenvednem, a tragédiát, amiben a legnagyobb tragédia, hogy nem tragédia, hanem hétköznap, döntés, jó emberek mennek el egymás mellett, mert te is jó ember voltál, én láttalak annak is, szóval hogy ezeket a szívbe szúrt tüskéket nem szúrtam még mélyebbre, hogy nem csináltam belőle művészetet, szobrot, katedrálist, nem festettem össze véremmel a szobádat, igen, talán mégiscsak a jónás tamásnak van igaza, sperma kellene, vér, és hányás (van az a cortazár novella, amiben kis fehér nyulakat hány a figura, levél egy párizsban tartózkodó kisasszonynak), sokkal de sokkal több mocsok, amiből valahogy tisztábban kerültem volna ki, mint így, a sok jóságszagú hétköznap, lemondás, csönd, gyűlölet, úristen mennyi gyűlölet, talán a sok jóság miatt van ennyi gyűlölet, és gonoszság, rohadt kis libikóka az egész, és a túlsúlyomat vissza kell nyomja valami a földre, különben ott repülnék, valami eu-szabványos játszótéren, fent az égen, örökre.
nem tudok lezuhanyozni úgy, hogy tisztuljon is valami, egy ideje olyan lakásban élek, ahol nincs porszívó, mindent meg lehet oldani, a szőnyeget meg lehetne fogni, és kidobni az erkélyen, anyám mondaná hogy régen is tiszták voltak az emberek, elkényeztetett, puhaseggű generáció vagyok, de kéne egy porszívó, mert igazából nincs tisztaság, nem is igényelném annyira, csak legalább önmagamban, lehet te lettél volna ez, a versek, a szerelem, a szenvedés, a gyűlölet, minden, amitől hánytam magamban, hogy miért foglalkoztat ennyire, és most, ma, valahogy arra ébredtem, hogy mégsem mertem elég mélyre menni, hiszen itt vagyok, és ugyanaz vagyok, és még annyi se vagyok, és a takarón ott van a szagom, az a bizonyos szag, amiből hiányzik egy másik szag, ami együtt már illat volt, és hogy nem vagyok én jó, se neked, se magamnak, se másnak, és ha mégis, az se zuhany, hogy letépje a bőrt a vízsugár, hanem csak csordogáló, lassan megtelő kád, ami attól félek kihűl, mire ellepne, de akárhogy is, olvastam reggel egy verset, ami tetszett, ezt se hittem volna, ide jutottam, visszajutottam, el se mentem, valami istenverte álom közepén ülök, és írom ezt a blogot, mint valami

akácszavak

2011-04-27T11:31:00.005+02:00

jó lesz nekünk, jó lesz nekünk, csak előbb lágyan tönkremegyünk. te se engem, én se téged.

álmaimban járatlan utakon járok, amik nem a szükség diadalívei alatt vezetnek el, hanem a szabadság korhadt, recsegő hajópadlóján keresztül, ami reggelre beszakad alattam, és aztán zuhanok csak, egész nap, mint akinek van hova esnie. mert van abban valami gúzsba kötő szabadság, hogy azon a napon arra ébredek, hogy ez a nap se jelent már semmit.

a combodat szétfeszíti a tavasz, és kirohan belőle az illatod, mint ahogy a kiscsikók, amikor lábra állnak, körbeszaladja a dolgokat, és közben beleakad mindenhova, ott marad mindenhol, én meg amerre megyek, megtalálom a nyomait. a város ezer szagából rakosgatlak össze, kócos kis sörénydarabjaid, elhagyogatod az illatod.

szétfeszíti őket a tavasz, én meg közéjük bújok, és ott vacogok, mert a télhez képest jóképű voltam, mondja az imre. belülről kívülre fázok, mint a lakótelepek, és olyan versek laknak bennem, amikre nem én rímelek. mióta nem fizetnek bennem lakbért, se ők, se a vágyak, kilakoltatás kellene, díjbeszedés, rendbeszedés, lélekmeszelés.

nem is emlékszem, volt-e ez valaha más, vagy mindig is ez volt, hogy így vágyok rád, átmászom, rám mosolyogsz, megfogsz, visszadobsz a palánkon, nézd, újra itt vagyok, nézd, újra ott vagyok, repülök, ciklikus, ősi játék ez, naptár, menstruáció, amolyan tánc-reakció.

miattad lettem jóba a szavakkal, és most veled csalom meg őket. szép, lassú, harangzúgáshoz hasonló könyörtelenséggel török össze magamban mindent, amiről érdemes lenne beszélni. kong a csönd, bong a csend, zengő rend.

mindened amid van, akkor van igazán, amikor tönkreteszed. királyok ősi vére ez; lefejeztetni, mindenkit, parancs a tiéd, nem a könyörület, ha más nem marad, a végére magad, uram, ha szolgád nincsen. naponta több órát foglalkoztam azzal az utóbbi időben, hogy ne maradjon belőlem semmi, amiért érdemes lenne önmagam maradni: mert nem ismerve rád, magamra se ismerek.

a tárcsázatlan hívásokat lehallgatja isten, hogy onnan tudja meg, hogy mi a szerelem. pedig hallgatni arany, olyan csillogó, nehéz, és kegyetlen. az arany a sárban is élettelen. annyira fókuszban van köztünk ez a teleobjektivitás, arany metszéspontban a szívünkkel, hogy észre sem vesszük, ahogy kiégünk egymás negatívjain; fehér foltok, elmosódott alakok vagyunk egymás csöndjein.

a szívem széle szamárfüles, mint a régi matekfüzeteké. a befejezetlen dolgok tudnak igazán fájni, néha olyan jó lenne odamenni ahhoz, amihez nem lehet odamenni, és azt mondani: 'bocsásd meg nekünk, hogy mindennap úgy élünk, mintha a halál nem létezne.'

a lila akác illatára táncolok, úgy várok, néha rágyújtok közben egy feszengésre; a tükrökben mindig félreolvasom magam.

egy kalandot őriz a formalin, túl a hús törékeny szobrain.

halálosan komoly dolgokról

2011-04-20T18:23:00.009+02:00

van egy kartondarab a gázórán, a fóka pingálta rá szép, fókás betűkkel azt hogy 'ne vegyél halálosan komoly dolgokat a boltban, vagy kérj róluk számlát'. egy ideig szerettem ezt a kis táblát, mert nem tudok olvasni, (illetve én igen, az agyam nem) ezért azt hittem, az van odaírva hogy ne vegyél mindent halálosan komolyan. mostanában voltak napok, amikor volt értelme odanézni, hogy mekkora a gáz, de amióta kibetűztem, már nem tetszik annyira, se közhelynek, se viccnek nem elég. mindenesetre tényleg csömöröm van a halálosan komoly dolgokból; mint a tej, kenyér. szív, verés. a csönd amúgy is a plafonig ér.

egyre inkább úgy tűnik, hogy a szenvedés amolyan szerelmes levél az élethez. ha van isten, hát neki. keresztre kell feszülni, azt szereti; akkor is szeretlek, ha beledöglöm, mondtam én is, árnyéknak, napnak, tükörnek, üres falnak.
még jó hogy 'mindent szabad, mert csoda történt', mondja a langyos váll.
van egy papírdarab, amin egy rajz van, a rajz egy űrhajóst ábrázol, ilyen kis karikatúrás, aranyos, képregényesen, a figura felnéz a földre, azt hiszem, és azt mondja, ez utóbbi biztos, mert oda van írva: 'tyű a mindenit, kurvára nem megyek vissza'. (daggson)
ezt sokszor mondom magamban hangosan, amikor kinyitom a hűtőt. egyből rám köszönnek a halálosan komoly dolgok; tej, a kenyér mondjuk nem ott van. tojás. tutira nem megyek vissza, mondom nekik. ők se mennek vissza tutira, sokat vagyok éhes mostanában.
sokat is fáj a hasam.
ha a szenvedés szerelmes levél az életnek, akkor a terhesség szerenád.
ma ültem a rádióban, a drágám hol a vacsorámban, és az maradt meg a fülhallgató alól, hogy x százalékkal tovább él az, aki boldog (=kiegyensúlyozott, jelentsen bármit is ez) párkapcsolatban él, és ennél is x százalékkal az, aki stabil (=boldog?) házasságban él. és hogy a férfiak azért is halnak meg korábban (mondják ezt a feministák) mert nem foglalkoznak eleget a gyerekekkel, családdal.
ehhez képest, ha már szerelmes levél, szerenád, tegnap kaptam életem eddigi talán legszebb vallomását, egy hatalmas szívű, hatéves kisfiútól, dénestől, aki mellesleg hallássérült, és azt mondta otthon az anyukájának, hogy 'a marcibácsi nagyon kúl (!), csak nem értem mit beszél, de miatta feltekerem hármasra'. hallókészüléke van, és mint megtudtam, hármason már túl hangosak neki a többiek, így ahogy arrébb megyek, le kell vennie, én meg nem értettem miért piszkálja állandóan a fülét, amikor hülyéskedünk. az nem kifejezés hogy meghatódtam, de valami olyan baromi jól esett ez, amikor mesélte az anyukája, hogy hirtelen észrevettem hogy tavasz van, meg nyílnak a virágok, döngenek a méhek, és hogy a felhőkben alakokra oszlik az emlékezet.
volt már, hogy majdnem karamboloztam, mert a bárányfoszlányok között ott volt a vállad íve, vagy a nyakad, hajad, múltkor pedig egész zuglón végig repült fölöttem a gyerekkori ábrándom, a családálmom; papa, mama, gyerekek, utánuk meg ahogy kell, loholt egy raszta puli.
nem szabadna halálosan komoly dolgokat venni, de sokat fáj a hasam; van egy olyan izé, hogy neurosan, olyan íze van a plázákban a díszkőnek, bár ezt csak hasamra ütve mondom (sicc!), mert ez utóbbit bevallom még nem kóstoltam. állítólag kiszed mindent ahonnan ki kell szedni, és a végén, bár a wcn vakációzol, de legalább megtisztulsz, ott belül. nekem sose elég semmi, és mindenről valami más jut eszembe, így a wcn ülve arról álmodozom, hogy de jó lenne egy ilyen, csak lelki értelemben. mert szép az, ha szép az ember, meg jó az, ha jó, de annyi minden van, ami már csak akkor tudható, amikor le van rakódva, mint a salak, minden, mindenhova, és az istennek se jön ki, csak a jelei, fertőző torz sebei, az arcon, a szemben, a mosolyon, szavakon. hordalékos ölelések, emészthetetlen szeretések, hajaj, legalább számla lenne róluk.
de azért jöttem ma ide, hogy ne írjak semmit, halálosan komolyan. vicc az egész, viszont ahogy márquez mondta, 'le is foshatná magát a világ, ha az emberek első osztályon utaznának, az irodalom meg a poggyászkocsiban' így jöjjön az irodalom, olyan régen nem volt már, legalább ezt vegyük komolyan; az egyik kedvenc versem következik abból az időkből, amikor még nem szerettem a verseket:

ha ismerlek gyerekkoromban,
biztosan neked ajándékozom
sárga kis hólapátomat,
piros homoklapátomat,
s a csillagokkal telefestett
kék vödrömet,
minden pitypangtól aranypöttyös rétet,
a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,
a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket
és a leghosszabb csúszdát,
amit csak ismerek.
a hordókat csorgó ereszek alján,
feketén csillogó vizükkel,
feketén csilladozó, mély vizükkel,
a víz alatt lakó meséket is,
a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,
(a mélyben úsznak, mégis szédítő magasan!)
s arról a furcsa sajdulásról,
amely lehajló tarkómat súrolta,
mint egy madár,
vagy lélek,
vagy golyó.
és azt hiszem,
a sárga mackót,
a szegény, kopott orrú sárga mackót,
minden titkával együtt -
neked ajándékoztam volna azt is,
utána sírdogáltam volna,
magam sem értve:
a veszteségtől-e, vagy örömömben.

ellen niít, rab zsuzsa fordításában, egy brutális című kötetben találtam, a végtelenség szomja, emlékszem az oldallapja alapján azt hittem hogy science fiction lesz, ezt a verset meg kiírtam valahova, és később azt hittem róla hogy biztos svéd gyerekvers. azóta ezek elmúltak, nem ismertelek, nem is ismerlek, de az utolsó sort máig tudom, és valószínűleg nem is fogom tudni már soha.
ha a szenvedés szerelmi vallomás az életnek, akkor a veszteség mi? és kinek?
viszont, ha már nem veszünk semmit halálosan komolyan, erről zenélni is lehet, sőt, zenélni könnyebb, legyen olyan minden, mint ez a dal:
(a videó lassan indul, de érdemes kivárni, elég brutális)

nos ezek után legálisan is bömböltetheted, és csinálhatsz rá koeográfiát, ha ellátogatsz a music from the moon című, egyébként izland zenéiről készült dokumentumfilm oldalára, rámész az ingyenes letöltések szekcióra, és a többit szerintem magadtól is kitalálod. amennyiben ezek után sikeresen belezúgtál a zenekarba is, amit én tökéletesen megértek, akkor ezen az oldalon töltheted fel magad benni hemm hemmekkel, ez a kerekesszékes az első, kétezerhatos, a zenekar nevét viselő albumon található meg.

leo needs a new pair of shoes!

2011-04-14T19:31:00.011+02:00

leónak új cipő kell! most mit csináljak. kopaszodom; amit a gyerekek csinálnak képek, azokon a fejem világít az övék mellett. fejbúbomon már ott van a célkereszt. pár perce fedeztem fel, hogy nem látok rendesen; ha messzire nézek, bekönnyezem, csak azért tudom elolvasni a száz méterre lévő óriásfeliratot, mert emlékszem hogy mi ráírva. ötven méterről már nem biztos hogy megismernék valakit. büszke voltam mind a kettőre; a hajamra, szép, erős, göndör; meg a szememre, annó a táborban én voltam sólyomszem.
mellettem arról beszél egy szemüveges, piros hajú és piros pulóveres nő, hogy lett egy filigrán kislányból duci nő. a menstruáció szót másodjára ejti ki, nem akarok rá figyelni, de olyan hangon beszél, hogy mégis megértem amit mond. a fülem úgy látszik még jó.
úgy látszik mindenkinek ez a baja. most a fogamzásgátlóról van szó.
ha már twin peaks, az se semmi, amikor kérdezi a cooper attól a félbuzi, idióta, tehát szükségszerűen zseni dokitól (istenem, ilyen kéne nekünk, nem a csernus!) hogy lorának voltak e szexuális jellegű problémái. erre itt a válasz (angolul nem tudóknak kábé; cooper ügynök, az emberiség összes problémája szexuális jellegű).
basszameg, mindenkinek ugyanaz a baja.
nekem persze nem. esküszöm, nem szexuális jellegű az a gyűlölet, az az elkeseredettség, az a düh, ami elnémítja azt, hogy a szokásos, szűnni nem akaró csodálkozással nézzem az életemet, - vagyis mindazt, ami velem történik, hát még azt, ami nem velem történik - és ehelyett most arra késztet, hogy mindenkit válogatott eszközökkel küldjek el a picsába.
fáradt vagyok, óvóbácsi vagyok; képtelen vagyok elolvasni egy könyvet, helyette videojátékokkal csácsogom el az agyamat, a szememet és az emlékeimet. ebből szerzett tudásomat felhasználva öt milliméteres ismétlőfegyvert szeretnék, vállhoz tartva, nem baj ha rúg; amíg húzom a ravaszt, és van a tárban, addig lő, mint az állat, lő, és nem kérdez. egy moziban ülök, egy tár elég lenne ezekre az emberekre. filigrán kislányból lett duci nő, nézz ide egy pillanatra kérlek. bumm. nem, ennél barbárabb vagyok, vele kivételt kellene tenni. ó az a megboldogult gyerekkor, körzővel szerettem volna megkínozni a szemét sanyit, amiért elvette a radíromat. igen, körző, ezaz. lassú tűz, száztíz fokon. hajszárító a kádba.
szegény, nem elég hogy már nem filigrán, még én se hagyom békén. gyűlölöm, hogy mindig, mindenkit megsajnálok. még jó hogy óvóbácsi vagyok.
ott tartottam hogy nem szexuális jellegű, és hazudok, mint a vízfolyás, az egész kibaszott emlékezet, úgy ahogy van, úgy látszik, szexuális jellegű. illetve, épp ezért tűnik olyan édesbús könnyedségnek a gyerekkor, amikor elvileg ez még nem játszott bele semmibe. a következő mondat hangzott el épp a még életben lévő, filigránból duci lett piros nő beszélgetéséből; induljunk el, nagyon sokat beszélgettünk már. király.
marci, marci, mit csinálsz? tudod, arról akartam igazából írni, hogy ki a fenének írok én? petri mondja valahol, hogy egy költőnek szükségszerű hogy megszólítson valakit, hogy legyen 'múzsája', akkor is, amikor épp nem költ, hanem takarít, főz, mos, és belefekszik. petri okos ember volt, mégis költő lett, mégsem lett öngyilkos:
nézd, ilyen is van. ki a fenéhez beszélek én? hozzád, úristen, persze hogy hozzád, fú de szívesen küldenélek el a, keressünk szinonimát erre a bárdolatlan kifejezésre ami az emberi test hátsó felét nevezi meg csúnyán.
de ki a fene vagy te?
irodalom, semmi közöm nincs az irodalomhoz, idióta számítógépes játékokkal ölöm a gonoszt, az agysejtemet, és a múltat, igen, ez lett belőlem, egy óvóbácsi, aki szabadidejében analfabéta, monitorfüggő, lelki selejt; szóval irodalom, van bariccó tengeróceánjában az a bartleboom professzor, aki írja a leveleit, írja a leveleit, hogy majd legyen akinek megmutassa. mekkora egy életképtelen barom, mondom én, fps nézetben, kezemben kalasnyikov, fej a célkeresztben, tűz.
ki a fenének írom ezeket?
hogy irigyeltem bartleboomot, azért a naivitásért, azért a tisztaságért, azért a kitartásért, amit elképzeltem hozzá, amikor olvastam. aztán amikor ann, hogy piszkálhatnék bele a múltba, és tehetném tönkre az összes ábécé elejére kerülő női nevet, szóval amikor deveriá megmutatja neki hogy milyen érzés lesz, ha megismeri az igazit. elmondom én, milyen érzés: fps mód, főellenség, tehát veled szemben egy baszott nagy szörny, akkora mint egy lakóház, és képzeld, épp nincs nálad semmi, amivel ártani tudnál neki, ha igen, akkor sincs időd elővenni, mert ő meg elég ha rád néz, és neked annyi. akkor ne nézz rá, hehe, csakhogy betölti az egész képernyőt. mindezt képzeld el úgy, hogy a szörnynek van köze a szexualitáshoz, ráadásul pozitív értelemben. nahát, csak nem kilép a játékból, igen, nem, mégse. kapja be bartleboom, ott van neki a tenger, óceán.
de kinek írok én?
meg tudnám nevezni, persze, a neked mikor mit jelent, ó, bár ha az emlékezetben le lehetne tiltani 'ismerősöket', működhetne úgy az egész kurva világ, mint ez a hülye közösség oldal. meg tudom nevezni, persze. neked, bazdmeg. tessék. vagy neked. úristen, hányingerem van.
nem értem hogy fér belém ennyi undor, gyűlölet. igen, nem így képzeltem magamat. sűrű hajjal, szép, gyöngy szemekkel, amik a biztosan festett jövő felé néznek. ehelyett kezemben valami hárombetűs, párszámos, az eredetire nyilván rendkívül hasonlító elmés szerkezet amivel ölni lehet; pixelrobbanások mögöttem, a pokol előttem, és igen, bazdmeg, kopaszodok is. nem így képzeltem az egészet.
nincs bennem semmi zseniális. elavult textúrákkal felrajzolt közhelyekből állok, és használhatatlanul sokat fagyok. hah, meg kéne operálni ezt a rendszert. hasonlatok, legalább a hasonlatok, de kinek írom őket? azt meg se kérdezem, minek.
de kinek?
létezel még, vagy már csak képzelem? sőt, inkább fordítva, nem képzelek én már semmit, azt leszámítva, hogy ezekkel az emberekkel itt mit csinálnék, ha lenne a kezemben egy lángszóró. ezt a poént is lelövöm, és elárulom; valószínűleg elbasznám az egészet, mitadisten. tuti nekifognék verseket szavalni, vagy valami ilyen teátrális baromságot, mígnem kilőnének a kommandósok, és senkinek nem lenne semmi baja rajtam kívül. vagy ahogy meghúznám a ravaszt, máris megbánnám, rohannék az elsősegély csomagért. hozd helyre a hibáidat te hülye csaló játékos, írnám magamnak, ha magamnak írnék, de nem magamnak írok, tehát akkor még mindig ott tartunk, hogy kinek?
képzellek még, pedig már rég létezel? és ha igen, minek? kinek jó ez?
egyszer lesz idő, amikor röhögni fogok az egészen, ugye, hát persze, biztosan. lesz idő, amikor te, ha még nem is vagy az ismerősöm bazdmeg, majd tuti leszel, háhá, lájkolni fogsz úgyis, jobb ha tőlem tudod, te, és el fogod olvasni ezt, én már tudni fogom hogy ezt neked írtam, te meg hinni fogsz nekem, ó te szerencsétlen, minek hiszel nekem, mindegy, és az egész mögött valami nagy, rózsaszín, békés naplemente fog derengeni, és sose fogunk meghalni, és mindennek, bazdmeg, mindennek értelme lesz, még ennek a fröcsögő keserűségnek is, amit itt, jobb híján, lövöldözök ki a betűimből, pedig senkinek nem lesz semmi baja tőle, fene essen bele, lehet csak nem célzok pontosan, vagy a szavakkal csak ölni, lőni nem lehet?
létezel még, vagy már csak úgy rémlik?
csütörtök este nyolckor mi lenne jobb dolgom, mint hogy neked írjak, és azt kérdezgessem, ki vagy te, és ha te vagy te, nem szégyelled-e magad, bakker, hogy épp te vagy te, vagy fordítva, nekem kéne szégyelljem magam, hogy nekem ez vagy te, vagy senkinek nem kell szégyellnie semmit, vagy mindenkinek mindent, csak a jóisten ragyog fentről békésen, úristen, mindenkinek ugyanaz a baja, hányingerem van.
de leónak új cipő kell, a marcinak meg valami új te, vagy valami nagyon régi ő, vagy valami átgyúrt mi, valami, valami, valami, bazdmeg, leónak mennyivel egyszerűbb. igaz, ha nézted a twin peaksot, szegény leó is megszívja, nade tulajdonképpen a baglyokon és az ufókon kívül mindenki megszívja, tehát tökmindegy.
és mi más lehetne jobb dolgom csütörtök este, mint hogy mennem kell a fogasházba, de utálom azt a helyet is, de megyek, és felrobbantok mindenkit, ezaz, gyere politika, sajtó fogság, nyomozd ki, ki vagyok, ki ez a pszichopata állat, megyek élőszereplős számítógépes játékot játszani, inkább, mint a könyvek, ide lőjetek.
elég.
de leónak új cipő kell, és a jobb dolgom így csütörtök este, minden helyett az, hogy megkérdezzelek, téged, ne röhögj, nem érdekel épp ki vagy, hogy ismered e ben frost hason című számát? amennyiben igen, úgy nyilván az albumot is, tehát tök fölöslegesen kattintanál erre a linkre, amit azért is írok le így külön, hogy világos legyen, ez itt egy link, amire, ha nem ismernéd, azért kattintanál, hogy le tudd tölteni ezt a bizonyos by the throat albumot, amin mit ad isten a leó cipője is rajta van, így viszont nem kattintasz sehova, bizonyítva, hogy tök fölöslegesen szenvedek a linkekkel, mert minek, egyáltalán, zenét is minek mutogatok, de a jó kérdés, hogy mindezekről minek írogatok, látod, ez az, amit te se tudsz, te, és ezt még akkor se fogod tudni, amikor azt már tudni fogod, amit meg én nem fogok tudni talán sose, hogy ki is vagy pontosan te.

hidden orchestra mixek

2011-04-09T11:38:00.011+02:00

helló, szia, szevasztok! hiányoztatok? nagy szavak, szevasztok! székelyföldi deszkások, szevasztok! nyálas önsajnáltatások, panaszkodások, lélek borogatások, szevasztok! kemping bringások, szevasztok! követhetetlen, nyelvtanhibás, szerkezetileg káosz mondatok, szevasztok!

most jön az a rész, hogy elmondom, miért nem írtam.
-
oké.

most jön az a rész, hogy elmondom, miért írok.
-
oké.

és akkor meg is vagyunk, jöhet egy újabb hónap szünet.

fenéket.
viszont zenét kéne csinálni, az biztos. ha írok, legalább hallatszódjon belőle valami. nem vagyok olyan viszonyban magammal, megint, újra, még mindig, ismét, a helyes rész folyamatosan kiradírozandó és aláhúzandó, szóval úgy vagyok, hogy ha nem akarom ismételni önmagam, márpedig nem akarom, talán ezért ismétlem mindig ennyit magam, mert nem akarom, az akaratom mintha arra lenne leginkább, hogy megtörténjen az, ami ellen használom, valaki ezt tanulásnak nevezi, vagy még rosszabb, azt mondja ez az élet, hát kapja be, szóval ha nem akarom ismételni önmagam, akkor kénytelen leszek hallgatni még mindig, hallgatni viszont legjobban zenélve lehet, ezért is hallgatok ennyit zenét szerintem.

első blikkre a hidden orchestra új mixlemezét hoznám ide, mert a tavalyi év legjobb mixedménye számomra a rejtett zenekar jánosa által elkövetett podcast volt, az egyébként elég kitűnő paris dj honlapra készítette, ezt az oldalt amúgy is érdemes figyelemmel követni, hálás lesz a füled érte, kitűnő csemegékkel bombáznak, ráadásul teljesen ingyen. akkor a footsteps című azóta is egyetlen hidden orchestra kislemezt szerette volna népszerűsíteni a mixszel,

- most álljunk meg egy pillanatra, önvallomás következik, e sorok írójának kedvenc hobbija, ilyenkor a dobok halkan peregnek, sötétednek a fények, attrakció, attrakció, elképesztő, hogy még mindig nem unja meg. szóval az van, hogy nem tudok írni. az hagyján, de magyarul se tudok írni, édesanyám szegény, pedig ezt a nyelvet adta nekem, de én még ezt se tudom megugrani. a harmadik szót googlézem ki, most aztán ez vagy szégyen, vagy dicsőség, hogy ennyire nem megy a nyelvtan, vagy ennyire bicebóca szavak jutnak a kezem alá, amiket úgy kell kifaragni, hogy hogy lehetnek helyesen; de ilyen a mix-szel is. mixel, valaki mixel, de a mikszel csinál valamit, a kötőjeleket én elvből utálom, így aztán google, mindenki kötőjelezik, viszont így az elején találtam máris egy ponttyal kapcsolatos mixszel szöveget a peca.hu-n, ez meggyőzött. ha a pontyoknak lehet, nekem is lehet. utálom az ilyen jövevényes félig nemzetközi szavakat, mint a mix, a szex, meg általában bármi aminek x a vége, lennék bár én mr. x, de nincs jobb a helyükre, - mond más szóval azt hogy mixel, kever, de akkor a mixet mond más szóval, kevertés?, - ha valaki mégis tud ilyet, szóljon. a másik az aláhúzandó volt, eredetileg aláhúzodandó lett volna, de gyanús volt, hogy ilyen nincs, amiről a google nem tud, az nincs. ezért kell rajta legyünk a facebookon, hogy legalább legyünk már végre, hajaj. nekem a hallatszódjon se ment, ezt most is aláhúzza a blogspot, de mindenféle hülyeségeket ajánl fel helyette, hallatszódíjon például, ez hülye, de neki legalább nem ez az anyanyelve. eddig ennyi, de ha valaki van olyan ízlésficamos, enyhe mazochizmussal leöntve, hogy ezen a blogon rontja a szemét, annak nyilván ideje is van, ebben az esetben legyen már olyan jó, és tanítson meg írni, vagyis szóljon azoknál a szavaknál, amiket elcseszek. egyébként nagyon nem fogom komolyan venni, kötőjelre például nem vagyok hajlandó, csak ha épp elfelejtem hogy nem vagyok hajlandó, és egy csomó szót dafke egybe írok, amiket pedig nemszabadna, de kamaszkoromban kimaradt a punk, érthető, hogy valamivel pótolni kell. a hidden orchestránál tartottunk -

ami képes volt ezerszer hallott hangokat - pl radiohead, massive attack, dj krush, dj shadow - úgy egybe rakni, hogy a káosznak mégis legyen egy egysége - ez az ami nekem nem megy például, amikor én djzek - másrészről egy figyelmet igénylő, és így viszont elképesztően izgalmas, és szórakoztató több mint egy órát produkáljon. az a rész, amikor a dj krush beatra rámegy a talk show host, vagy a megint csak radiohead a nassal közösen átmenjen teardropba, az egész egyszerűen kalap emelgetős, összeszarós, újra meghallgatós. és hogy a csávó nem csak egyszer tudott ilyet, pedig én egy ilyen mixlemezt évekig hegesztettem volna, hogy ilyen legyen, de ez a joe valószínűleg a reggeli kávéja mellé csinálja meg az ilyeneket, azt az bizonyítja, hogy most simán megugorja mindezt mégegyszer, ez esetben az apropó, hogy megjelent bakeliten is a tavalyi hidden orchestra lemez.

ha már apropó, akkor apropó, aki még nem hallotta volna, az menjen házit csinálni, töltse le, és tegye be, mivel szeretek baromságokat mondani, ezért ideírom hogy ez a lemez a hiányzó láncszem a skalpel életmű és a cinematic orchestrák között, bár ezzel az erővel az összes koszos filmzene jazzt játszó zenekart idehozhattam volna, igaz, annyira azért nincs belőlük sok. (tényleg a radio citizen megvan?)
itt szeded le, és olvasol róla sokat.

tehát itt egy új mix, és megint a fülünk állhat ketté. rögtön az antiphonnal kezd, amivel én is birkóztam mostanában, a jociék akarnak kisfilmet, aminek ez lenne a zenéje, viszont a kisfilm csak két perces lehetne max, így kellett a hatból kettőt csinálni, bár nem vagyok jó matekból, de ez annyira nem volt nehéz:

aztán első agyeldobás részemről amikor a nustrah fateh aleh khan musst musstját értelmezi újra, és összeereszti jeru the damajával, a másik amikor a kis életem egyik legkifejezőbb számát - nick drake: river man - pakolja meg súlyos dobokkal, alárakja a radiohead nude foszlányait, mindez után jön a mix számomra legjobb része, itt meg egy zenekar próbáját piszkálja meg viccesen, és ez átfolyik egy gyönyörű komolyzenei funk értelmezésből (galactic light orchestra -nem hittem volna hogy bárki ismeri ezt a lemezt, hetvenes évek komolyzenei funkja, már ha van ilyen) dj shadowokba, ettől megint leng a kalap, aztán meg az se egyszerű ahogy a dubstepet inkább a dub oldaláról birizgáló wadaddától átúszik babilonba, és megérkezik a portishead glory boxjába, na az már nagyon súlyos, mint ahogy a kicsivel később halható karcsú hárfaszirén joanna newsom the book of right-onja szintén wadaddától megdolgozva. közben az előző mixtől már ismert módon folyamatosan figyelni kell, bbc drámákat is hallhatunk menet közben, vagy einsteint, ahogy gandiról nyilatkozik, riport foszlányokat, némi angol nyelvtudás nem árt a teljes befogadáshoz, de nem is feltétel.
egy szónak is blog a vége, fültágításra kitűnő alkalom a bakelit megjelenés miatti ünneplés, ráadásul legálisan is tök ingyen van az egész, mit veszthetsz vele. ha nagyon profi vagy, és nagyon ráérsz (máskülönben nem olvasnád ezt a blogot, ne felejtsd el!) könnyen cue fájlt is csinálhatsz a mixekhez, hiszen ott van másodpercre pontosan minden, kimásolod egy txt fájlba, vagy bemásolod ebbe a programba, és máris van több mint ötven számod szétbontva, örülhetsz neki, te is, meg ne adj isten a last.fm-is.
külön öröm, hogy a hidden orchestra honlapon le tudod szedni még mindig tök ingyen egy baromi jó megjelenetlen (ebből is google lesz, de azt mondja, van ilyen) számot, a burning circlet, amiből a nevezetes rész jackson c. frank milk and honeyből van, bár ezt nem hiszem hogy tudni akartad, ahogy azt se, hogy szerintem ez az egyik legszebb és szükségszerűen az egyik legszomorúbb szám a világon, és sajnos a kelleténél ez is jobban jellemez engem, mint szeretném, ráadásul ezt is feldolgozta a már emlegetett nick drake. minél többet internetezel, annál több olyan dolgot is fogsz tudni, amit nem akarsz, és ezeket nehezebb elfelejteni, mint azokat, amiket tudni akartál, ebből logikusan következik hogy tölts le, hallgass meg mindent, és örülj a tavasznak. ilyen bölcs élettanácsokat úgyse olvashattál még itt, erre jó az egy hónapos szünet, rögtön emelkedik a minőség, látod.

megfelelő távolságra gyúrva

2011-03-03T10:21:00.005+01:00

mary és max

bradbury azt mondta, azért rakja a meséit a marsra, és szükségszerűen a jövőbe, mert az emberek csak akkor veszik észre magukat egy történetben, ha az elég távol van tőlük. hasonló a helyzet a gyurmával is, ha szépen és jól csinálják, az élővé gyúrt élettelen dolgok sokkal többet mutatnak meg az emberekről, a társadalomról, és a jobb híján érzelmeknek nevezhető dolgokról, mint sok esetben a szépen sminkelt sztárok milliókból készült bukdácsolásai.

itt van ez az adam, akihez már hozzávágtak egy oszkárt, mert annyira zavarba ejtő dolgot csinál; egy olyan világot gyurmáz ki, amit sokkal inkább magának készít, mint a nézőnek, gondolom ő egyébként is délutánonként ebbe vonul el játszani, a néző viszont kénytelen felismerni benne a saját, akarom mondani a 'mi' világunkat; a szereplők mind valami érdekes nevű betegséggel küzdenek, a társadalom nem tud velük mit kezdeni, és ők se a társadalommal, a magány úgy veszi őket körül, mint a levegő, és mégis, itt kezdődik a varázslat; bár szürke, és kilátástalan minden, tele van valami olyannal, amit megint csak jobb híján élni akarásnak lehet hívni, most mondd meg, pont egy gyurma mutassa ezt meg, és olyasfajta derűvel, amit azok a dolgok tudnak, amiknek már nagyon nincs mit veszteniük; és elképesztően jól adagolt, groteszk, de nagyon kreatív humorral, ami megint csak kínosan mutatja meg a nézőnek hogy igenis, ez az egész, istenestül, nyomorostul, halálostul, kilátástalanságostul, utcára dobott cigarettacsikkességestül, úgy ahogy van, vicces, csak sokszor túl közel vagyunk hozzá, hogy nevessünk rajta. erre kigyúrják gyurmából, és rácsodálkozunk olyan dolgokra, amiket az istennek se veszünk észre naponta.

ennek az eliott gyereknek a világa tényleg elképesztő, még történet nélkül is lenyűgöző lenne, ráadásul a gyurma miatt olyan képi ötleteket engedhet magának, ami bár már-már pofátlanul realista, de mégis jobban áll neki a gyurma, mint a valóság; egyáltalán, az egész valóságnak, úgy tűnik jobban áll a gyurma, már csak azért is, mert így azt hihetjük, ez nem valós. van még egy zavarba ejtő dolog a mi ádámunkkal kapcsolatban; méghozzá az hogy eredeti. de nagyon. sokféleképpen lehet eredetinek lenni, és a sok eredetiség között persze alig van már valami eredeti, de ez a figura tényleg az, méghozzá úgy, hogy minden hozzávalót láttunk már, csak nem így. a márqueznál használt mágikus realizmus kifejezés a legtalálóbb, csak itt vizuálisan van eléd rakva, amit ott a képzeleted csinál; a filmjei bár aranyosak, sőt, néha 'nagyon' aranyosak, mégis semmiképpen nem gyerekeknek valók, sokszor a szó szoros értelmében brutálisan realista dolgok történnek bennük, ugyanakkor mindig ott a másik oldal is, a lehető legnagyobb képtelenségek természetesen megtörténnek, - max aspergeresként teljesen érthetően mindig ugyanazokkal a számokkal játszik, huszonvalahány éve, és egyszer csak megnyeri a lottót, amiből egy éltere elég csokoládét vesz; zseniális - és ezek kéz a kézben járnak, dettó mint a való világban, mondom, én azon vagyok a legjobban elképedve, hogy az hogy a fenébe lehet, hogy egy gyurmafilm sokkal jobb arányérzékkel és szerkezettel mutassa meg az ilyeneket, mint a legtöbb élőszereplős mozi, amit eddig láttam.

amúgy persze, hogy szerelmes vagyok ebbe a filmbe, csak annyi kellett hozzá, hogy bejöjjön a főcím; egyrészről olyan technikával készült, aminek már a nevétől is megőrülök: stop motion, vagyis úgy csinálsz mozgást, hogy közben nem mozogsz, még belegondolni is elképesztő, bár az élet lehetne néha stop motion; másrészről egy autista, szebb és pontosabb néven asperger szindrómás emberről, és a levelezésről is szól, amik elég fontos pontjai az életemnek; harmadrészt zeneileg a penguin cafe orchestra perpetuum mobile-jével kezd, és bert kaempfert swinging safarijával zár, amik pedig, ha olyan életet élhetnék, amilyet szeretnék, életem fő filmzenéi lennének, így csak nagyon nagyon szeretem őket, ráadásul pont az a részem szokta feltenni a belső rádiómba, akivel, hogy is mondjam, elég törékeny a viszonyunk.
(értsd: ritkán érzem úgy magam, hogy ilyeneket hallgassak, de ha igen, akkor pont ezeket)

a történet tele van nagyon kényes dolgokkal; egy kislány (!) akit egy halott madarakat hobbiból preparáló papa és egy alkoholista mama talált 'balesetből' egy söröskorsó alján, egy kaki színű anyajeggyel a homlokán, 'akkora magánnyal mint maga ausztrália', a csúfolódás és a magány elől egy a telefonkönyvből találomra kiválasztott levelezőtárshoz menekül, épp egy túlsúllyal küzdő aspergeres, majd negyven évvel idősebb férfihez, aki mellesleg zsidó, ateista, sose volt még nővel, és nem tud mit kezdeni azzal, ha a dolgok nem a maguk medrében csordogálnak, márpedig a megszokott, csöndes, nyugodt dolgoktól meg mi lehetne távolabb, mint new york, így aztán kölcsönösen egymásba kapaszkodva csupa olyan dolgot mutatnak meg maguknak és a nézőnek is, amiről nagyon nehéz beszélni.

például a betűk és a képzelet hatalma, hogy milyen hatása lehet pár leírt szónak, hogy egy kapcsolathoz mennyire nem az kell, hogy legyen benne realitás, vagy valóság, hogy mennyire nem kell, hogy találkozzanak a szereplők, és hogy igenis van barátság férfi és nő között; de szóba kerülnek a banális életigazságoktól a kondomhasználaton át, a fenekén lélegző teknősön keresztül a sokkterápiáig minden, és itt jön a film lenyűgöző zsenialitása, hogy mindez megfér egymással, sőt, bár van szó a szerelemről, a halálról, a nyomorúságról, a gazdagságról, a csodákról, meg úgy általában arról, amit (igen, jobb híján) életnek hívunk, mégis nagyon elegánsan, és ügyesen kikerüli mindazokat a csapdákat, amibe hálivúd készséggel belesétál a nagyobb nézőszám kedvéért, egy pillanatra se lesz zavaró, vagy szájbarágós, vagy hatásvadász, vagy giccses, meg úgy általában mindaz, ami a filmekkel együtt szokott járni, sőt. és még csak nagyon szomorú se lesz a végeredmény, bár nagyon vidám se, elképesztően jól vannak adagolva ezek a hangulatok, okosan összegyurmázva a woody allen féle szarkasztika a walt disney féle csicsergő madaras, fehér lovon érkező szőke herceges mázzal, a coen testvérek abszurdja a már már kusturicára hajazó fordulatokkal, mondom, varázslat gyurmából.

és ebben a kézzel gyúrt görbetükörben úgy ismerhetünk magunkra, hogy közben kacagunk a hülyeségeinken - az is zseniális, amikor max pár mondattal elmondja az emberek hülyeségeit, vagyis hogy nem érti, hogy őt miért tartják, khm, furcsának, amikor az emberek úgy, ahogy vannak, kurvára logikátlanok, például, gondolja max, miért dobnak ki ételt, amikor indiában gyerekek halnak éhen, miért irtják ki az őserdőket, ha szükségük van az oxigénre, és persze mi a tökömért vannak buszmenetrendek, ha a buszok sose pontosak?, de tényleg, ezek végtelenségig emlegetett közhelyek, de valami elképesztően jó, ahogy itt megjelenik - sírunk a sorsunkon - mert bár nem mindenkinek vannak ilyen szép latin nevű betegségei, azért a legtöbbikünk ugyanilyen töketlen, esetlen, szerencsétlen és magányos valahol, mint az itteni szereplők - és a végén valami olyasmivel lehetünk gazdagabbak, amit a fogyasztói társadalom annyira nem szeret hangoztatni, vagyis hogy az élet szép, basszameg, borzalmasan szép, legszívesebben elfordulnánk sokszor, annyira szép, a gyomrunk fordul fel tőle, annyira szép, és persze, gondolnád e, nem a gazdagság, a pénz, és az egészségtől szép, még csak nem is feltétlen a szerelemtől, látod gyurmával kell ezt eljátszani, hogy észrevegyük, itt jön bradbury meg a mars.

a monológok, vagyis a levelek szintén tökéletesek, a kislány levelei kislányhangon szólnak, az autista válaszai olyanok, mint egy aspergereséi lehetnének; a narrátor pedig külön ízt ad a filmnek, újabb gond nélkül megugrott léc, ami alatt sok filmes inkább átfut. a hangokról megint csak a legnagyobb elismerés hangján lehet beszélni, humphries és seymour nagyszerűek. arról nem is beszélve, hogy részemről külön öröm az, hogy végre egy az autizmusról (is) szóló alkotás, ami nem teszi fölösleges ezoterikus bizbaszba az autistákat, bár itt is felsorolásra kerül az összes közhely (max számokkal való kapcsolata, einstein, kis könyv az arckifejezésekről, vagy az autizmussal foglalkozók körében szakállas, és a magyar feliratnak köszönhetően az esetlegesen nem figyelőknek nem is annyira észrevehető poén, amikor is az van ugye írva a rendelőbe hogy take a seat, ami magyarul szebben szólva foglaljon helyet lenne, de szó szerinti fordítása fogj meg egy széket, max pedig az utasításnak megfelelően fogja a széket, még hazafele a metrón is) de, talán megint csak a gyurmának köszönhetően, nem zavaró és erőltetett, mint oly sok ezt ábrázoló alkotásnál. és a legfontosabb, hogy a képi (és szín-) világ annyira telített, kreatív, és jobbnál jobb ötletektől hemzsegő, hogy mindet elsőre nem is tudja észrevenni az egyszeri néző, itt egy újabb indok arra, hogy ez pont az a film, amit sokszor kell megnézni.

kár hogy mindennek az az ára, hogy valószínűleg alig fogja látni valaki, - ahogy az előzőt se, amiért pedig megkapta az oscart, a harvie krumpetet - és az emberiség jelentős része unalmas, depressziós baromságnak fogja tartani, viszont a maradéknak kötelező, annál is inkább, mert míg a jelentős rész elég gyakran mehet moziba számára kielégítő szórakozást találva, addig a többieknek jól meg kell becsülniük, ha végre jut nekik is valami.

főleg gyurmából.

szögletes

2011-02-28T20:05:00.001+01:00

„ki szeret, s párra nem találhat, oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat" ez a mondat kurvajó, attilának a szavai szétszóródtak amikor elment a vonattal, és azóta mint a hókirálynő meséjében a tükör szilánkjai, szállingóznak a levegőben, és belefúródnak a szívbe, szembe, agyba, fülbe, szájba.
de jó hogy meghalt ez az attila, így bármikor beszélgethetek vele, ihaj csuhaj mi már sose halunk meg.
tekerek az utcán, és közben veszekszek vele;
és aki nem szeret? az olyan gyilkos, pontos, kíméletlen, embertelen, mint a vadász, aki becélozza a szükségét végző vadállatot? vagy olyan okos, erős, életképes, mint az a vadállat, ami kivárja a másik vadállat gyámoltalanságát?
engem az zavar most a legjobban, hogy ha meghalnék is, rád gondolnék utoljára. ennél nem ismerek nagyobb gyámoltalanságot. szükség ez is, de milyen? te lősz, pontosan, meg szépen, ahogy a csillag jár az égen, míg én a szükségemet végzem, vagyis szeretek basszameg, lősz, megölsz, és még rád is gondolok közben, borzasztó. elmész te a picsába, mondanám, ha mondhatnám, de minek, kinek. ha most meghalnék, valószínűleg ez lenne az utolsó szavam. ezekből is látszik, hogy mostanában semmiképpen nem szabad meghalni, elegem van ezekből a gyámoltalan érzelgősségekből.
a szavakból is elegem van, szép, keményre csiszolt vágószerszám mindegyik. az se jó, hogy elhasználódnak, mint a kés, amelyikkel követ akarsz vágni, nem kenyeret; ha azt mondtam, fáradt vagyok, ezelőtt, valamikor, nem marad szavam arra, ami most vagyok, ha azt mondtam, fáj, akkor nem marad szavam erre, hát még arra, ami jön, ha már kicsinek használtam azt a szót hogy szeretek, gyűlölök, utálok, nem bírom, akarom, élek, halok, műanyag játék kardokként, képzelt mese ellenfelek ellen; mi a fenét csináljak most, szerencsétlen kis játékfegyvereimmel ellenetek, nők, istenek, helyzetek?
panaszkodok, mint egy gyerek. gyermekké tettél, hiába sarazott össze ez a nyúlós, langyos, torz takonytél. kurvasokat vagyok gyerekek között, ez főleg akkor válik kézzelfoghatóvá, amikor kilépek közülük, fáradtan, öregen, felnőttként, és már az ajtóban rájövök, hogy pont úgy viselkedek, mint ők.
ha az idő folyó, én beledobálnám a dolgaimat, aztán leülnék a partjára, és nézném ahogy elviszi őket a sodrás, nem ugornék utánuk. ha az idő folyó, nézném ahogy elsodor az ár, de nem ugornék utánad. ha az idő folyó, árral szemben úsznék, míg meg nem fulladnék. ha az idő folyó, akkor a szerelem csónak, basszameg.
azt álmodtam, hogy ülünk a konyhában, rajtad semmi, csak egy kötény, sütsz, én írok, aztán elkészülünk vele mindketten; én eléd rakok egy füzetnyi csöndet, te pedig egy tányér titkot. jól lakunk mind ketten, jóllakunk mind a ketten.
csak maradjon meg ez a csend, mondod, de melyik csend, annyi féle csend van, az a csend, ami teletölti a papírt, a monitort, vagy az a csend, ami éjszaka rám száll, mint valami finom takaró, pókháló, aztán szép lassan szakad, hasad, bejön a szomszéd, a város, a villamos, a repülő, az ajtó nyikorgás, a verebek, a galambok, a múlt, a gondok, a halál. annyiféle csend van, mint ahány féle hang.
sokszor ülök az éjszaka közepén, és hallom, ahogy korog a szívem. etess, nézd, éhezem, takarj be, fázom, stb. hallgatom, ahogy a huzat átjár a házon. sok sebből vérzik, ami van, és sok csendből hallgat, ami nincs.
amit én csinálok, az téged feljogosít arra, amit csinálsz, ami engem arra késztet, hogy azt csináljam, amit csinálok, amitől te azt csinálod, amit csinálsz, ami miatt én ezt csinálom, és ettől te ezt csinálod. szép, ismétlődő, önmagába forgó páros tánc. szögesdrótok táncolják ezt a táncot, egyre szűkülő körben. középen meg dobog valami, de mi?
te? vagy én? vagy a gyerekkorom? vagy a gyerekkorod? a múlt? a jelen? de mi? valami szív, valaminek a szíve, de minek? nekünk? három szívünk van, és abból kettő dolgozik, hogy otthagyja a harmadikat, ott középen, a szögesdrót tangóban? az ott középen, ami egyszerre van, és nincs, ami egyszerre vérzik, és egyszerre hallgat?
akkor kell abbahagyni az írást, amikor megjönnek a kérdőjelek, és kizavarnak mindenki mást. látod, most is arra eszmélek, hogy amerre nézek, mindenütt kérdőjelek. a gerincem, ha látnád, azt a mozdulatot, ahogy próbálok felkiáltójellé erősödni minden reggel; a gerincemet ha látnád, hova néznél, ha látnád?
nagyon szeretnék aludni. szeretném ha odafekhetnék, amibe bele alszod a jó dolgokat; a takaród repedéseibe, és elindulhatnék benne, messze, világot látni, mint egy mese. nagyon szeretném, ha lenne egy mesém; és nem csak én lennék benne. egy mese, ami nem arról szól, hogy nincs mese. és hullámzik, nem ilyen szögletes mint ez.

fák és madarak

2011-02-19T12:42:00.004+01:00

megint hideg van, nem nosztalgiázom, csak szomorú vagyok, még mindig, bár már nem tudom hogy tényleg szomorú vagyok-e, vagy csak én így vagyok boldog, az biztos, hogy szokták mondani, hogy az ember szíve repül, bizonyos pillanatokban, például ha fiatal, vagy ha mondjuk ír, vagy szeret, vagy ha tudja végre merre, szóval repül, pedig én azt gondolom, most már, hogy az ember szíve valószínűleg mégiscsak inkább a fákhoz, és nem a madarakhoz van közelebb,
- még ha a fák és a madarak valószínűleg közelebb vannak egymáshoz, mint ahogy az ember gondolná, és nem csak a fészkek miatt, -
hiába szeretnénk annyit reptetni, gyökér nélkül azt hiszem a szív kiszárad, vagy legalábbis megkeményedik, vagy még inkább, valami olyasmi tulajdonságot vesz fel, amire nem lehet mondani hogy rossz, de semmiképpen sem jó, annál például biztosan nem jobb, mint aki ezer vágyról lemondva, gyökeret eresztve csak egy vágynak jár a végére,
mert van abban valami, amit az öregek tudtak, hogy fogod magad, férjül - feleségül mész valakihez még akkor, amikor erre megvan a fiatal bolondságod, erőd, hülyeséged, akármid, és aztán egy életen keresztül megismered az övét, és ő a tiedet; persze sok lemondással, meg minden szarral jár, és biztos sokszor baromi nehéz, és kimaradsz is mindenféléből, de ez fordítva is igaz, a sok reptetéstől az ember szíve földig hajló fűzfává öregszik, aminek sátorszerű koronájában elbújhatnak a gyerekek, én nagyon szeretem a fűzfákat, lehet azért mert szomorú vagyok, de még inkább a földig hajlás miatt, alapvetően súly kérdése az egész,
én valamiért, ezt bezzeg leírnám, de nem tudom leírni, hogy miért, elég sok súlyt kapkodtam magamra, biztos volt ebben egyfajta hiúság is, hogy miért is ne, hiszen biztos sokat bírok, idenézzetek, én nagyon sokat bírok, még ezt is, meg azt is, meg őt is, meg téged is, csakhogy ezeket nem tudja az ember levenni, a bőröd alá nőnek, mint aljas pattanások, és olyanok mint a szivacs, lassan megtelnek, és egyre nehezebbek lesznek, és már mozdulni se tudok, amíg te,
te bőrig vetkőzöl, és tovább, szeretem elképzelni, ahogy vetkőzöl, a bőrödig, és talán tovább, bár nem tudom hogy érdemes e tovább, hogy igazán ott kezdődik e, az, amit keresek, vagy pont a bőrödön végződik, amihez még közöm van, mert nem értek a húshoz, de ahhoz se, amit a hús takar, sajnos a vetkőzéshez se, pedig ezt például jó lenne, valami nyugodt, okos, mindenhonnan jövő, céltalan szerelembe feloldani,
- olyan szerelembe, amitől voltaképpen irtózom, mert felgyújtaná fa szívemet, leégetné az erdőimet, megpörkölné nemlétező gyökereimet, olyan szerelembe, ami nincs is, mert nem merem eléggé akarni hogy legyen -
hogy ne csak a kurva bőrig vetkőzzek már egyszer, hanem tovább, mondjuk ezekig a szivacsokig, amik kirajzolódnak a szívemen, mint valami kigyúrt csávón az izompóló, vagy még inkább, mint valami öregnéni arcán az idő, olyan az én szívem is, és mostanra meg már, még ha ugrálnék is örömömbe, már csak billegek a lábaimon, elegánsan, frakkban, mint valami pingvin, a vegytiszta hidegben, óvatosan vagyok boldog, boldogságom csillog és csikorog, mint a jégtáblák, és megrémülök, ha felolvasztja valami nyár, úgyis lassabban boldogulok már, a hátam is jobban hajlik,
újra, mint a fa, meg a madár, közelebb vagyok a földhöz, mint a repüléshez, ez persze ismét csak szomorú, bár ki tudja, talán a madarak is sírnak néha, hogy már megint repülniük kell, vagy főleg, ha zuhanniuk, fene tudja nem álmodik e egy madár arról, hogy úgy, mint egy fa, csak áll, és sose mozdul, ami nem biztos hogy így szomorú, még ha maga a tény, az állás, és sose mozdulás, a repülés szempontjából szomorú;
viszont fordítva is igaz, lehet hogy egy fáról nézve, az örökké állás, és sose mozdulás szempontjából meg az szomorú dolog, hogy ezek a tollasok mindig csak repülnek, csak repülnek, aztán egyszer csak nem repülnek, akkor már mindegy, és olyan hamar elmúlik az egész, egy fa életében olyan rövid idő egy madár, azt hiszem,
az oviban lebasztak, nagy, csúnya, ronda felnőttek, akiknek diplomájuk van arról, hogy felnőttek, lebasztak, hogy nem szabad annyira bízni a gyerekekben, amennyire én megbízok bennük, mert hogy a felelősség az enyém, a rendőrség, mondták, a rendőrség, nem a gyereket fogja elvinni, hanem engem, mondták, és csúnyák voltak amikor ezt mondták, mindezt azért, mert a játszótéren hagytam hogy kipróbálják, sőt, én magam mutattam nekik, ennél a résznél direkt felemelték a kezüket, feddően, ők, akik fölöttem vannak, mert papírjuk van arról is, hogy fölöttem legyenek,
- a felnőtteknek mindenről papírjuk van, mégis csak ritkán firkálják őket rendesen össze -
hogy milyen az, amikor kinyitod a kezed, és rohansz becsukott szemmel, tiszta erőből, vagy forogsz, én mindig elképzelem ilyenkor, hogy mit fogok látni amikor majd kinyitom a szemem, mint a medencében, megnézed hova érkezel, beúszol a víz alá, csak úszol, úszol, és elképzeled merre járhatsz, és a képzeleted akkor is működik, amikor a tüdőd már nem, levegőd sincs, semmid, feljössz, és persze egész máshol jársz, én sose azt látom amit eltervezek, túlúszok, túlfutok, elesek, megfulladok,
igen, veszélyes móka ez, mint a prodigy klipben, vagy abban a hülye spanyol filmben, amikor bekötött szemű emberek rohannak át az erdőn, én nem értek a repüléshez, több közöm van a fákhoz, mégis így élek azt hiszem, ilyen becsukott szemű erdőn átrohanás szerűen, vagy mint a gyerekek, becsukott szemmel forogva a játszótéren, míg a szívem, amikor épp van,
csak áll, és kérgesedik, mint egy szomorú fűz, mozdulatlan, csak a föld jön hozzá közelebb, egyre közelebb, és közben hol dédelgeti, becézgeti, hol éhezteti és kiveti, kapaszkodó után kutató gyökereit,
nem tudok befejezni semmit, ezért szoktam keretbe rakni a dolgokat, tehát jöhetne az hogy nem nosztalgiázom, csak hideg van, stb., de inkább vesszővel, hátha így lesz vége hogy,

farsang

2011-02-08T23:27:00.001+01:00

mosolyogjatok rám
basszameg
összeházasodtam a csúnya beszéddel
mintha tudnám merre menjek
pedig
szavakat akartam cserélni veled
mint a kártyajátékban
van egy lap, amitől át kell adnod a melletted ülőnek a
paklidat
de van olyan lap is, amivel kiválaszthatsz egy játékost
és vele cseréled ki a paklidat
valahogy így
odamennék hozzád az utcán
nem szólnék semmit
de cserélnünk kellene
és te az én szavaimmal mondanád amit mondasz
és én a te száddal hallgatnék
basszameg
boldogságot kellene osztani a tereken a rászorulóknak
mert a csönd halott
és a szomorúság feltámadtatik a hetedik napon
minden napon
gyere menjünk, öljük meg a szomorúságot
vágjuk le mind a hét fejét
enyém a keserűség!
egyébként is

nem a szavaid szépek, hanem ahogy elképzelem őket:
ahogy az ittsincs, ottsincs dolgokból szitállak ki téged és aztán csak
moshatom, moshatom le rólad, amit rádcsókol az idő

mégis rémesek a rímek és
üres a fülhallgatóm
mint a szavaim
olyan fáradt vagyok nem írni
úgy kellene ahogy a képek
ráfeszülnek a falakra
nem tudok semmit
egy ideje irigylem a szögeket
ha én tudnék úgy megtartani valamit
olyan mozdulatlan
ha engem verne be valamibe valami
úgy
vagy így
gyertek nevessünk!
hova lett a bohóc belőlem
keressük keressük
nevessük legalább azt hogy keressük
úgy szeretnék már boldoggá tenni valakit
de úgy látszik még mindig nincs
elég nyomorúság ahhoz körülöttem
hogy a boldogság elszabaduljon belőlem
és megrészegedjen tőle valaki
mint a kiskutya a tavasztól
körberohanja az udvart
de holnap is nap lesz
meg holnapután is
ezért öregszek
ilyen kopottan mint
a bohócon a smink
pedig nem vagyok híve a dolgok befejezésének
basszameg

a semmiről volt már?

2011-01-30T22:11:00.004+01:00

a dolgok lejönnek a mozgólépcsőn, és metróra szállnak, tudod, már régen a föld alatt történik minden. például a semmi. mert ott állsz, átszállsz, és kurvára nem történik semmi. majd jön a metró, öt perc. a valósággal az a baj, hogy nincs hozzá háttérzene / a kérdés, hogy átérzed-e, ez fasza, aha, akkezdetphia, de mivan akkor, amikor épp van hozzá háttérzene, ott búg a füledbe, csak épp valóság nincs hozzá, semmi, nem tudod megszokni, hogy élsz, hogy kilátsz a fejedből, hogy lejössz a lépcsőn, hogy metróra vársz, hogy ez te vagy, hogy nem lépsz kettőt oldalra, és nem leszel valami más, nem tudod megszokni, hogy mindezt még mindig végig tudod gondolni, és az ilyen gondolatokból kapaszkodsz ki mindig valaki másokkal, nevekkel, arcokkal, mellekkel, vonalakkal, szagokkal, másokkal, akik nem te vagy, ezt se tudod megszokni, igazából a zenén kívül semmit nem tudsz megszokni, mint ahogy azt se, hogy nem akkor történik valami, amikor kellene. mondjuk épp akkor, amikor van hozzá háttérzene. kínodba számot váltasz, de az se nyugtat meg, szép, modern, nyugati ember vagy, előkapod hát a telefonodat, a dolgok közül, amik lejöttek veled a mozgólépcsőn, kikeresed az egyiket, kiválasztod, másik gombot nyomsz, rámész a törlésre, kapcsolat törlése, biztosan törölni akarja, a középső az igen, a többi a nem, nahát, több nem van, mint igen. és aztán csak állsz, és nézed. ha megnyomnád, történne valami? megy a zene, abban bezzeg vannak érzések, történhetne már valami. ez a valóság, ez a szám? sose értettél a számokhoz, mi a fasz ez, ki ez, arra gondolsz, össze kéne adni. istenadta tehetséged, hogy semmilyen számra nem emlékszel, egyet kivéve a kurvaéletbe, ha megnyomod a gombot, annyi, mondhatni, történt valami. például semmi. ennek már régen annyi, minek van akkor itt a telefonba? lerövidítetted nagy okosan, már csak egy kezdőbetű, bár lehetne mondjuk kérdőjel is. már a telefonod se vesz komolyan, elhalványul, nem nyomsz meg semmit, visszarakod a zsebedbe, megjön a metró, belelépsz a zsebébe, a kapucnidtól csak cipőket látsz, elmentek a fenébe, te is, a dolgok is, meg a cipők is. kurvára nem történik semmi.
meg kéne szoknod már, hogy élsz.
ha meg majd történik valami, visítani fogsz, figyeld meg, hogy érezd, hogy élsz.
mint valami disznóvágás, kicsi voltál, és azt mondták, azért visít, mert élni akar, erre te azt kérdezted, akkor máskor miért nem visít, mert akkor nem törődik azzal hogy él, csak zabál, mondták, és te még kicsi voltál ahhoz, hogy ne azon gondolkodj, hogy mit mondtak, hanem azon, hogy miért mondták ezt.
meg kéne szoknod már, hogy nem akkor, és attól vannak a dolgok, ahogy azt te szeretnéd.
helyre kéne rakni a dolgokat.
a dolgok a helyükön vannak - csak a helyek nincsenek a helyükön, meg chan chu.
például a hó, ott állsz, meztelenül a hóban, havazik, feletted hegyek, alattad hegyek, benned is hegyek. és a hó. akármerre mész, a lábad alatt ott csikorog a hó hallgatása. feletted hegyek, alattad hegyek, a hegyeken fenyő, a fenyőkön hó. benned hó, alattad hó, fölötted hó. olyan megnyugtató a hó. a hegyek is nagyon durvák, szemben van egy völgy, azt esténként ilyen párás felhő borítja, az ember szinte látni véli, ahogy ledöcög a hegyről, és hallgatag lábain belesétál a csönd. ilyenkor forralt tej illatát is érzel hozzá, hasonlítanak egymásra. te meztelenül állsz, hullik rád a hó, de olyan forró mindened, hogy hallod, ahogy elolvad rajtad a hó hallgatása. épp a szaunából jöttél ki ugyanis. negyed óra, ennyi is elég ahhoz, hogy aztán amíg meztelenül hullik rád a hó, úgy érezd, történt valami. ha legalább egészségesebb lennél. vagy megnőtt volna a férfiasságod. vagy pontos adatok jelennének meg, hogy amíg odabent izzadtál, x millió ember szeretkezett, x millió halt meg, és x millió született, visítva, mint aki még élni akar. odabent azon gondolkoztál, hogy mi történik a szerelemmel, mármint, hogy mi lenne, ha lenne a szerelemnek geometriája, persze erre nem a geometria lenne a legjobb szó, de te nem tudod máshogy megnevezni, annyira idegesít téged, hogy milyen elképesztően sokat kéne tudnod már ahhoz is, hogy csak megnevezd a dolgaidat, és akkor még lófaszt nem tudsz róluk, csak helyesen hívnád őket. a te nyelveden, és akkor még csak ezután jön, hogy megtanuld a többi nyelvet, hiszen ki beszéli rajtad kívül a te nyelvedet? az mi, amikor a nap felmegy az égen, és lemegy? nem geometria, hanem? az az ív. ott ültél, izzadtál, és arra gondoltál hogy erről blogot kéne írnod, de miről, és eleve mennyire undorító szó már az, hogy blog, még ha ez pont olyan nyelven is van, amit mindenki beszél. szóval a nap, ahogy olvadsz ott a hóban, a nap, igen, ahogy felmegy, meg lemegy, ami itt lemegy, az ott felmegy, mintha a szerelem is lehetne ilyen, a sötétedő szerelmek átforognának, és máshol pont akkor kezdenének derengeni, igen mint a naplementék, meg a napfelkelték, tudod, te egy gyáva alak vagy, mindig is jobban szeretted a napfelkeltéket, meg a naplementéket, mint a déli kánikulát, pedig a szerelemben biztos ez az utóbbi a legjobb. az viszont jól hangzik hogy a szerelem geometriája, zuhanyzás közben ki is mondtad hangosan, amikor egy nagydarab szőke osztrák zuhanyzott veled, mondtad hangosan hogy a szerelem geometriája, kérdezte hogy was, mondtad neki hogy hát a szerelem geometriája, erre mondta hogy dutch vagy mi, németül kérdezte hogy sprichst du deutsch, erre te angolul mondtad hogy just this fuckin' english, erre röhögtetek, és zuhanyoztatok tovább, ez bájos. aztán most meg ott állsz gőzölögve, és hallgatsz, mint a hó. mi a fenét mondanál? és kinek? ott állsz, és most bezzeg nincs zene, csak a hó hallgatása, a valósággal az is baj, ha van hozzá háttérzene, mert dallama van a hónak is. a bőrödnek is. a csöndnek is. a szerelem geometriájának is. volt egy látássérült barátod, épp a vonatra szálltatok fel, amikor azt mondta, hogy a vakságnak dallama van, dallama a sötétségnek, kár hogy nem hallják az emberek. nesze neked, akkor is meg kellett volna állni a világnak, vagy legalább a vonatnak, vagy valami, de semmi. mint ahogy most is, szökik belőled a meleg, elmúlik, ahogy a bőrödön a hópelyhek, csikorog a lábad alatt a hó, visszamész a szaunába, nem történt semmi, még látod, ahogy lehajtott fejjel elszöknek körüled a hegyek, nem történt semmi, dejó, lesz miről írnod.
blogot!
levelet.
szószedetet.
jegyzetet.
novellát.
irodalmi alkotást.
cikket.
erotikus történetet.
ezaz. mint az álmaid. tulajdonképpen iszonyú erotikus a semmi. ahogy ott állsz, jó ez a nyelv, amit beszélsz, mindenféle értelemben lehet állni, állsz, vagy ülsz, vagy fekszel, és semmi, semmi, csak elmúlik a semmi. gyönyörű. jó lenne ilyenektől felizgulni. vagy már attól, hogy élsz.
meg kéne szoknod már hogy élsz, nem így rácsodálkozni, mint a nőkre, vagy a fotocellás ajtókra, amikor kinyílnak előtted.
így mondta az imre:
'a nő éppolyan csoda számomra, mint az önműködő ajtó. hálás vagyok, ha kinyílik előttem, és nem kérdezősködöm túl sokat'.
te bezzeg annál többet.
például, hogy mi lesz?
mi lenne? szenvedélyes viszonyod a semmivel, vajon hová fajul? valami születik már végre belőle, valami ilyesmi, mint mondjuk ez, valami ilyen semmi?
mikor élek már annyit, hogy végre egyszer azt álmodjam, amit akarok?
erre biztos azt mondanád, nem szereted, ha a blogomba teszem fel ezeket a kérdéseket, hogy mi van, mi lesz, mi volna, meg egyáltalán. ha ezt mondanád, erre én azt mondanám, hogy én se szeretem, de hát most mondd meg, mi mást tehetnék?
bárcsak tényleg ilyen egyszerű lennék.
most mondd meg.

vvv

2011-01-16T15:27:00.003+01:00

valami van valahol megint. mindenesetre írnom kell tőle. fura odakint, most mintha furább lenne, mint idebent. egy nő pénzt kért, akkor vettem észre, hogy valami van valahol, megint, mert megálltam, pedig, elmondta hogy harmincból él, válaszoltam neki, pedig, tudja hogy van ez, mondtam neki, az ember csak magát látja, mondtam neki, pedig, aztán az összes aprómat odaadtam neki, volt köztük kétszázas is, pedig nem is tudtam hogy ennyi apróm van, valami van valahol megint, például apró, nem szabadott volna visszanézzek rá, mert akkor már nem volt az valami valahol, hanem a szokott helyén, sehol, ezért észrevettem hogy festve van a haja, honnan van pénze hajfestékre, meg egyébként is, talán nem szabadott volna ennyit adnom neki, legfőképpen nem szabadna ezen gondolkozni, ilyenekre gondolni, sehol semmi, csak én vagyok valahol.

arrébb öreg nénik ülnek a kávézó előtt, kint az asztaloknál ebben a képtelen januári tavaszban, az egyik úgy néz, mint aki nem is látni akar már; arca az a fajta ráncos csecsemő arc, amit úgy szeretek az öregeknél, mert milyen szép az, akit nem kísért a szépség. én sört iszom, és írok. előttem újra összerakva a múlt, gratulálok, kezdhetjük elcseszni megint.

például valahol vagyok, valami van megint. egy szoba, ott ülök. érzem ahogy elpárologsz belőlem, és a szoba megtelik az elvesztett szerelem illatával. mintha egyszerre lenne május és ősz. pedig még él a tél.

megint máshol vagyok, igaz, majdnem ugyanott. zuhanyozni kéne. vagy zuhanni. az előbbi megoldható, a másik megoldaná. ahol most vagyok, onnan mindkettő csak két lépés. lassan egy éve nem vagyok képes kiolvasni egy könyvet. minden könyv olyan, mintha tükörbe néznék. volt amikor, egész máshol, posztert ragasztottam a tükörre. a rambót. igaz, ritkán néztem benne magam.

most jó lenne, ha emlékeznénk arra, amikor még a dolgoknak mese ízük volt, mint azoknak a csókoknak, amiket nem csókoltunk el; amikor még nem tudtuk, hogy az élet olyan, hogy végül mindenhova elérünk majd, amit mutogattak nekünk; mint valami prospektus az utazási irodánál, amin szépen fényképezve ott van, ahova el kell, ahova érdemes, és ahova el lehet jutnunk; mindenhova, az öregségbe, a szerelembe, a csalódásba, a boldogságba, a veszteségbe, a veszítésbe, a nyerésbe, az elmenésbe, mindenhova. és ismerős mind, mert mutatták már, és szóltak is, hogy hova menjünk, hova ne, hol érdemes maradni, mindent pontosan megmondtak előre, persze, csak éppen mi nem tudunk kezdeni vele addig semmit, amíg benne nem vagyunk: mint ahogy mondják, hogy hideg a pireneusokról jövő északi szél, de fogalmad sincs arról, hogy mi ez a hideg, amíg ott nem állsz, és a kabátodon nem elég a gomb; jó úgy olvasni, egy meleg szobában, hogy tudod, a pireneusok ott van, te meg itt vagy, a valóságod, puha, zárható szobavalóság, és minden ami azon túl van, az egész csak annyira fontos, mint azok a dolgok, amikhez semmi közöd nincs, például hogy megint meghaltak hárman hajnalban, fekete zsákok fekszenek a fényképeken, körülöttük piros ruhás mentősök, vagy mint a pireneusok, a grand canyon, az indiánok, az óceán, és a karnevál velencében;

mindez van, mindez érdekelhet, mindez szép, vagy ronda, vagy szörnyű, vagy gyönyörű, akármi, de még nem te vagy. aztán ott állsz, és nincs elég gomb, és az te vagy, és nincs más, és hiába ismered a jelenséget, hiába olvastál róla, ugyanaz, de mégis más, mert ott vagy. és ahogy élsz, ugyanígy jársz, tudod, mert olvastad, láttad, mutatták, hogy kiszárad a szív, hogy az igazán fontos dolgokat nem tudod a kezedbe venni, hogy a fájdalom minden végeredményt átszámol, hogy van hogy fogalmad sincs hol vagy, és minek, hogy elveszítesz magadból dolgokat, hogy van olyan öröm, és fájdalom, ami annyira sok, hogy egyszerűen kicsordul belőled, és elönt mindent, ami körülötted van; és még annyi megnevezhetetlenül sok megnevezhetetlen dolog, amit ha lenne értelme, úgy is lehetne hívni hogy az élet. és aztán ott vagy, már nem a képet nézed, hanem te vagy a kép, ott vagy kiszáradva, kézbevehetetlenül, boldogan, elveszve, összetörten, és minden annyira ismerős, annyira felháborítóan ismerős, és akik körülötted élnek, mind mutatták már ezeket, figyelmeztetőleg áll az ujjuk, mint az idegenvezetőnek, amikor megmondja, hogy ne állj oda, mert összetöröd, mindenkinek mindenben borzalmasan igaza van, és mégis, nem lehet őket igazán komolyan venni, amíg ők nem lesznek te, és nem vigasztal az se, hogy őbelőlük is sok van abból, amire ők azt mondanák: te.

bár belőlem is sok van abból, ami te vagy, te mégis azt mondanád rám, hogy én. néha úgy érzem, ilyenkor tulajdonképpen megölsz. akárhogy is, jó lenne tudni, van e isten. vagy hogy van e igaz szerelem. vagy például örök ifjúság. de engem az is érdekelne, vannak e még valahol indiánok. olyan állatos nevű, ordibáló, tisztán élő, szép bronztestű indiánok. van e valami, itt valahol. nem is merek már kérdezni, pontok lettek a kérdőjelekből, vesszők a felkiáltójelekből. miért vagyok én mindig sehol? csak akkor nem, ha írok róla.